2017. december 19., kedd

Intimek II.

– Uram, ezzel húsz évig semmi probléma nem lesz! – állítja a vízvezeték-szerelő a beszerelt vízlágyító készülékről.
– És velem? Én kibírok még húsz évet?
Ezen néhány másodpercig eltűnődöm, majd megvonom a vállam. Nincs garancia sem rám, se a vízlágyítóra. (A szerelők egyébként is szeretnek nagyokat mondani.)
Nem tehetek mást: kivárom, mi lesz az igazság!
*
A télre ne maradj egy szál magad! Megfagysz! Összebújva valakivel, még remélhetsz tavaszt!
*
Erről jut eszembe… Egyedül nyáron sem jó! Az ember nem magányra van konstruálva! S ha nincs embertárs, lesz helyette más: kutya, macska, kanári… munkaalkoholizmus, illetve maligánfokos…
Az emberi test és lélek ugyanis bármily körülményben megpróbál működni. A lehetőséghez mérten. Következésképp, néha kissé torzan.
Ugyanúgy működik az ember, mint például a hűtőszekrény! A frizsider is normális körülmények között normálisan üzemel. Vagyis hűt. Az Északi sarkkörön túl viszont paradoxonná válik minden, hisz legfeljebb fűtésre használják az eszkimók.
*
„Mennyi munka marad végezetlen!” – írja Babits, s még hozzáteszi: „S a gyönyörök fája megszedetlen…!”
Számvetéskor mindig ezt érzi az ember. Az első megállapítással még valahogy csak megbékülünk, de az elmaradt „szüreteket” míg élünk, nem tudjuk feledni. Fájón sajgó hiányérzet.
*
Magyarázatfélét – az előbbire – egy másik dalnok, Vajda János megpróbál adni.
„…nem tudom, mi fáj majd jobban: / Mi itt örökre elveszett, / Vagy ami él a múltban, s onnan / Kivenni többé nem lehet?”
Ő kérdezi, én viszont állítom: mindkettő egyformán fájó. Szerintem ezt ő is tudta. Sőt, mindenki tudja, aki már élt. Pontosabban, szeretett volna élni…
*
Ellenben „fuldoklik, aki él”. Ezt már Nadányi Zoltán írta. Ő is költő volt, bár az előbbi kettőhöz mérve kevésbé ismert. De ő is tudta az igazságot, vagyis jó költő volt.
*
Egyébként elgondolkodtak már azon, hogy a „finom húrokon játszók” miért annyira pesszimisták?
Talán érdemes lenne ezen is eltűnődnünk, miközben a mindennapok ezer apró baján – ritkán örömén – gondolkodunk, s közben „fuldokolva élünk”.
Mint azt a költők írják! Akik egyébként lehet, hogy nem is annyira pesszimisták, hanem sokkal inkább bölcsek. S valami olyat tudnak, amit mi még nem!
A költőkkel mindig kivételezett az Isten. Több titkot árult el nekik, mint nekünk…
*
Apropó, bölcsek… „Még nem volt rá eset, hogy az ostoba ember szerette volna a bölcset” – mondja egy orosz irodalmár, bizonyos Pjotr Andrejevics Pavlenko.
Értem már, hogy manapság miért olvasnak olyan kevesen verset, jó irodalmat!

