Beszélgetés Végvári Lajos művészettörténészről
Nem tudom, hogy a címben megfogalmazott gondolatot – vallomás ként – kimondta-e így szó szerint Dr. Végvári Lajos művészettörténész professzor. Nem valószínű, ám élete, életére kiszabott 85 esztendőből 33 év, az utolsó 33 év miskolci hazát jelentett. S bár gyermek- és ifjúkorában minden szállal a Dunántúlhoz kötődött, úgy is mondhatnánk, a pannóniai tájtól kapott élményt, hitet és kötelességtudást, majd pedig választott hivatása sokáig Budapesthez kötötte, az említett 33 év – méghozzá 33 alkotó év kapcsán – igenis jussa Borsodnak, Miskolcnak, hogy Végvári Lajos művészettörténész professzort saját fiának tekintse, s büszke legyen rá.
Mielőtt e gazdag életpálya legkiemelkedőbb állomásait bemutatnám Máger Ágnes festőművész segítségével, aki felesége, végig miskolci társa is volt Végvári Lajosnak, felidézem a vele kapcsolatos sok élményem közül a számomra legemlékezetesebbet.
A Miskolci Bölcsész Egyesületnél (később Nagy Lajos Király Magánegyetemnek nevezték el), ahol jómagam is tanítottam műfajismeretet az újságíró szakos hallgatóknak, professzor úr a művészettörténet, művészetismeret szakos hallgatókat oktatta. Az egyik évben ezeknek a hallgatóknak az összegző vizsgájára, ami után certifikációt kaptak a vizsgán sikeresen megfeleltek, engem kért fel az intézmény vezetője, dr. Gyárfás Ágnes vizsgabizottsági elnöknek. Mintegy öt órát töltöttem együtt Végvári Lajossal, s ez alatt az öt óra alatt én többet tanultam és tudtam meg a magyar és az egyetemes művészettörténetből, a képzőművészet nagyjairól, mint korábbi tanulmányaim során összességében. Ráadásul mindezek az ismeretek olyan élményszerű előadásban érintettek meg, s olyan maradandóan, hogy most, több évtized multával is úgy emlékszem rájuk, mintha csak tegnap hallottam volna azokat. Rendkívül széleskörű szakmai tudással rendelkezett, amihez lebilincselő előadásmód párosult. Élő lexikon volt, ráadásul érdekes, izgalmas, akinek szó szerint csüngött az ajkán a mindenkori hallgatóság.
– Kedves Ágnes! Ki volt ez a rendkívüli ember? Honnan jött, honnan hozta magával ezt a csak rá jellemző spirituszt, vonzerőt? Úgy is kérdezhetném, milyen közegben, kiktől kapta ezt a muníciót, jussot, amelyből élete végéig gazdálkodott?
– Zsirán született, Sopron megyében. Apját Végvári Jánosnak, anyját Maurer Teréznek hívták. Apai ágon a Gosztonyi nemesi, anyai ágon pedig egy felvilágosult, polgári hagyományokat őrző család leszármazottja volt. Gosztonyi nagyapjával latinul kellett társalognia, a Maurer nagyapjával viszont magyarul és németül. Apai ágon „labancverő” birtokosok, anyai ágon festők, egyházi méltóságok, jogászok, újságírók, vármegyei tisztségviselők voltak ősei. E kettősség érződött szülei házasságán is, ez szőtte át egész gyermekkorát. Apja erőteljes személyiség volt, négy nyelven beszélt, elképzelései, ítéletei megfellebbezhetetlenek voltak. Anyja ellenben egy termetre törékeny, művelt asszony, aki három gyermeknek adott életet (Lajos, Éva, Vilmos). Álmodozó személyiségével egyensúlyozta az apa szigorú természetét.
A család sokat költözött. Lajos az elemi iskolát Sopronban kezdte. Törékeny, érzékeny gyermek volt, a mama csak úgy hívta: „Mein lieber Bube.” Leginkább a Maurer nagyapja bátorította: „Ha megkérdeznek, mi akarsz lenni, mondd azt: pap, csibész, katona. A papi hivatásnak anyád örül, ha katona leszel apád, én pedig azt szeretném, hogy huncut, csibész légy!”
