2019. augusztus 5., hétfő

In memoriam Lévay Györgyi

Csend övez. Pincém előtt egy lélek sem jár.
Pedig valamikor itt volt Ő is, nem is egyszer, meg Maya vagy Fojtán Laci, a két fotósunk valamelyike.
Csak úgy beugrottunk, ha már erre jártunk, csupán néhány percre, egy pohárka borra, s már mentünk is tovább. Vártak a riportalanyok, a megörökítendő mesék, sorsok, igaztörténetek.
Régen volt, de igaz volt!
Most meg, már csak egyes egyedül ülök itt a vasajtó előtt, a kecskelábú asztal mellett, előttem egy pohár pincehideg rizlinggel.
Ülök itt és hallgatok. Szívemben szomorúsággal, tehetetlenül, s talán ezért is, beletörődve, beleroskadva a történetekbe.
Az ember bármit is hisz, gondol önmagáról, valójában nem más, csak törékeny jószág. Minden egyéb, ami benne más, tehetség, akaraterő, hűség, alázat, jelentéktelen, szót sem érdemlő jel csupán.
Ami szót érdemel az, hogy csak porszem! Igen, az ember semmi más: törékeny porszem!
Az Élet (?), a Sors (?) – nem is tudom mi a pontos definíció –, szóval az Élet, a Sors szele, vagy még inkább vihara játszik velünk, mint macska az egérrel. Dobál kénye-kedve szerint, hol jobbra, hol balra, föl és alá, s örvénytakaróval gyakorta gúzsba köt. Rosszabb esetben keményen földhöz is vág, s te nyekkensz, akár egy béka. Kiszolgáltatott vagy!
Tizenévesen ezt nem tudhatod. Huszonévesen még nem hiszed el. De ha már hetven vagy, kénytelen vagy elhinni. S még inkább, kénytelen vagy átélni, elszenvedni!
Most, hetvenen túl már tudod,nagyon is tudod, hogy tökéletlen konstrukció ez az egész emberi lét. Itt a Földön, ahol élünk, innen e golyóbisról nézve, - mi több ember szívvel és lélekkel átélve, megélve! – feltétlenül annak érzed: tökéletlen konstrukciónak.
Ugyanakkor lehet, sőt valószínű, hogy a „NAGY EGÉSZ”-nek ez a földi lét csupán előjátéka. Mint grafikának a skicc, a festménynek a vázlat.
Ha tudnánk, ha átlátnák, ha értenék a „NAGY EGÉSZ”-et, de erre – úgy vélem – képtelenek vagyunk, akkor lehet, hogy változna a véleményünk a nagy mű megítélését illetően. S akkor talán másképpen, mégpedig másnak, csupán epizódszerepnek ítélnénk meg azt, ami itt a földi létben velünk megtörtént, illetve történik vagy történni fog.
Ám az egész rendszert nem látjuk át! Képtelenek vagyunk rá!
A mi létünk itt és most földi lét, földi gondolkodás! Torzított tükörkép, torzított valóság, s erről, ezért érezzük mi azt: tökéletlen.
Például, minden halál ezt tudatosítja bennünk! Ezt érzem én is most, kedves, egykori kolléganőm Lévay Györgyi újságíró halálhíréről értesülvén. Nyilalló fájdalom mondatja ki velem (nem először, nem utoljára): ez a világ így tökéletlen és elfuserált.
Vagy mégsem az!? Szabad-e az „ember-porszemnek”, nekem ilyen magabiztosan ítéletet mondani Térre és Időre? Nem, nem, nem szabad! Jogom csak annyi, hogy számadást végezhetek. Hányadik is Ő azok között – akikhez annak idején odakerültem és társultam és akikkel azután két évtizeden át egy csapatot alkottunk, de – akik ma már nincsenek közöttünk?
Próbálgatom a neveket „összegereblyézni”, mint gyermekkoromban a nyári tarlón az elhullott kalászokat. Csak hevenyészett a lista, az emlékezetem már csak „összegereblyézett konklúziókra képes. Ónodvári, Barcsa, Benedek, Tóth Feri, Paulovits Guszti, Wirth Lajos, Csutorás, Míkes, Csorba, Oravec, Felföldi… Lám, már ez is egy futballcsapatnyi társulat.