2017. december 18., hétfő

A nemzet dala

Még néhány nap, s ez az esztendő is – most már nyugodtan mondhatjuk, hogy óév – bezárja kapuit, miközben mi, régi jó hagyománynak megfelelően étellel-itallal, s legfőképpen lármával búcsúztatjuk a lepergett pillanatoknak egy újabb, sokadik – persze, kinek mennyi – év összegét. S eközben várjuk, méghozzá reménykedve, bizakodással és szorongással telve a következőt. Az újabb lehetőséget: az új esztendőt.
E lármás, vidám, jókedvű órák közben mindenhol s egy időben, mintegy varázsütésre, egyszer csak nagy-nagy csend támad. Az arcok mosolya, vigyora szelídbe, komolyba simul ekkor, a zene elnémul, sőt még a szó is. S ekkor a toronyórák gongja megszólal, méltóságteljesen, kimérten. Ütni kezdi az óesztendő utolsó órájának utolsó pillanatait.
Amikor pedig elhangzik az utolsó óraütés, szóban és zenében – de egy egészen más zenében! -, tizenvalahány millió ember ajkán vagy gondolatában, itthon, s elszórtan szerte a világban, felhangzik a remény, a jókívánság imája, zsoltára, a múlt, jelen, jövő, a történelmünk, az egybetartozásunk himnusza: Isten áldd meg a magyart,/ jó kedvvel, bőséggel…
Január 22-én lesz 195 esztendeje, hogy a Szatmár vármegyei Csekén, egy 33 éves, gyermekkorától bal szemére vak, érzékeny lelkületű fiatalember tollából papírosra rajzolódott a költemény, a magyar nép zivataros századairól. A fiatalembert úgy hívták: Kölcsey Ferenc. S legújabb művének ezt a címet adá: Himnusz.
A szó görög eredetű, hymnos – szent ódát jelent. Már a legrégebbi népek ismerték. A görögök a himnuszokat eredetileg valamely isten dicséretére készítették, később a kereszténység is előszeretettel használta a himnuszokat, elsősorban az Isten és a szentek dicsőítésére. A középkor latin himnuszainak jellemző tulajdonsága: a formai rész dallamossága és a mély áhítat.
A néphimnuszok, nemzeti dalok – történelmi igény szerint – később alakultak ki. Ezek olyan ünnepélyes jellegű énekek voltak, amelyeket nemzeti ünnepek alkalmával, mint reprezentatív, szimbolikus értelmű jeligéket adtak elő, mutattak be. Egyik legrégebbi ilyen nemzeti himnusz a németalföldi „Wilhelmus von Nassouwe”, ezt már 1570-ben ismerték.
Kölcsey, amikor azon a januári napon felállt íróasztala mellől, talán maga sem tudta, milyen nagyot, maradandót alkotott. Nemeskürty István írta a Himnusz kapcsán: „Soha nagyobb karriert magyar vers nem futott be. Nincs nap, hogy sorai valahol, valamilyen alkalomból, s mindig a magyar nemzeti függetlenség bizonyságaként fel ne csendülnének.”
Mi ennek a műnek az igazi értéke? Kincs Eleknek Kölcseyről szóló tanulmányában azt hiszem sikerült summáznia a lényeget. „Az elhullás határán újjáéledő magyar élet legmélyebben szántó kifejezése a költemény… Nincs benne a megállíthatatlan önbizalom, ami a nemzeti himnuszokat jellemzi. Nincs benne a fenekedés és a felkorbácsolás sem, amellyel önfiait viszi a nemzeti célok megvalósítása felé a legtöbb nemzeti himnusz… az a sokat szenvedett nép hite él benne, hogy lesz még magyar jövő. Egy lendületesebb kor túlszárnyalhatja ezt a nemzeti imádságot, de a magyar lélek mélyeibe egyetlen… költemény sem világít bele hatalmasabban.”
Valóban a kritika és a hit gigászi szimfonikus költeménye Kölcsey műve. A nemzet történetének legmélyebb rétegeiből, a nemzet egész sorsának mélységéből feltörő fájdalmas önbírálat. Nagyszerű tartalmi egysége, valamint a megfelelő forma biztosította hallhatatlanságát, ahogyan Szauder József irodalomtörténész mondja: „minden más magyar vers fölé magasodó etikai hitelét.”