Sopron gyermekkora mesevárosa volt. A Lakner-házban laktak, ahonnét széles panoráma nyílt Sopronra. Nagyszülei a Storno-kert végi Uszoda utcában laktak, így sokat játszottak a Stornó műteremben, gyakran belebújtak az ott található páncélokba. Elemi iskoláit viszont már Sümegen fejezte be, ahol apja a Hangya szövetkezet boltját vezette. A városka mediterrán hangulata, az azt körülölelő hegyek, a Tátika, Rezi, Csorbánc elbűvölő formái, a távoli Szent György hegy és Badacsony között felbukkanó Balaton, a sümegi várrom természeti környezete intenzívebb élményt nyújtott számára, mint Sopron. Erős természetszeretetét Sümegnek köszönhette és persze szüleinek, akikkel sokat kirándultak.
1929-ben beiratkozott a sümegi Kisfaludy reálgimnáziumba. A tanári kar liberális szellemű volt, sok lehetőséget adott növendékei kibontakozására. Tökéletesen megtanult latinul és franciául, belé oltották a történelem és irodalom szeretetét. Rendszeresen ministrált a Maulbertsch által kifestett plébánia templomban, melyet azokban az években restauráltak a híres Pellicioni professzor vezetésével. A templom kántora által ismerkedett meg Bach és Palestrina műveivel. A papa által barkácsolt detektoros rádión már hallgathatott klasszikusokat. Különösen Beethoven muzsikáját szerette. Gimnazistaként levelezetett Fischer Sándor budapesti antikváriussal, tőle rendelt könyveket, pl.: Thomas Mann Varázshegy, Goethe Faust, Baudelaire stb. 1937-ben érettségizett, előbb egy ügyvédi irodában, majd a Sümeg és Szentgrót c. hetilapnál újságíróként dolgozott.
– A családban, a gimnáziumban, Sopronban és Sümegen megszerzett szellemi muníció birtokában – gondolom – többre vágyott, minthogy egy kisvárosi hetilap újdonásza legyen.
– Valóban. Érettségi bizonyítványa alapján, vizsga nélkül felvették a Pázmándy Péter Tudományegyetemre, francia-magyar szakra, de aztán apja kívánságára átiratkozott, irodalomelméletet tanult, diplomát is az utóbbiakból szerzett. Egyetemi diákként a híres Hársfa utcai kollégiumban lakott művésznövendékekkel együtt. Somogyi József szobrász, Bod László festő-, Seres János festő-, Cziráki Lajos festő-, Veress Pál festőnövendékekkel életre szóló barátságot kötött. A református kollégiumban eltöltött évek alatt erősödött magyarságtudata. A jövő művészeivel kötött barátságok alakították kritikai érzékét, megtanulta avatottként szemlélni a művészetet. Kedves, nagyra becsült professzorai, mint Hekler professzor, klasszikus görög művészetről szóló előadásai, vagy Kerényi Károly mitológia előadásairól idős korában is „regényeket” mesélt. Egyetemi padtársai, akik később szakmájukban híresek lettek, mint például Karinthy Ferenc író, Somlyó György költő, Radocsai Dénes művészettörténész, valamennyien Szerb Antal „holdudvarához” tartoztak. Általuk ismerkedhetett meg ő is a nagy íróval, aki szelídsége miatt az Aljosa nevet ruházta rá. Szerb Antal hívására került még egyetemistaként a Fővárosi Népművelési Intézetbe, tiszteletdíjas előadónak. Ott irodalomtörténeti ismertetéseket írt Balassiról, Pázmándy Péterről, Csokonairól. Egy alkalommal Kemény Zsigmondot bemutató cikkben, az általa oly vonzó írót, egy másik, általa mindig csodált íróval, Tolsztojjal hasonlította össze történelemfelfogásuk rokonsága alapján. A cikk Rózsavölgyihez került, aki rábeszélte, hogy Tolsztojjal foglalkozzon. Faludy János irodalomtörténész e munkát figyelemmel kísérte. Szerb Antal, akinek unokatestvére volt Faludi, gyakran belátogatott a „népműveléshez”. Szerb Antal megjelenése mindig humoros helyzetet teremtett. Végvári így írt erről. „Ha belépett irodánkba, Faludi vigyázz!