És az utánam érkezettek, az „újonnan igazolt játékosok” közül is már elment: Szarvas Dezső, Balogh Andrea, Kármán Pista, Udvardy, Nagy Zoli… Félek, minden elmentnek ebben a pillanatban nem jutott eszembe a neve.
S mi, akik még itt maradtunk, akik még itt vagyunk valamennyien, „kevéske összecsomagolt motyóval! várjuk a SAS behívott. Mert előbb-utóbb mindenki sorra kerül!
Pislogunk sűrűn, tekintetünk riadt, s közben villámok csapkodnak félelmetes menydörgéstől kísérve tőlünk jobbra is, balra is. És hol ezt találja el, hol azt! A mi környezetünkben már tort ül a Halál Angyala.
Igen, előbb-utóbb mindnyájan elszólíttatunk – konstatálom szomorúan mindig, amikor egy volt újságíró kollégám halálhíréről – értesülök.

Most Fojtán Laci hívott telefonon. – Elment Györgyi! Nemsokkal később a neten is olvastam a nekem szomorú hírt: elhunyt Lévay Györgyi az Észak-Magyarország napilap munkatársa.
Mivel szeretem a hitelességet, a pontosságot, a hírt pontosítom: az Észak-Magyarország és az Új Észak munkatársa! Az előbbi helyen 21 évet, az utóbbi lapnál egy évet dolgoztunk együtt.
Fiatalabb volt, mint én! Ezért is ért mellbevágóan a hír, hogy meghalt, bár tudtam, hogy beteg, de akkor is. Egészségi állapotára panaszkodott már májusban is, amikor a neve napján felhívtam és köszöntöttem. Akkor mondta azt, amit Tőle függetlenül jómagam is érzek és tudok: a mi időnk lejárt.
Ez az egykor bombaszép csaj, annak idején Zalából, a Dunántúlról került Miskolcra, s egy-két deci boros, baráti beszélgetésünkkor a legendás Hágiban, a Gömöriben, vagy a Bajcsy-Zsilinszky úti borkóstolóban kedvesen cikizett minket „echte borsodiakat” mondván: eljöttem hozzátok ide, Ázsiába! Azóta én is vallom vele együtt, a Dunán innen már Ázsia van.
Újságíróként azon kevesek egyike volt, - akárcsak a férje Priska Tibor aranytollas hírlapíró – aki még a beszélgetős újságírást művelte. Mestere volt a szép, lélekből fakadt szavaknak. Ő még hitte, tudta, hogy az írással gyógyítani is lehet! Ő az írásaival tényleg gyógyított. S ha csodákra nem is volt képes, a fájdalmakat mindig enyhíteni tudta.
Mindig az Élet, a Sors, a politika, a RENDSZER által perifériára került, szorult, oda taszított ember(ek) sorsa érdekelte. Riportjaiban – amelyek az észen túl sokkal inkább a szívhez szóltak – ezeket az emberekért emelte fel hangját. Ez a hang úgy szólt, mint az estharangszó.
Újságíróként mindig a jóra hívta fel az olvasók figyelmét. A jót cselekedte! A jóért írt, méghozzá jól! Nagyon jól! Írásaiban – felejthetetlenül – megelevenedett az abaúji, gömöri, a zempléni aprófalvak felett lebegő fájdalmas szomorúság. S felejthetetlenek az ölelni való öregnénikről és apókról írt életmeséi. A sorsukat hajlott háttal, ám méltósággal tűrők kimondatott igazságait, figyelmeztetéseit, számtalan riportban, esszében örökítette meg az utókor számára. Köszönet érte!
Györgyi nevét megyeszerte emlegették. Minden településen, ha az Észak és az Új Észak legszebben, legigazabbul író, mindig katartikus élményt szerző újságíróinak nevét szedték csokorba. S ebben a bokrétában Ő „ékvirágnak” számított. Rózsának és rhododendronnak.