A Himnusz húsz év alatt a nemzet énekévé vált. Nyomtatásban 1828 végén jelent meg az Auróra évkönyvben, majd 1832-ben Kölcsey versesköte­tében. Gyorsan szárnyalt híre, szavalták, sőt énekelték is különféle dallamokra. A XIX. század húszas éveire ugyanis már megérett az idő nálunk is egy nemzeti énekre, mintegy ellensúlyaként az 1797-ben Haydn szerezte „Gott erhalte Franz den Kaiser” osztrák himnusznak. Történt is próbálkozás, Kisfaludy Sándor írt is ilyen verset, amelynek zenejét Schreiber Károly, a Magyarországon működő német származású zenetanár és zeneszerző szerezte.
A Magyar Nemzeti Ének szövegét és dallamát 1822-ben az Auróra közölte. Még Kazinczy Ferenc is erősen ajánlotta elfogadásra: „Óhajtanám, hogy a magyar úgy énekelje… mint az angol a maga God save the Kingjét”. Nagy szerencsénk, hogy ennek ellenére nem ez az udvarhű szöveg és dallam terjedt el himnuszként. Ellenben… az Abaújban – egyes források szerint Széplakon, más források szerint viszont Forrón – 1799-ben született Bartay András zeneszerző, aki 1843-44-ben a pesti Nemzeti Színház igazgató-bérlője volt, 1844. február 29-én Kölcsey Himnuszának megzenésítésére húsz aranyat tűzött ki. A pályázatra 13 pályamű érkezett a P. Horváth Lázár vetette bíráló bizottsághoz. Ennek tagja volt Binder Sebestyén énektanár, Bauer Ferenc, a belvárosi templom karnagya, Mátray Gábor, jeles zenetörténész, Schindlermeisser, a pesti német színház karmestere, Winkhler, zongoraművész és zeneszerző, valamint Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede.
A beérkezett pályamunkák közül a zsűri a pályadíjra legméltóbbnak Erkel Ferenc munkáját tartotta. Ezen kívül Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Elias Márton (Esztergom) és Seyler Károly (Esztergom) himnuszát érdemesítették dicséretre. Ezeket a munkákat 1844. július 2-án a pesti Nemzeti Színház be is mutatta. Az eseményről a Der Spiegel azt tudósította, hogy azért mutatták be a dicséretben részesült pályamunkákat is, hogy a közönség tapasztalja a zsűri szakértelmét és pártatlanságát. Mint azt az újság tudósítója írja, Erkel valóban nagyszerű himnusza mellett a többi gyöngére sikeredett alkotás volt.
Megszületett tehát a magyar nemzet himnusza! Eleinte csak az ifjúság és a színházak terjesztették. Az Erdélyi Híradó írta 1844. december 3-i számában, hogy 1844. november 27-én a kolozsvári Nemzeti Színházban Berki: Mátyás király című műve végén a színészek „Kölcsey nagyszerű himnuszát énekelték, Erkel zenéje szerint”.
1845. május 16-án, a Zsibón élő, megvakult Wesselényitől Kolozsvárra érkezett Vörösmarty Mihály és Deák Ferenc. Az ottani fiatalok fáklyás felvonulással fogadták őket, és szállásuk előtt, este tíz órakor a Himnuszt és a Szózatot énekelték – írta a Pesti Hírlap 1845. május 27-i számában.
A mű igazán jelentőssé a szabadságharc bukása után vált. Például Erkel 1850. március 26-án. bátran előadatta a Nemzeti Színházban, teljes kórussal és zenekarral a pesti gyermekkórház javára rendezett műsor végén. Ugyanabban az évben még kétszer hangzott el nyilvános ünnepségen a Himnusz.
És ahogy múltak az évek, egyre többször és többször csendült fel. A nép megismerte, befogadta, mondta, énekelte. Énekelte, amikor nagyot alkotott, énekelte, amikor bajba került, énekelte, amikor sorsáról döntött, s még inkább, amikor sorsáról döntöttek.
Néhány nap még, s az időmérő szerkezetek a tornyok tetején, városok terein, utcáin, valamint lüktető pulzusunkra csatolva éjfélt jeleznek. S akkor újra, sokfelé a világban megszólalnak, felcsendülnek a szent szavak, az ünnepi dallamok. Furcsán összeszorul és kapar tőle a torkunk, elhomályosodik a szemünk, szemüvegünk… Hozz rá(nk) víg esztendőt, megbűnhődte már e nép…
Hallgatjuk, énekeljük. Ki így, ki úgy. A lényeg, hogy értjük, érezzük, elfogadjuk, s valljuk minden sorát. A mi imánk, a mi zsoltárunk.