-t vezényelt. „Jelentést kérek”, - mondta Szerb Antal, majd hozzám fordult: „Lajoska, kísérj el az Egyetemi Könyvtárba. Menet közben elbeszélgettünk készülő Tolsztoj könyvemről.” Itt alakult Puskás Lajos irodalomtörténésszel való barátsága is, akit náciellenessége miatt elhurcoltak. Ekkor került kapcsolatba a későbbi Új Holdasokkal: Mándy Ivánnal, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszkyvel, ugyanis előadássorozatot kezdett a világirodalom nagy drámái címmel. Előadói készsége magával ragadó volt, már akkor 800-1000 embert vonzott. Közben a Tolsztoj tanulmánykötettel elkészült, melyet Rózsavölgyinek adott át személyesen. A könyv azonban szomorú véget ért, mert a nyomdát ért bombatámadásnál elpusztult.
– Ezek szerint már a második világháborúnál, illetve annak kezdődő végkifejleténél járunk.
– Igen. Végvári Lajos 1943 őszén vonult be katonának a légvédelemhez. Bélvatán a tüzérezred parancsnoka lett. Jellemző kedélyére és a háborúhoz való hozzáállásához, hogy hóvár építésére és hócsatára adott parancsot. Ezrede át akart állni az amerikaiakhoz, de ezt a német elhárítás megneszelte és Csehországba, Brünnbe, majd Prosztejovba irányították őket. Ott csehekkel együtt dolgoztatták, így hamarosan kapcsolatba került a cseh nemzeti gárdistákkal, akikhez aztán átállt. A háború végén, 1945 tavaszán viszont a szovjetek elfogták, és Szibériába hurcolták. A láger, ahová ő került, 12 ezer főnyi foglyot őrzött. Ott volt például a jénai egyetem szinte teljes orvosi kara, akik kórházat szerveztek. Mivel jól beszélt németül, műtéteknél tolmácsolt, kölcsönözte a Szibériába „vonatozás” közben talált német nyelvű irodalmi könyveket, melyek között volt, pl.: Goethe Faustja, Schiller, Dante Divina commediája. A kemerovói tábor egyébként nemzetközi volt. A németek mellett olaszok, franciák, lengyelek is voltak ott. Életigenlő természete, „homo ludens” mentalitása a fogságban is megsegítette. A nehéz fizikai munka a kemerovói koksz- és kémiai kombinátba, a bajtársak elvesztése nem szegte kedvét. A lágerben is kultúrával foglalkozott. A hétvégéken kötelező „davaj kultúr” programokon előadták Goethe Faustjának rövidített változatát, majd Schiller Don Carlosát. Közreműködött a Berlini Rádió Tánczenekara, hisz ők is ott raboskodtak. Egy alkalommal elkobozták Dante kötetét, mondván, hogy Dante „fasiszt”. Ő nem nyugodott bele, kihallgatást kért. A novoszibirszki egyetemről jött egy „dunnyuska”, akiről kiderült, hogy francia szakos és megkérdezte „Parlez vous francais?” – „Oui.” – Így elpanaszolta neki, mi történt. „Dante nye fasiszt durák” – korholta az ügyeletes tisztet, a dunnyuska majd ezt a könyvbe is beírta és lepecsételte. Francia tudásának köszönhetően ezután bejárhatott a novoszibirszki könyvtárba. Újságszélekre készített magyar-orosz szótárt, tűrhetően ezt a nyelvet is megtanulta. Sajnos a Dantét ellopták és cigarettát sodortak bele, de Schiller és Goethe könyveket hazahozott a fogságból.
– Fizikálisan hogyan bírta a lágert?