De ahogy egyetlen virág, úgy az újságíró sem képes megváltani, örökre jobbá tenni ezt a világot. Nem tudta sem Ő, sem más. Véglegesen semmiképp. Talán néha, egy-egy pillanatra, mégis.
Ennek ellenére, mint Don Quijote, nap mint nap vívtuk együtt a magunk szélmalomharcát, s ebben a sziszifuszi küzdelemben talán csak tudtunk örömpillanatokat, boldogságperceket szerezni. S talán tudtunk kimondani olykor-olykor lelket könnyítő igazságokat.
Györgyi! Te, aki később Miskolcról a férjeddel Tiborral Hódmezővásárhely mellé, Mártélyba költöztél, követve nagyobb lányodat, Te, aki akkorra már a Bükkben meggyökeredzett fenyő voltál, tudom nehezen viselted el az „átültetést”. Talán, ha maradtok Miskolcon… de nem találgassunk! Az igazság az, Isten tervez velünk valamit (mindannyiunkkal van terve), de csak egyes egyedül Ő tudja, hogy mit.
Most Rád figyelt, most Téged szólított. El. Igen, elszólított Téged egy másik dimenzióba, ahol már nincs ideát, odaát, nincs már honnan és nincs már hová. A Tér és az Idő sem létfontosságú ott, s megválaszolatlan kérdések sincsenek.
Ott már nincs semmiféle kérdés, ugyanakkor mindenkire van felelet. Te, ott, abban a dimenzióban már mindenre tudod a feleletet.
Györgyi, drága! Te ott, én itt. És innen ebből a szeretet „Ázsiából” üzenek most Neked. Azt üzenem, hogy eszem és szívem vágya azonos. Ráadásul nagyon erős vágy: találkozzunk újra, most már odaát! Viszontlátásra!
Írunk mi még együtt egy jó újságot az angyaloknak is!


Egy almafa árnyékában

A pincém előtt, egy öreg, permetlevet talán sohasem látott almafa alatt ülök. Hogy pontosan hány éves lehet ez a fa, nem tudom, még a nagyapám ültette, akitől előbb a nagybátyám, majd aztán mi örököltük a pincét.
Mindenesetre kellemes árnyéka van, ami örömforrás ebben az iszonytató kánikulában. Még akkor is az, hogyha ez az árnyék nem olyan mély és hűvös, mintha egy diófáé lenne, de mit tegyek, ezzel kell beérnem!
A diófa ugyanis, amit viszont már én ültettem közvetlen az almafa szomszédságában, még olyan kicsi, csenevész, hogy legfeljebb a még óvodás és kisiskolás unokáim ülnek majd az árnyékába, miközben elmondhatják azt a kedves kis mondókát, amit jómagam is a nagyapámtól tanultam: „ezt a diófát nagyapám ültette, árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette…”
Nekem viszont most, e kánikulás napokban, amikor 38 fokot is mutat a hőmérő, be kell érnem az almafával, de ezt véletlenül sem panaszként mondom, hisz nekem épp oly kedves, mintha diófa lenne, sőt! Eszembe jut egy régi kínai bölcselet, miszerint: „a harmadik évezredben nem az lesz boldog ember, aki bányát, gyárat, bankot birtokol, hanem az, aki magáénak tudhat a Földön néhány négyzetméternyi földdarabot, s almafái alatt ülve gyönyörködik a csillagokban.”
A naptár szerint éppen a harmadik évezredben járunk, egy saját tulajdonú almafa alatt ülök, s bár még négy órát kell várnom, míg felragyognak a csillagok, a kínai bölcsesség szerint nekem most boldognak kell lennem. Ezen, mármint hogy az vagyok-e ott az almafa alatt üldögélve, miközben laza és hideg rizlingfröccsöt kortyolgatok, sokáig eltűnődöm. Végül is arra a következtetésre jutok, úgy is mondhatnám, meggyőzöm magam arról, hogy a kínaiaknak igazuk van, s én ebben a szituációban nem is lehetek más, csakis boldog.