2017. november 7., kedd

Óh mondd, meddig tart az ünnep?

Sietek megjegyezni, hogy a címben szereplő kérdés legfeljebb második lehet azok sorában, amit itt és most fel kell tennem neked, barátom!
Mert mindenekelőtt időszerűbb, sőt nyugodtan állíthatom célszerűbb, következésképp fontosabb azt megtudakolnom, és akár közös vizsgálódásunk tárgyává tenni: mikor és hogyan jelenik meg bennünk a változás, mikortól és mi módon tudatosul bennünk, hogy az, ami történik, ritka és különleges pillanata életünknek? A bennünket monoton mód daráló időben mi az a jel (az a betlehemi csillag), amitől tudjuk, életidőnk egy olyan rövid, ritka, épp ezért különleges szakaszához érkeztünk, s kezdjük azt átélni, amelynek kijár a megkülönböztető ünnep-titulus?
Aktualizálva a dilemmát, így hangzik a választ váró, választ kívánó legfontosabb kérdés: mitől ünnep az ünnep, mitől karácsony a karácsony: mitől válik ilyenkor egy rövid időre „lightossá” ez az egyébként érzelemmentes, kőkemény, eldurvult világ?
Mert „ellágyul” ilyenkor ezt éppúgy bizton állíthatom, mint azt, hogy általában és alapvetően (tehát majdnem mindig) tar fejűre nyírva, keményen férfiasan, nem ritkán szadistán, szóval érzéketlenül rendezi az élet dolgait.
De karácsony táján – megfigyelted már, barátom? – ez az elhatalmasodott durvaság valahogy szelídül, s az emberiség még megmaradt emberarcából felfedezni vélsz egy-egy vonást – minden egyes homo sapiensen. Még akkor is, amikor tolong, tülekszik a karácsonyfapiacon, vagy a csillogó, mű-boldogságot kínáló plázákban, ebben a tárgy-drogfüggő világban, ahol azt hisszük szabad akaratunkból, szuverén módon cselekszünk, s arra költjük a pénzünket, amire akarjuk. Holott már régen drogfüggők vagyunk, mert ez a ValóVilág úgy manipulál bennünket, ahogy akar, s gonosz tervéhez még a legősibb ünnepünket, a legszentebb emléknapunkat, a karácsonyt is maximálisan kihasználja. Elhiteti veled, velem, mindenkivel, hogy a szeretet is megvásárolható, hogy a szeretet is csillogó, s annál nagyobb, minél drágább. Csak vegyél annak a másiknak, akit úgy gondolsz szeretsz, helyette is gondolkodó számítógépet, fiadnak a kameruri antilopok hangját is utánozni tudó mobiltelefont, drágalátos anyósodnak egy cipzáras görbebotot, a romantikus kis menyednek a Für Elisét muzsikáló rózsaszínű bakkecskét. S eközben Pali, a vásárló, vagyis mi, az „ajándékosztók” boldogok vagyunk. Miért is ne lennénk!? Adni pedig még inkább!
Észrevetted már, barátom, hogy az emberek nagy többségében a naptárban látható piros betűvel írt, törvények által szentesített, ünnepnek minősített napok puszta ténye teremtik meg az ünnep izgalmát? S még inkább a fogyasztói világot megkreáló, azt teljesen átszövő (mint pókháló a legyet) nemzetközi díler-hálózat! Ez elől barátom nincs menekvés! Egyre több a kórosan károsult ember szerte a világban! Hónunk alatt hatalmas csomagokkal, arcukon réveteg, boldogságszerű mosollyal rohangásznak – erről ismerheted fel leginkább őket ilyenkor karácsony táján.
Sajnos, egyre kevesebben veszik észre, egyre kevesebben tudják, hogy az ünnep kapcsán egészen másról kellene szólnia a történetnek. Mert bizony azt kellene megérteni, hogy a karácsonyfa (legyen 50 centis vagy 5 méter magas, egyszerű lucfenyő vagy kék atlaszcédrus), a szaloncukor (arany, ezüst, bronz vagy hupikék csillogású), a kis és nagy, olcsó vagy méregdrága mütyürök a fa alatt becsomagolva, titkokat sejtetve, de még a konyhából csábító illattal a szobába betüremlő pulykasült, s a vizespohárban kínált bíborvörös kadar (proliéknál), finomfalú, kecsesen karcsú pohárban felszolgált chianti vörös (újgazdagéknál), ez mind-mind csak kellék, talmi ragyogású eszköz, mint Kacsóh Pongrác daljátékában, a János vitézben tündérország díszlete. Vagyis tárgyak, élettelen eszközök, tartozékai egy történetnek, egy színpadi műnek (színház az egész világ). De csak ennyi! Nem több, nem kevesebb.
A siker, még inkább a katarzis – te tudod, barátom, hogy ott a teátrumban sem, nem annak függvénye, hogy milyen hosszú és fényes János vitéz kardja, mennyire szőke a francia királylány parókája, vagy, hogy elég rút-e a gonosz mostoha ábrázata. Az életben pedig még kevésbé a díszleten, a díszlet tárgyain múlik a katarzis. Hisz azok legfeljebb illúziókeltésre alkalmasak csak.
Az igazi sikert, a testet, lelket átjáró és perzselő katarzist minden színpadon (az élet színpadán is) az élő szereplők, vagyis maguk az emberek teremthetik meg. Az emberi benső, az emberi akarat, az emberi gondolat, az emberi érzés. S az ezekből megszülető cselekvés… mely általában tényleg megszületik egy egészen más, egy nem hétköznapi, egy nem megszokott, hanem egy ritka, egy különleges. Ebben a katartikussá csúcsosodott változás-folyamatban az ember csak akkor lesz, lehet a csoda tárgya, s akkor bír csodateremtő képességgel, ha tényleg sikerül legbelül ünneplőbe öltöztetnie önmagát. Akkor valóban minden másnál figyelemre méltóbbá, fontosabbá, mondhatom nyugodtan csodálni valóbbá válik. Igen, az élet nagy klasszikus színdarabjaiban – aminek ünnep az összefoglaló terminus technikusa – külcsín ide, csillogás oda, minden-minden elhalványul (el kell, hogy halványuljon!) az emberi lényből áradó, a bensőből táplálkozó különleges kisugárzás mellett. Ha ezt a tápláló energiaforrást nem tudja önmagában felépíteni az ember, akkor nincs ünnepe, hiába írja azt elő a törvény, a szokásjog piros betűkkel a naptárban. Ám ha ez a lélek-erőmű a szív-generátorral működni kezd, az ünnep, mint ilyen, nincsen naptárhoz, néhány naptári naphoz kötve.
Ez persze ma még (vagy ma már?) csupán utópia. Be kell egyelőre érnünk azzal, sőt annak is szívből kell örülnünk, ha a napok egyhangú, szürke sorát, kihűlt légkörét apró rőzselángokkal néha-néha melegebbé, színesebbé tudjuk varázsolni. Igen, örülnünk kell annak is nagyon, hogy a karácsony című melodrámában akad néhány pillanat, perc, óra, nap, amikor a prostituálódott szeretet, mint mesében Hamupipőke, leveti szutykos, elszaggatott gönceit, s hófehér, ezüstösen csillogó ruhát ölt, miként a legszebb királykisasszonyok. Mert tudom, hogy ilyenkor a népek tágra nyílt szemmel, mosolyra kelt arccal álmélkodni kezdenek, s az a kisugárzás, ami szétárad ebből a karácsonyi látvány-élményből, talán rövid időre beragyogja, ünneplővé öltöztetni belülről, kívülről őket is.
Karácsonykor hál’ istennek mindmáig, minden rontó szándék és aljas ármány térhódítása ellenére (igaz különböző hatásfokkal, intenzitással, s nem ritkán például szeretetpótló pótcselekvéses formákba, de) legtöbb embert mégis megérinti, a csoda, sőt magával ragadja a lélek öltöztetésének, a szív kicsinosításának, az arcok örömvízzel történő mosdatásának igénye. S akarva – akaratlanul is furcsán, de mégis jól érzi magát ettől az ember, mint amikor enyhén megszédül egy korty nemes nedűtől.
Óh mondd, meddig tart az ünnep? Te talán tudod a kérdésre a választ, barátom. Én viszont nem, s épp ezért csupán azt tudom kívánni mákszemnyi emberi erőmmel: tartson nagyon soká ez a lelki mámor.
Kisjézus! Ne vedd tolakodásnak, hogy Téged is megszólítalak, de muszáj. Nem tudnál egy kicsit Te is segíteni nekünk ebben? Veled összefogva azt hiszem, minden sokkal, de sokkal könnyebben menne. Tudod, én egy kicsit még mindig bízom benne, hogy talán ma sem reménytelen vállalkozás jó útra téríteni a tékozló fiút, amelynek emberiség a neve.