– Még a fogságban sem ette meg a faggyús birkahúst és a naprafogóhéj-pogácsát! Szívesebben evett kölest, vadhagymát, ivott fenyőteát. Így, ha csontra fogyva is, de aránylag egészségesen térhetett haza 1947 őszén.
– Idehaza mi várt rá?
– Rövid időn belül házasság. 1948-ban házasságot kötött volt egyetemi társával, Henszelmann Lillával, a híres röntgenológus lányával. Visszakerült a Fővárosi Népműveléshez, majd Pogány Ö. Gábor hívására a Fővárosi Képtárhoz került alkalmazásba. Ebben az évben védte meg doktori címét: Sümeg műemlékeik disszertációjával. Három évig volt a Magyar Nemzet műkritikusa. Magyar otthonok címmel nagyszabású kiállítást rendezett, melyben a festmények korabeli enteriőrjükben szerepeltek a késő barokktól a csőbútorig bezárólag. A kiállításnak sikere volt, de a korabeli politika nem nézte jó szemmel. Pár hónap után lebontották. Mindez nem szegte kedvét. Miháltz Pálnak, Domanovszky Endrének, Hincz Gyulának, Egry Józsefnek, Nagy Istvánnak, vagyis a kortárs művészeknek szervezett kiállításokat. 1950-ben Goda Gábor író, kinevezi a Fővárosi Képtár igazgatójává. (Godának ez volt az utolsó tevékenysége, mert a városházán is győzött a kommunista rendszer, s Godát eltávolították.) A helyzetét nehezítette, hogy a képtárba helyezték Szántó Juditot, József Attila egykori élettársát, továbbá Oelmacher Anna festőművészt, a szocialista művészcsoport tagját. Az új jövevények azután nem titkolták, hogy pártszempontból rossz véleményük van igazgatójukról.
1950-től az Eötvös Lóránt Egyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán ad ott elő. Már abban az évben megjelent Munkácsy: Emlékeim c. munkája, 1952-ben pedig a szolnoki művésztelepről írt, majd megjelentette Munkácsi válogatott leveleit.
– Ez az az időszak, amikor hazánkban is megkezdte „diadalútját” a szocreál, Végvári Lajos mindezt hogyan viselte el?
– Nehezen, egyre nehezebben. Mindig fájdalommal beszélt erről. Emlegette, hogy lebontatták a Fővárosi Képtárban rendezett jugoszláv kiállítást, főleg Mesztrovicsot kifogásolták. Aztán beköltöztek a képtárba az ÁVH képviselői. Ez volt az első szovjet beavatkozás a művészet világába. Hamarosan brosúrákat kaptak a művészek egy tervezett kiállításhoz, témajegyzékkel együtt, például: „a nép képviselői lefoglalják a gyárakat, hős határőreink disszidáló kapitalistákat fognak el a határon”. A zsűribe meghívták a munkásosztály képviselőit is, pl. Szőcei elvtárs sztahanovista esztergályost. A kiállításról Mihályfi Ernő felkérésére cikksorozatot írt. 1953-54 között a Szépművészeti Múzeum igazgató-helyettese lett, s mint ilyen, aktív szerepet játszott a Nemzeti Galéria megnyitásának szervezésében. Egry József halála után emlékkiállítást rendezett, melyet bezártattak, mondván, rontja az V. kerületi dolgozók ízlését. A politikai élet egyre rosszabbra fordult. Koncepciós perek követték egymást (MAORT ügy, Mindszenthy, Rajk, Révay Kálmán). Végvári Lajost is többször kihallgatták, hisz öccse, Vilmos, Rajk egyik bizalmi emberének, Orbánnak lányát vette feleségül. Abszurdum, a Sztálin szobor-pályázatot a párt vezetői: Rákosi, Gerő, Révai József és Farkas Mihály zsűrizték! – Végvári Lajos egyre több konfliktusba került kollégáival, Pogány Ö. Gáborral, Aradi Nórával. „P. Ö. G. hálátlannak tartotta, hisz sokat segített pályakezdésénél.
– Ebben a légkörben úgy gondolom, menedék volt számára Lyka Károly hívó szava.