Ráadásul egyik rendszerváltó országgyűlési képviselőnk – civilben kolléga, mert ő is firkász –, egykor régen azt mondta nekem, amit azóta sem felejtettem el, hogy nincs kellemesebb a kánikulában, mint üldögélni dús lombú fa árnyékában, és laza fröccsöket kóstolgatni.
Ezek után nincs is más teendőm, mint, hogy összefoglaljam a nyári kánikulás időszak boldogság receptjét! Kell hozzá egy fa (dió-, alma-, meggy-) árnyéka, egy pad vagy szék, egy asztal, kb 1 liter félszáraz, száraz, magyarul savanykás rizling, valamint két üveg szódavíz és egy 3-5 decis pohár.
A fröccs (vagy hosszúlépés) elkészítésének módját nem részletezem, mindenki olyan keverési aránnyal dolgozik, ahogy úri kedve diktálja. Legfeljebb szerény tanácsként annyit ajánlanék, harminc fokon felül mindig a szikvízből legyen több a pohárban! A mámor (boldogság) élvezetéhez ugyanis feltétlenül szükség van a tényeket, élményeket rögzítő tudatra is. Mert egyébként mi értelme volna az egésznek? „Eszeveszetten” nincs boldogságérzet, csak kábulat!

Hold(i)világ

Emlékezés öreg barátomra, Holdi Jánosra
„Az író ott állt – vagy újságíró – és várt… Talán arra, hogy hellyel kínálják, de nem kínálták. Télikabátja alatt már izzadt, és arra gondolt; jó néhányszor kilincselt és állt ehhez hasonló irodában – hivatali helyiségben, alapítványoknál – eredmény nélkül…
- Csak röviden barátom – mondja a teljhatalom.  – Nekem rengeteg a dolgom. Tehát?...
A hang cseppet sem barátságos…
- Szeretném a tisztelt társaság támogatását kérni a kötetem kiadásához, harminc-, húsz-, esetleg tízezer forint… Talán ötezer…
- Ne is folytassa jó ember – pöfékel a teljhatalom. - … mi befutott emberekkel operálunk, lehet, hogy ők kevésbé rászorultak, de ez van, magából mi nem profitálunk semmit.”
Jánoskám, olvasva mindezeket a hátam borsózik, s közben a bicska is kinyílik a zsebemben. Legszívesebben a képükbe vágnék ezeknek a pöffeszkedő hájtömegeknek, ezeknek a magabiztos managereknek, akik úgy gondolják lesajnálkozó gúnyos mosollyal, nem vagy több mint egy madzaggal rángatott bábfigura. Persze jól tudjuk, nem vágnánk mi senkit sem képen. (Pedig neked elég nagy lapáttenyered van, hagyna maradandó nyomot.) Ellenkezőleg. Nekem legalább is az ilyen megalázó pillanatokban torkomon akadna a szó, az arcomat pír öntené el, s legszívesebben ott, azonnal a föld alá süllyednék szégyenemben. Hát nem rettenetes, még mi szégyenkezünk!
Jánoskám, mi mindent megtesz, mi mindenre vállalkozik az író-újságíró ember a „halhatatlanságért”. A „jelet hagyni” – igény mindenkor erősebb mindennél. Érte olykor még a legszörnyűbbet, a megaláztatás kockázatát is vállalja az ember. És ha úgy nem, akkor másképpen! De csak azért is! Már csak azért is! Ezt a dacot, ezt a keménységet s ugyanakkor az ezzel járó áldozatvállalást tisztelem benned!
Mindezek után hírül adom mindenkinek ennek legújabb eredményét: Holdi János újságíró-író magánkiadásában minap megjelentette legújabb kötetét, a Séta a zűrben című novellagyűjteményt. A szerző mostani művét mindenekelőtt a kisembereknek ajánlja, akik a szavaival élve „nagyok a maguk szerény méltóságában.”
Holdi Jánosról – nem tagadom – képtelen vagyok elfogulatlanul írni. Szeretem ezt a gyakran nyers modorral védekező, de belül aranyszívű, s valójában magányos embert, kinek hatalmas tenyerében a toll, a ceruza ma is olyan esetlenül áll, mint amikor annak idején először kezébe vette, de aki annál szebben, őszintébben és szívjósággal írja gondolatait. Méghozzá kiapadhatatlanul, mint egy bővizű forrás.