Katángkék

A németek úgy tartják: a szeptember az ősz májusa. Olyan hasonlat ez, mint a telihold és a holdtölte azonosítása. Látszólag egyformák, mégis egészen mások. Májusban szaporodnak, szeptemberben viszont lassan elfogynak a kék virágok. S ha nincs kék virág, mivel üzenjünk egymásnak? Egyáltalán üzenjünk-e még? Mert amíg a május lobbant, a szeptember már inkább hervaszt…
… s őszi melankólia keríti hatalmába az embert. Mind eközben azt látja, hogy ökörnyál úszik el a tó felett, s a szél – mint vásott kölykök a karikát – a platán leveleit kergeti a város útjain. Már ne igazán bír vele az öreg Nap, bánatos, beteg tekintetéből régen kiveszett a tekintély és a parancsszó ereje. S ha már a Nap sem képes rendet tenni a természetben, akkor…
Mivé lesz itt minden? – kérdezi a kétségbeesés. Lelassulnak a mozdulatok, mint legyek az ablakpárkányon. Bénul a tettrekészség, a kedvét veszti az optimizmus. A hit is egy fa repedéseibe bújt be, s a lélek mostanra teljesen elárvult. Ma ugyan még csak esténként didereg, s álmodik rőzsetüzekről, ám holnap, holnapután ki védi meg majd a reményt a fagyhaláltól? Egyáltalán marad-e ereje, kedve legalább még álmodozni? Hisz legkegyetlenebb hideg a magány…
Össze kéne bújni, s kölcsönadni egymás melegét! Akkor talán még megmarad a katángkék remény szikrája, s ha ismét jő az idő, akad, ami képes lesz lángra lobbantani az új kikeletet.
*
Mezőkövesden évekkel ezelőtt látott egy fejkendős falusi nénit a második vagy harmadik emeleten, kint az erkélyen állva. Mindig egyedül áll ott a levegőbe emelt két négyzetméteren, mozdulatlanul, akár egy fekete kopjafa a szatmárcsekei temetőben. Ráadásul neki a távolból úgy tűnt, hogy a néni arca olyan szomorú volt, akár a temető. Rab madár, kalitkába zárva – gondolta ő minden egyes alkalommal onnan lentről, a ház előtt elvezető aszfaltos útról, s közben elképzelte a néni fehér falú, tornácos, muskátlis ablakú házát valahol Dél-Borsodban, Borsodgeszten vagy Cserépváralján, ami időközben az enyészet martalékává vált, vagy jobb esetben új tulajdonosok komfortosították hétvégi háznak.
A néni már nagyon régen eltűnt onnan az erkélyről. Visszament oda, ahonnan jött? Vagy elindult oda, ahová mindenki elindul egyszer? Nem tudja. Csak azt vette észre, hogy hiányzik neki. Milyen furcsa! Azt a „természetellenességet” egy idő után éppúgy a városhoz tartozónak érezte, mint mondjuk az egykori dohánybeváltót. Azóta is – ha arra jár – megkülönböztetett figyelemmel tekint arra a házra. Tekintetét újra és újra végighordozza az ablakok, erkélyek során. A nénit keresi vagy valami mást? Ez az ő örök titka marad. Az erkély – az az erkély! – mindenesetre régóta üres. Szerintem, érzi ő, hogy már az is marad, s mégis… az az erkély számára azóta, a remény szimbóluma. A reményé, mely – akár a kenyér és a bor a testet – a lelket táplálja.
Úgy is mondhatnánk: az élet a reményből él.