– Mivel a múzeumi életben lassan ellehetetlenedett a tudományos munka, Lyka Károly meghívását elfogadta és a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezetője lett. Ennek előtte a Szépművészeti Múzeum pártszervezetének taggyűlésén kizárták a pártból.
A főiskolán, Rabinovszky Máriusszal és Lykával tökéletes volt együttműködésük. Ezekben az években barátkozott össze Bernáth Auréllal, Pátzay Pállal, Ferenczy Bénivel, Borsos Miklóssal is. Különösen Szőnyi István barátsága, aki akkor már a főiskolán tanított, sokat jelentett számára. Szőnyi csendes, zárkózott személyisége, ember- és tájképei közel álltak habitusához. Gyakori vendége lett a zebegényi Szőnyi háznak, ahol mindig szívesen fogadott barátként látták. A mester életművét bemutató kiállítást 60. születésnapja tiszteletére az Erst Múzeumban Végvári rendezte meg.
A főiskola munkalehetőséget adott arra is, hogy dolgozzon a Munkácsy nagy monográfián. 1956 tavaszán elkészült egy része, melyet kandidátusi disszertációként nyújtott be. 1956 nagyszabású eseménye volt, a Medgyesy életművet bemutató kiállítás a Műcsarnokban, Végvári így ír Medgyesyről: „Mindig nagy élmény volt ezzel a közvetlen, szókimondó emberrel találkozni. Sosem pózolt, olyan egyszerű volt, mint egy debreceni paraszt. Szerette a pikáns történeteket, de szívesen beszélt egykori barátairól: Adyról, Rippl-Rónairól. Medgyesynél többször találkozott László Gyula professzorral, aki a művészetet cserélte fel a régészet kedvéért.”
– S eljött 1956 ősze.
– Az új tanév, 1956 ősze, sok meglepetést hozott. Rákosit leváltották, megalakult a Petőfi kör, a növendékek készültek az október 23-ai demonstrációra. Végvári diákjaival részt vett az eseményekben, de a szovjetek bejövetele után óvta növendékeit. Jelen voltak Mikus Sándor Sztálin szobrának ledöntésénél. Egy nap hiába kereste húgát, csak egy levelet talált. Éva, aki Zeneakadémiára járt, disszidált Bécsbe, majd Amerikába ment. A nehéz hónapokban egyetlen vigasztalása az írás maradt. Monetről írt monográfiát. Később, 1958-ban, az Akadémia kiadásában megjelent Munkácsy nagymonográfiája magyarul, németül, később franciául, majd oroszul. 1959-ben Delacroixról írt könyvet. Akkortájt minden idejét írással töltötte.
1960-ban új házasságot kötött Gergyessy Mária doktornővel. E házasságból két gyermek született: György és Ágnes. Ez a házasság 10 évig tartott. A gyermekek neveléséből sokat vállalt, óvoda, iskola, feleségén elhatalmasodott egy vénásartériás betegség, ezért sokat volt távol kórházakban, üdülőhelyeken. Ezért is sok előadást és cikket vállalt, hogy a szükséges anyagiakat megszerezze. Éjjel írt, nappal előadott. Giottoról jelent meg monográfiája majd Hals, Rembrandt, Vermer következtek. Szinte hihetetlen, hogy ezek mellett fotóelmélettel is foglalkozott, ő maga is kitűnően fotózott és laborált. Megalakította a NADAR fotótársaságot. Gink Károly, Kornis Péter, Gerendás Mihály biokémikus, aki vegyületek kristályainak növekedését fotózta, hogy csak pár nevet említsek a tagok közül. 1967-ben az ESFIAP nemzetközi elismerést kapta fotózással kapcsolatos munkásságáért. Szakmai körökben csak „fotópápának” nevezték. Foglalkoztatta a fotózás értékeit új dimenziókba átemelő diaporáma műfaja. Itthon és külföldön, minden diaporáma fesztiválon jelen volt, előadott vagy zsűritag volt. 1962 és 67 között sokat utazott. Hajózott a Földközi tengeren, járt Ausztriában, Franciaországban, Itáliában, ahol ösztöndíjas volt. Szerette Olaszországot. Rómát egyenesen imádta. Azt mondta, ha nem élhet Rómában az ember, teljesen mindegy, hogy hol élt! Itáliai tartózkodásai idején Amerigo Tot-tal barangolt, aki a kínálásra szánt italt, mindig Róma valamelyik nevezetes szökőkútjában hűtötte le.