Kollégám, elődöm. Nagy történések tanúja, egy élő sajtótörténelem. Ott volt az Észak kezdeteinél. Közel fél évszázad köti lapunkhoz.
…nem messze innen a játékbolt felett volt a szerkesztőség – emlékezik vissza címadó novellájában -, úristen, hol vannak már Sárközi Andi, Naményi Géza, Tarczy Tibi, Hajdu Béla bácsi és még jó néhányan, érdekes, az ember, az idő múlását az ismerősök mennybemenetelével veszi észre…”
Pályakezdésed, pályamódosításod hasonló volt legtöbb pályatársadéhoz. Nem az egyetemekről, az életből kerültetek erre a pályára. Te például szó szerint a föld alól. A bányából.
… anno 1949 vége, bakancsban jelentkezés Vajda Gabinál, kabátom ujja csuklón felüli, esetlen, suta mozgás, életemben először telefonálok, Hajdu Béla bácsi segít benne, micsoda alak lehettem, ez volt, miért szégyellném, rögtön mély vízbe dobnak a vasgyári orvosi rendelőbe küldenek, orvos riport, rohadtul nehéz a toll, a csákány meg a hasonréselés könnyebb, megírom, a háromflekkes riportból két sort húznak, teljes a siker, akárcsak a kupiban, amikor bejelentem: kedves madám és kedves lányok, a karbidlámpa sutba, újságíró lettem, micsoda viháncolás…”
Ami 1949-től – sőt a még korábbi időktől – ezt követően történt egészen napjainkig – nem volt csupa viháncolás -, vissza-visszaköszön a Hold(i)világból, a kötet elbeszéléseiből, tárcáiból, életpillanataiból. Sajátos, megszenvedett sors ez, ám korántsem egy megtört ember keserű panaszai. Sajátos, megszenvedett sors ez, ám korántsem egy megtört ember keserű panaszai. Sokat kibír(t) ez az ember, ezért is rendkívüli. A rendkívüli persze nem valamiféle szent, kivételes, hibátlan értelemben hangsúlyozom. Ő maga tiltakozna ez ellen elsőként, hisz önmagát, gyengeségeit is keményen ostorozó, esendő, csetlő-botló ember Holdi János. „ Ócska szeszkazán vagy, csodálom a Teremtő türelmét, másokat, józan életű, nem dohányzó, jóval fiatalabbakat magához szólít, téged nem, lehet félti tőled a mennybéli szőlészet borát, az kellene neked, lábad lógázod valamelyik égi felhőpamacson, kiélhetnéd a lustaságod, mert az vagy, lusta disznó, ha írnod kell napokig farkasszemet nézel a tollal, lesed, hátha önmagától lefirkálja a hetek óta agyadban bujkáló tárcatémát, önmagad csapod be, végül, ha rászánod magad az írásra, mert muszáj, s leteszed a feneked, mintha villamosszékbe ülnél és füstölsz és vedeled a feketekávét, na még egy bagó, végre kezedben a toll, rettentő nehéz jószág, meg a meg-megújuló félelem, vajon sikerült-e partra tenni az egész hóbelevancot, de hát muszáj írod, nem nyugdíjad, csupán nyögdíjacskád van, szerencse, hogy még akad a szerkesztőségben egy-két barátod, bár lassan persona non grata leszel…” – így ír magáról öniróniával, ő a magányos farkas, a hatalom mindenkori mostohagyermeke.
Én szeretem a magányosokat, következésképp… igen. Holdi Jánost is szeretem. Szeretem sajátos lelkületét, tisztelem gondolkodásmódját. Azt az eltökéltséget ahogyan írja, mondja: „…Igenis el kell mondjam, vagy leírjam a gondolataim, benne élek ebben a magasztos és piszkos történelemben, ebben a nagy zűrben, birodalmak és eszmék bukásában, a harmadik évezred előszobájában, a szépet, a jót akarók, a gyilkolók, pusztító,irtók, harácsolók sűrűjében, hát nekem is szólnom kell, végiggürcöltem egy tisztes életkort, mert hetvenhárom év nem kutyafasza, és állítsd le magad, igenis írok és pofázok, jöhet a gumibot, a börtön, amíg az agysejtjeim funkcionálnak, kezembe tudom fogni azt a rohadt tollat, nem hallgatok…”
Jánoskám, bírjad még sokáig!