Intimek

- Hol a boldogság mostanában?
- Máshol keresd – hárítja el érdeklődésemet mindenki, akinek csak felteszem ezt a kérdést.
*
Odi et amo – állítja a római költő, Gaius Valerius Catullus.
Gyűlölök és szeretek – jut eszembe hajdani latin óráim emlékeként az idézet magyar fordítása.
A Krisztus előtt 87-54 között élt Catullus jól ismerte önmagát és persze az őt körülvevő embereket.
Gyűlölök és szeretek! Igen, ebből, ennyiből áll az ember.
Minden más „tulajdonsága” lényegtelen.
*
Fél mindenkitől, fél mindentől. Biztattam, hogy legyen több bátorsága. Most már tőlem is fél.
Ő azt gondolja rólam, hogy gyűlölöm. Én azt érzem, hogy hiányzik. Olyanok vagyunk, mint két idegen.
Nem ismerjük egymást.
*
Mint ruhát a cérna, úgy tartja össze az emberi kapcsolatokat a beszélgetés.
Ha nem beszélgetünk, foszladozni kezd a varrás. De ezt csak akkor vesszük észre, amikor leesik rólunk a ruha.
Meztelenségünkben viszont érezzük: előbb didergünk, aztán fázunk.
Nagyon fázunk.
*
Vannak emlékeim, amelyekből ha rám törnek váratlanul, furcsábban dobog a szívem. Nagyobbakat üt.
Valami nem normális olyankor.
Vagy az emlék volt, vagy a szívem lett: bolond.
*
Sok virág van az életben, amelynek illatát – korlátozott képességeim miatt – nem tudom élvezni. Még az észrevételükig sem jutok el, nemhogy az illatuktól való kábulatig.
Ez olykor elkeserít.
Néha viszont épp az ellenkezőjére gondolok: elég lenne egyetlen, sohasem hervadó, halványkék szirmú kisvirág.
*
Már jó ideje azt érzem, hogy a korábban megszokotthoz képest (gondolok itt gyermek- és ifjúkoromra) sokkal gyorsabban száguld az óramutató. Szó szerint lopja az időmet. Orvul, sőt szemtelenül.
Az okát nem értem, s kétségbe vagyok esve. Lám, becsap e „robotlény” is, akár a hentes a mészárszékben, aki mindig elcsal tőlem két deka parizert.
Ott is be kellene írnom a panaszkönyvbe, de nincs hozzá kedvem. Vagy a bátorságom hiányzik? Mindenesetre úgy teszek, mintha észre sem venném.
Lám, most az időmérő lopja a jussom! Szóvá kellene tenni, de kinek szóljak?
Indítsak pert?
Nincs értelme. Egy per nagyon sokáig eltart. Annyi időm már nem maradt.
A hiány előbb vagy utóbb elpusztítja az embert.
Vannak gyorsan ölő hiányok. Ha nem kapsz levegőt, néhány percen belül megfulladsz. Ha nincs a tűz melege, órák kérdése a fagyhalál.
Viszont vannak hiányok, amelyek lassan ölnek.
A szú évekig rágja a fát, Szép Ilonkát „kihalt remények” hervasztották hosszan, lassan, módszeresen.
A végeredmény persze minden esetben azonos.