Nyaranta művésztelepet szervezett Egerben, Sárospatakon, Sümegen, ifjúkorának városában. A kiváló tehetségű, nagy karriert befutó növendékek, mint Gyémánt László, Kutas László nyaranta vele tartottak.
1965-ben meghalt Szőnyi István özvegye. Az állam megvette a Szőnyi házat és a hozzátartozó több hektár területet. Létrejött a Szőnyi Múzeum. Aczél György, akkori kultúrpolitikus szabadtéri színpadot tervezett, de Végvárinak jobb ötlete volt.
Képzőművészeti Szabadiskolát létrehozni! A legkiválóbb művészeket hívta tanárnak: Hincz Gyulát, Somogyi Józsefet, Gorka Gézát, Gyémánt Lászlót. A Pest megyei tanácstól kétezer forintot kaptak a kezdéshez, ami az újsághirdetésekre volt elég. Hatvanan jelentkeztek, az iskolának sikere volt a művészjelölt növendékek körében. Így sikerült Szőnyihez méltó élettel megtölteni a hatalmas kertet.
– Ágnes, Ön mikor és hogyan ismerte meg a professzor urat?
– Én 1967-ben nyertem felvételt a Képzőművészeti Főiskolára festő szakra. Személyes ismeretségünk ekkor kezdődött, bár én már előtte is ismertem. Kirakatrendező növendékként bejáratos voltam a főiskolára, ahol minden szombaton zeneórákat tartott. Műegyetemisták, bölcsészek, sokan más egyetemekről, mind ott tolongtunk a nagy előadóban, hogy hallhassuk. Az összegyűlt „sereget” aztán bölcsen terelgette a zeneirodalom útvesztőiben. Beszélt az adott történeti háttérről, a zeneszerzőről és a műről, csak ezután hallgattuk a zenét. A villanyt lekapcsolta, hogy nagyobb legyen a beleérző képességünk. Ezekről a zeneórákról kábultan távoztam. Általa tanultam meg a komolyzenét szeretni és igényelni. Művészettörténet előadásain mindig ugyanazon a helyen ültem. Egyszer távolmaradtam az óráról és ezt észrevette. Elmondása szerint ez hívta fel a figyelmét, hogy utánam érdeklődjön. A tanulmányi osztályon, ahol egyébként is kéthetente jelentkeznem kellett politikai priuszom miatt, átnézhette adataimat, önéletrajzomat. Egy alkalommal behívott tanszéki szobájába és elbeszélgettünk. Leginkább az utolsó zeneóra anyagáról Honegerről, mert a számomra addig ismeretlen zeneszerzőről, szokatlan hangzásról kérdezgettem. Beszélgetéseink rendszeressé váltak, művészeti témakörön kívül személyes dolgokról is beszélgettünk. Vonzó, szép férfi volt. Ötven évesen teljesen ősz, tele energiával, lobogással. Mindig sietett, nyitott kabátban járt, sokat dohányzott. Utóbbiról házasságkötésünkkor leszokott. Barátság, szép emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Mindent jelentett. Ő lett apám, (hisz az igazit gyermekként elvesztettem) a férfi, akire felnézhettem, a tudós, akit tisztelhettem, akitől tanulhattam. Udvarias és tapintatos volt, nem sürgette az időt, 1971-ben a diplomám évében, az akkori rektortól, Domanovszky Endrétől kérte meg a kezemet, s csak utána édesanyámtól. Kortársai és barátai közül sokan nem helyeselték kapcsolatunkat a nagy korkülönbség miatt.