(1994)
(Sajnos Holdi János 1999-ben elhunyt. Sírján Miskolcon, a Szentpéteri kapui temetőben mindig nyíljon virág!)

2019. február 28., csütörtök

Vak varjúcska

Olybá tűnik, tegnap délelőtt történt, úgy tíz óra tájban, hogy izgalmas, csábos tánca közben, amit vérvörös, áttetsző ruhában ejtett, megláttam az esztendő első pipacsát.
Ma meg, egy nap múltával döbbenten azt konstatálom –, rozsdásra marta a Bükkből kimerészkedő gonosz szél jóanyám kedves virágainak, az őszirózsáknak a szirmait.
Ennyi csupán az élet? Ilyen rövid? Mindösszesen egy pillanat?
*
Körülöttem minden megváltozott.
Ahol tegnap gyerek voltam, azt a városrészt ma – rongyrázó módon – kertvárosnak nevezik. Hivatalosan. Képviselő-testületi döntés nyomán ugyanis kertváros lett a telepből. Tizenkét (vagy akárhány) dühös ember mindenre képes. Képes elnevezni, kinevezni, észt osztani, megbüntetni…
Nekem a régi, a telep név sokkal kedvesebb volt. Felőlem hívhatják most bárkinek, nekem akkor is, örökre telep marad. Én csak ezt a nevet vállalom, csak erre vagyok büszke. Meg arra, hogy egykor magam is telepi srác lehettem.
Mindezek a gondolatok a „kertváros” postáján ötlenek eszembe, miközben csekkekkel teli kézzel, egy hosszan kígyózó sorban araszolok előre. Idő kell hozzá, hogy elvegyék pénzem ilyen-olyan adó formájában. Olyan ez, mint a kéjjel végrehajtott, elhúzott idejű kivégzés.
Afféle golgotai út a postaablak előtt araszolás. Közben az embernek mindenféle eszébe jut. Például az, hogy ebbe az épületbe én először 1953-ban léptem be. Hatéves gyermekként. Igaz akkor nem posta volt, hanem iskola. Az én első iskolám, a telepi kisiskola, mivel hogy volt egy másik is, a nagy iskola. Úgyhogy, lehet ez az épület most posta, nekem ez is más. Örökre az első iskolám, ahol telente egy behemót vaskályha adta a bűzt és a meleget, Csiszár Katalin tanító néni mindennap, tanítás kezdete előtt elénekeltette velünk:
Itt az idő pajtás, munkába kell állni,
Jó tanulásunkkal építővé válni.
Jó tanulás ez a munkánk, áll a nemes verseny,
Minden gyerek jobban tanul, nem marad le egy sem.
Bizony, ezt kellett énekelnünk! Kötelező volt, nem Kati néni találta ki, hanem a hatalom. Az akkori hatalom.
Megjegyzem, hatalom mindig volt. Most is van, s lesz a jövőben is. A hatalomnak pedig az a természete, hogy mindig megmutatja, ő a hatalom, következésképp ő az ész- és igazságosztó. Megmondta nekünk a múltban is, megmondja nekünk napjainkban is, hogy mi a jó, s mi a rossz, melyik a helyes út és melyik nem. A lenini út – más-más elnevezéssel – örökre létezik.
Ami az éppen regnáló hatalom előtt volt, az természetesen mindig rossz minősítést kap. Utólag. szégyelljük is ezért magunkat nagyon, amiért a pórnép pórgyermekei eltűrtük a korábbi hatalmat. Mea culpa, mea maxima culpa…
Azért mára már megtanultam, – ennyi jó akad az évek múlásában, ha egyáltalán ezt lehet jónak nevezni –, hogy a mostani hatalmat is felváltja majd egy másik, s az a másik, az újabb ugyancsak szégyenérzetre készteti majd az alattvalókat. Így egész életünkben mi mindig bűntudatban élünk, pedig csupán annyi a „bűnünk”, hogy mindig hittünk az éppen aktuális hatalomnak. Nem kellett volna!