2017. október 17., kedd

Derenk, az Istvánmajorba sodort falu

Tudják, hol van Istvánmajor? Ha most elő akarnak venni egy térképet, ne tegyék! Elárulom, legtöbb atlaszban nem találják meg. Nincs feltüntetve. De hát miért is lenne? Nem önálló település, s talán százan, ha lakják mostanság.
Mindenesetre létezik, sőt, Tiszaújvároshoz, vagy Mezőkövesdhez, légvonalban nincs is messze. Maximum 30 km a távolság, de lehet, hogy még annyi sincs. Na, de nem csigázom az érdeklődésüket (ha egyáltalán volt, van az ilyen témák iránt): Istvánmajor, Emőd mellett található, annak közigazgatási része, igaz a várostól - mert Emőd már város – mintegy négy kilométerre fekszik, s így olyan, mint egy önálló kis falu.
Hallom, azt kérdezik: no és? Ha ott van, ott van. Mi ebben az érdekes? Egyáltalán miért kellene egy tiszaújvárosinak, vagy bármilyen dél-borsodi településen élőnek tudnia Istvánmajorról? Mert mi van ott, amiért érdemes tudni arról, hogy létezik?
Jogos kérdések. Magamnak is feltettem, amikor ehhez az íráshoz hozzákezdtem. Szabad-e ide invitálnom bárkit is?
Azt tanácsolva, hogy üljön be a gépkocsijába, s mondjuk az egyik hétvégén ne az egri várat látni utazzon el családjával, vagy a hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe, hanem ide……ahol – a közelmúltban jártam ott – nincs semmi különös. Ha csak az nem, hogy egyetlen új házat nem láttunk, az iskola már régen nem működik, csak az épület végében lévő kis bolt és kocsma funkcionál.
A major egyetlen szembetűnő épületét, a templomot is magtárból alakították ki 1950-ben. Emberrel is kevéssel találkoztunk, egy férfi, aki a kocsma előtti lugasban bemutatkozott, a Rémiás nevet mondta. Az iskolaépület körüli park termetes fáiról hatalmas gesztenyék potyogtak a fűbe, s feltűnt, hogy a park közepén három zászlót lenget a szél. Az Európai Unió és a Magyar Köztársaság lobogója mellett az enyhe szeptemberi fuvallat a Lengyel Köztársaság lobogóját is lobogtatja ott, Istvánmajorban, ahol talán százan, ha élnek, az anyatelepüléstől, Emődtől is távol, magányosan.
Istvánmajorba ellátogatni vagy Istvánmajorról tudni, talán ez utóbbi zászló kapcsán érdemes – gondolom én. Mert miért is leng ott lengyel zászló? Egyáltalán milyen falu ez az Istvánmajor? Ős régi település lenne? Ez utóbbi kérdésre mindjárt felelek is: nem az! Sőt, egészen fiatal. Alig öregebb, mint Tiszaújváros! Születési évszáma ugyanis: 1943.
Ugyanakkor mégis egy régi közösség hazája! Egy régi közösségé, amelyik századokon át, amíg nem költözött ide új házat, új hazát teremteni, máshol élt. Nos, a mi történetünk onnan, abból a másik hazából indul, amelynek területén oly sokszor, először - egészen pontosan emlékszem - 1977-ben jártam. Hű, de régen volt! Bizony elő kellett keresnem az akkor írt ,,naplómat”. Ez a ,,másik haza” északon, a szlovák határ közelében, Szögliget községtől északra, világtól elzárva leledzett egykor, s úgy hívták: Derenk.
,,Ahogy a vidomáji erdészháztól lefelé ereszkedve végre kiszökünk a gyertyánosból, először a szántóföldeket látjuk meg.
Pontosabban fogalmazva: a hajdan volt szántókat, mert ma már fűzöld végtelenségű a Berek. Harmincöt-negyven éve annak, hogy utoljára járt eke a sovány karsztos talajban. Ott feljebb, a szelíd dombhajlat egykori parcelláit már a cserje is benőtte. Itt lenn, az aljban még a gyep az uralkodó, a térdig érő szálfüvek katonás rendje. Manapság ritkán tapos benne nyomot a láb.
Az emberi alkotás első nyoma egy gémeskút, a szekérút jobb oldalán. Szemben vele, az út másik szélén szilvafák szaporodnak. Méretben, korban, és a szilva fajtáját illetően is hasonlóak. Feketekérgű, megvénült gyümölcshozók. Ugyan melyikük ültethette?
- Csak Bubenkó Laci lehetett. Az ő háza állt ott a szilvafák mögött. – Bobaly Pista bátyám, a szögligeti kísérőm mondja ezeket.
- Ismerte?
- Hogyne ismertem volna? És nem csak őt! Ismertem én mindegyiküket egytől-egyig.
- Hányan laktak akkoriban a községben?
- Közel hatszázan.
Már 1938-ban komolyan beszéltek róla, hogy Derenket ki kell telepíteni. Az első tervek Kompoltot jelölték ki a derenkiek új lakhelyéül. Később csak a lakhely módosult. Az, hogy Derenket el kell pusztítani, régen eldöntött tény volt. Horthy összefüggő, reprezentatív vadászterületet akart itt, többek között medvékkel, ahová Hitlert és Göringet is szerette volna
meghívni vadászatra. A terv útjába egyetlen akadály állt: Derenk…” – igen, például ezeket írtam az élmény és a hallottak alapján 1977-ben.
Két lengyel kutató, Ewa Krasinska és Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Lengyel telepesek és utódainak története és kultúrája) című tanulmányát viszont minap lapozgattam:
,,A volt derenki lakosságot élénken foglalkoztatja az áttelepülésük története. A lakosság előtt ismeretes, hogy a két világháború közötti időben Andrássy gróf eladta az államnak a Derenk környéki erdőket, és ott vadaskertet alakítottak ki.”
A vadaskert szélén álló falu viszont sok konfliktus forrása lett. Egyrészt a vadak nagy károkat okoztak a falu által művelt területeken. Tönkretették a vetést és a konyhakerti növényeket. Másrészt a derenkiek tömegesen orvvadásztak a védett területeken is. Rendszeresen megszerezték a vendégeknek szánt trófeákat.
A falu lakossága szinte minden nap, olykor véres összetűzésbe került a vadaskert őreivel. A kormány a konfliktusok egyre fokozódó gyakorisága miatt úgy döntött, hogy kitelepíti Derenk lakosságát olyan helyre, ahol kedvezőbb körülmények között élhetnek és dolgozhatnak a mezőgazdaságban.
A kitelepítéssel kapcsolatos első lépések 1941-be történtek. A derenkieknek új letelepedési helyeket ajánlottak. Előzetesen minden gazda megnézhette a neki szánt földterületet.
Istvánmajort – ahová végül is 60-70 család települt át – egy földbirtokos zsidó családtól az állam vásárolta meg, és teljes egészében az áttelepültek rendelkezésére bocsátotta. A majorság területét egyenlő nagyságú földterületekre osztották fel, és a családok sorsolás útján kaphatták meg portájukat. Számukra kedvező volt, hogy Istvánmajorban nem csak jó minőségű földhöz jutottak, hanem a derenki területük másfélszeresét kapták meg, így átlagosan 15-20 hold földdel rendelkeztek, s a szomszédos emődiekhez képest tehetős gazdákká váltak. Ez bizony
egy ideig konfliktus forrása is lett. A háború után pedig az istvánmajoriak többségét, az akkori rendszer kuláknak minősítette, s ennek megfelelő bánásmódban részesültek. De mindez ma már a múlté…
Egyébként Derenk egykori lakói és utódaik ma Ládbesenyőn, Sajószentpéteren, Büdöskútpusztán, Vattán, Mezőnyárádon, Tiszaújvárosban, illetve legtöbben mindmáig Emőd-Istvánmajorban élnek. Büszkén vallják, hogy őseik Lengyelországból kerültek hazánkba, az idősek beszédében még felfedezhető a dél-lengyelországi nyelvjárások megkülönböztető jegyei. S az eredetet őrzik a lengyeles hangzású nevek is: Rémiás, Bubenkó, Stefán, Zsubriczky, Babarcsik, Kusztván.
Ők úgy emlékeznek – őseik elmondása alapján –, hogy a tatárjárás után IV. Béla királyunk hívó szavára jöttek hazánkba, s települtek le Derenken, viszont akad olyan vélekedés is, hogy csak később, a XVIII. század elején, Rákóczi katonáiként kerültek ide, telepedtek meg, s kezdetben a szádvári vár erősítésén dolgoztak.
Szedegetem a gesztenyét az egykori istvánmajori iskola és a magtárból lett katolikus templom mellett, a néptelen park öreg gesztenyefái alól. A nyugalmat árasztó csendbe eszembe jutott
sok-sok derenki kirándulásom emléke. Derenk, az elsodort falu, amit egy vadaskert terve miatt telepítettek ki. És persze eszembe jutott mindig hű kísérőm, az örök
vadászmezőkre azóta elköltözött Bobaly Pista bátyám is. Emlékszem, egyszer ott, a derenki iskola máig álló épülete mellett, miközben bámultam a télbe siető halott tájat, megkérdeztem tőle:
- Egyáltalán, vadászott itt Horthy Miklós medvére?
- Igen – felelte, sőt el is mesélt egy érdekes történetet. – Volt ezen a részen egy bekerített terület, ahol a medvéket tartották. Közöttük akadt egy hatalmas példány, s ezt az erdészek, vadőrök elnevezték Kázmérnak. Mindennap, etetés idején, Kázmért kiengedték a karámból, és az élelmét mindig ugyanazon az útvonalon helyezték el. A medve már jól ismerte a járást. Amikor aztán a helyiek megtudták, hogy jön a kormányzó úr vadászni, előtte három napig
éheztették. Kázmért. A kormányzó úrnak pedig megérkezése után rögtön jelentették, hogy egy hatalmas medve kóborol az erdőben. Másnap reggel ki is ment Horthy vadászni. Vele volt a menye is, az akkor már özvegy Horthy Istvánné. A vadőrök (erről persze a kormányzó mit sem tudott) a bekerített részről ekkor kiengedték az éhes medvét, az pedig rohant a már ismert úton az élelméért.
Ott vártak rá Horthyék. Először a kormányzó úr lőtt. A lövés talált, de csak sebet ejtett a hatalmas vadon. A sebzett jószág elbődült, hátsó lábaira állt, és már-már támadott. Ekkor dördült el Horthy Istvánné fegyvere. Az a lövés már halálos volt, a medve holtan rogyott össze. Hát nem furcsa? Kázmért egy nő lőtte agyon…
Miközben e történetet magamban felidéztem, összegyűjtöttem ott, az istvánmajori parkban kétmaréknyi gyönyörű vadgesztenyét. El fogom ültetni valamennyit. Hogy miért? Mert az emlékeinknek olykor élő jelet is kell állítanunk!
Többek között ezt tanultam meg életem során.