– Kapcsolatuk elmélyülésével új helyzet állt be mindkettőjük életében. Illetve attól a pillanattól elkezdődött egy új élet, méghozzá egy teljesen új helyen, Miskolcon.
– Incipit vita nuova… valóban új élet kezdődött számunkra, 1971 őszén, mikor Miskolcra költöztünk. Minden vagyonunk 4 bőrönd tartalma volt. Előző házasságából pár könyvet, személyes apróságokat, ruháit tudta elhozni, nekem még nem volt két bőröndnyi holminál több. Tartalmát tekintve ecsetek és festékek kivételével ugyanaz, mint az övé. Pető János képzőművész közvetítésével jöttünk Miskolcra. A Herman Ottó Múzeum művészettörténészt keresett, lakást is ígértek. Miskolcról nem sok élményem volt. Párszor kirándultam Bánkúton, s csak a „világvégi” Marx-téri átszállóhely rossz emléke maradt bennem. A miskolci állomás még ezen is túltett. Nekem, aki Szombathelyen születtem, az állomás környéki sivárság mélyen szívembe markolt. A budapesti nyüzsgés után emlékszem mennyire kétségbe voltam esve jövőnket illetően. Lakás nem várt, mert az előző művészettörténész eladta, így Pető Jánosék fogadtak be. Három hónapig laktunk náluk, csak hálával tudok önzetlen segítségükre gondolni! Ezt a szállásunkat több albérlet követte, néha a kollégiumi szintet sem ütötte meg. Sokszor nehézségekbe ütközött még ruháink tisztán tartása is. Mennyi elszántság és bizalom kellett részéről, hogy budapesti barátait, minden komfortot odahagyva, velem kezdjen új életet! Természetesen sok pártfogónk akadt, köztük Csabai Kálmán festőművész, akinek szívügye volt, hogy minél előbb rendezett körülmények közé kerüljünk. 1972. február 26-án kötöttünk házasságot a diósgyőri házasságkötő teremben. Közben Bárczi Béla, akkori tanácselnök segített, hogy a Diósgyőrben épülő tízemeletes házak egyikében szövetkezeti lakáshoz jussunk. A lakást, baráti kölcsönökből fizettük ki. Nagy volt a boldogság! Első bútorainkat magam fabrikáltam hűtőláda és tv dobozokból, melyeket textillel vontam be. Kaptunk néhány leselejtezett iskolapadot és máris kész volt az összkomfort! Férjem elkezdte a múzeumi munkát.
A múzeum pincéjében lévő, nagyjából használhatatlan képeket nézte át és leltározta az értékesebbeket. Egy ilyen alkalommal talált rá egy Szinyei festményre, melynek mindkét oldalára festve volt. Ezt hazahozta, hogy restauráljam meg. Vászonpaszpartuba tettem, ez ma a múzeum egyik legszebb festménye. A szirmabesenyői kastély parkját ábrázolja. Hogy fejlessze a városi képtárat, sok művet szerzett a minisztérium gyűjteményéből, pl.: Csontvári: Öreg halász. Megismerkedett az egyik legsokoldalúbb magyar műgyűjtővel, aki a városban élt, dr. Petró Sándorral. Katalogizálta gyűjteményét, majd Petró halála után műtárgyait besorolta a Hermann Ottó Múzeum Képtárába. A szépen felújított épületben sikerült egy átfogó, sokoldalú kiállítást létrehoznia, mely 250 év magyar művészetét mutatta be. Az 1945 után készült műveket helyhiány miatt a sárospataki képtárba telepítette.
Másik munkahelye a Miskolci Galéria volt, ahová kiállításokat szervezett. Rippl-Rónai, Gadányi Jenő, Kernstock Károly, Herman Lipót műveit bemutató tárlatokat.
Gondja volt az élő művészekre is. Részt vett a miskolci Fotógaléria alapításában, ahová számtalan kitűnő fotógráfust hozott, Dozvald Jánost, Eiffert Jánost, Féner Tamást, Jung Zsenit, az osztrák Georg Gaudernakot. Közülük sokan diaporámával is foglalkoztak.