Persze a dolog nem ennyire egyszerű. Valójában csak azt szerettük volna – akkor is, most is –, hogy hagyjanak bennünket élni. Legalábbis a többség mindig ezt szerette volna. Most is ezt szeretnénk. Hagyjanak bennünket végre élni!
De mit tegyünk, ha nem hagynak, ellenben mindig jönnek vörös, narancssárga, zöld, kék mezben öltözött, „fizetett forradalmárok” – sőt néha azoknál is rosszabb próféták, s aztán ők új igét hirdetnek: „ti, emberek, ti, a majom leszármazottjai, ti tudatlan, balga népség, most mi majd megmondjuk nektek (helyettetek), hogyan kell élnetek! Cserébe viszont kérünk, – s ha a kérés nem elég! – megparancsoljuk: tapsoljatok s kövessetek bennünket fenntartás nélkül! Semmi aggályoskodás!”
Gondolom, jártak már falun anno, s láttak ott nyájat, csordát. A csorda megy ilyen megadóan a kolompszó után.
Állok soromban a kertváros (nekem továbbra is telep) postáján, ahol egykor, – amikor még iskolába volt és én első osztályba jártam –, egy alkalommal, az egyébként katonás természetű Csiszár Kati néni hazazavart az óráról, méghozzá a következő dörgedelmes szavak kíséretével: többet az iskola tájára se próbálja menni!
Döbbenetes kijelentés volt ez számomra. Ma valószínűleg a TV2, az RTL Klub, az ATV vezető híre lenne, hogy egy tanító mit képzel magáról? Mert hogy ez a pedagógia, az emberi jogok, meg az anyám tyúkja megcsúfolása, s hogy ez mekkora törést okozhat egy 6 éves gyerek lelkében. Skandallum!
Szerencsére akkor nem volt sem RTL Klub, ATV, TV2, de ECHO és Hír TV sem – hál istennek! –, mert nem történt semmi lélekrombolás! Ezt az érintett jogán mondom. Anyám persze jól megszidott, (az jobban fájt, mintha lekevert volna két nagy pofont), s másnap kézen fogva csak visszavezetett az iskolába, s kimondatta velem a tanító néni előtt, hogy többet nem fogok nevetgélni órán, magyarán onnantól fogva nagyon ó leszek. Ugyanis azt a hazaküldést és az a „soha többet ne menjek az iskola tájékára” dörgedelmet az előzte meg, hogy az énekórán, a „Csip, csip csóka, vak varjúcska…" kezdetű dalocska (mondóka) tanulása közben, nem tudtam a röhögésemet visszatartani. Különösen a „vak varjúcska” kifejezés hozott örömteli izgalomba, s bár a tanító néni egyszer már figyelmeztetett, hogy nem szabad röhögni, én ennek ellenére, másodszor is…
Így történt, közel hatvan év távlatából is világosan emlékszem az esetre. (Arra már nem mindig, hogy fél órával ezelőtt bezártam-e a bejárati ajtót vagy sem…)
*
Akkortájt, közel hat évtizeddel ezelőtt – mintha csak tegnap történt volna – láttam az első vérvörös pipacs táncát, ma meg – egy nappal később – szomorkásan konstatálom, őszirózsáim, dáliáim sziromhullását. Ennyi volt? Úgy néz ki, hogy csak ennyi!
Állok a telepi postán, egykori (kis)iskolámban, s magamban a régi dalocskát mormolom: „Csip, csip csóka, vak varjúcska, / jó volt-e a kisfiúcska? / Ha jó volt a kis fiúcska, / ne csípd meg őt vak varjúcska!”
Ugyan merre járhatsz most, Csiszár Kati néni? Találkozunk-e még egyszer odaát?
Tudjad, úgy szeretnélek utólag nagyon megölelni!