Több szemeszterre terjedő előadássorozatot tartott a debreceni egyetemen dr. Újváry Zoltán néprajzprofesszor meghívására. Majd a Miskolci Egyetemen művelődéstörténeti és bibliai-történeti előadásokat tartott. Megszervezte a Műbarátok Körét. Velük sokat kirándultunk, egy-egy város, pl. Sopron, Győr, Debrecen műemlékeit mutatta meg. Jó viszonyban volt Szabadfalvy József professzorral, aki mint a Herman Ottó Múzeum igazgatója, a leromlott intézményből az egyik legjobb magyar múzeummá fejlesztette a miskolci intézményt. Az elmúlt évtizedben részt vett a Gyárfás Ágnes által alapított Bölcsész Egyesület munkájában és megszervezte a művészettörténeti tanszéket.
Nagy öröm volt számára, hogy visszaköltözött Amerikából Szalay Lajos, aki mestere volt a magyar nyelvnek. Híresek voltak a Szalay-Végvári agytornák, mikor egy dolog ellenkezőjét is bebizonyították.
– S e miskolci évtizedek legfelejthetetlenebb szakaszát „boldog aranykornak” nevezték. Miért?
– 1974-ben megszületett Zsófi lányunk, aki szintén szakmabéli lett, díszlet-jelmeztervező. Tényleg ez volt a boldog aranykor! Férjem nagyszerű, csodás apa volt. Sokat foglalkozott, játszott Zsófikával, babakocsiban kitolta az erdőig is, amíg én festettem. Sokat kirándultunk, gyalogoltunk a Bükkben. Közben járt Budapestre, mert „vitte” a tanszéket 1983-as nyugdíjazásáig, melyet maga kért, a főiskolán megváltozott körülmények miatt.
Korán kelő volt. Reggel 8-kor már verte az írógépet és tizenegyig, délig dolgozott. Beosztotta idejét, rengeteget olvasott. 1979-ben a Derkovits utcai műteremlakások egyikébe költöztünk, melynek kis kertje baráti találkozók, sütögetések színhelye lett. Édesanyja, Riza nagyi, házasságuk kezdetétől velünk volt és sokat segített. Miskolcon nem alakult ki művész-baráti körünk, csak közvetlen szomszédjainkkal, Seresékkel és Csabaiékkal jártunk össze. Miskolci barátai az orvostársadalom krémje volt: Török Pál, Marton György, Aszódi Imre, Szombathy Zsigmond és felesége. Velük Lajos- és Ágnes-napokon sok kellemes együttlétünk volt. Ilyenkor szerette a hagyományosabb ételeket, pl.: a marhasültet. Ismerte és gusztussal válogatta az ételekhez illő borokat. Miskolci élete alatt 12 könyvet írt és számtalan tanulmányt. Ezek közül jelentősebbek: Tudod-e mi a művészet? (Ez közös munka volt, én illusztráltam.), A szép fénykép, Szinnyei Merse Pálról írt tanulmánykötetet, Az európai művészet története, Seres János festőművész, Holló László festőművész, Szalay Lajos grafikus, Szőnyi István – Bernáth Aurél művészete, – tanulmánykötet, Szurokfenyő – , naplóregény.
Élete utolsó éveiben a szépírás felé fordult. Több önéletrajzi könyve jelent meg: Életem a vár alatt, Önarckép tollal, Tempesta. 84 évesen távozott közülünk. Tisztességes, csodálatosan gazdag életművet hagyva maga után. 33 évet éltünk együtt harmonikus házasságban. 2000-ben munkássága elismeréséül Miskolc város díszpolgára lett.
Ez élete rövid summázata – a társ szemszögéből Ő még rövidebben így fogalmazta meg:
„Így éltem e kis hazában és remélem, megfeleltem valamennyire Maurer nagyapámnak. Itt próbáltam lenni a MŰVÉSZET PAPJA, az ÉRTÉKEKET VÉDŐ KATONA és CSIBÉSZ, aki túl tudta élni a század emberpróbáló szörnyűségeit” – írta utolsó könyvében, a Tempestában.
Daruszögi H. Imre
