Grosschmid Géza titka

Az alábbi gyászjelentés 1934. október 12-én, Miskolcon látott napvilágot:

„Özvegy dr. Grosschmid Gézáné, sz. Ratkovszky Margit a maga, gyermekei és az egész rokonság nevében fájdalomtól megtört szívvel jelenti, hogy a legjobb férj és apa, nemes dr. GROSSCHMID GÉZA kir. közjegyző, a Kassai Ügyvédi Kamara volt elnöke, a Csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt volt szenátora, e hó 12-én délután ¹/₂ 3 órakor Miskolcon, hosszú és kínos szenvedés után visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.”

Az elhunytat a gyászhírben is szereplő özvegye mellett négy gyermeke gyászolta: dr. Grosschmid Gábor, Grosschmid Géza, Grosschmid Kató férjezett dr. Jetts Gyuláné, valamint … Igen, itt következnie kellene egy negyedik névnek is, méghozzá a legidősebb gyermek nevének, aki ráadásul nem csak meggyászolta szeretett apja elvesztését, hanem valóságos csodát téve – persze csak emberi csodát –, apja halálát, s mindazt, ami benne és apjában lejátszódott a haláltusa napjaiban, óráiban, perceiben, – megörökítette az örökké valóság számára.

Közreadom, persze, hogy közreadom a negyedik gyermek nevét is, hisz az olvasó joggal, már-már mérgesen kérdezheti, mire fel ez a titokzatosság, egyáltalán ki a fene ez a dr. Grosschmid Géza, hogy ekkora feneket kerít halálának e cikk szerzője? Még ha Kossuth Lajosról vagy Jókai Mórról lenne szó, még csak megértené, de egy Grosschmid nevű egyén esetében mi a fészkes fenét kell titokzatoskodni. Kassai Ügyvédi Kamara elnöke, pontosabban volt elnöke, meg csehszlovákiai magyar nemzetiségi szenátor, jó-jó, több volt, mint egy átlagember, de az illető ismerete, illetve nem ismerete nem igazán kritériuma az általános intelligenciának, műveltségnek. Ha kassai volt, mit keresett Miskolcon? Csak nem autó ütötte el véletlen itt jártában? Igaz, a „hosszú és kínos szenvedés” – ami a gyászjelentésben szerepel –, nem erre utal.

„Tisztelt Cikkíró Úr! Árulja már el végre, miért fontos nekünk Grosschmid Géza, s főleg, ki az a negyedik gyermek, aki az apját állítólag megörökítette az örökké valóság számára. Hogyan? Szoborba véste? Lefestette? Gyászzenét, rekviemet komponált a tiszteletére?”

Egyiket sem tette „Tisztelt Olvasó!” A szóban forgó gyermek csakugyan jelet hagyott apjáról, de ez a jel a leggyúlékonyabb anyagon, a papíron maradt meg számunkra. Írásról van szó, magyar nyelven írt írásról. Mert ez az ember azt vallotta (s ezt a vallomását is papíron örökítette meg), hogy „számomra az életem nagy misztériuma és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben.”

Ugyanez az ember pedig így örökítette meg apja utolsó napjait és halálát.

„Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni – kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól, inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; …

Sokáig szenvedett …  Idegen városban halt meg, idegen emberek között, csak mi voltunk körülötte, a család, ez a bonyolult szövevény, amelynek – ezt is a halál magyarázta meg – Ő volt értelme és tartalma …

Az utolsó pillanatáig eszméleténél volt; félórával halála előtt behívatta a kórház orvosát és udvarias mozdulattal mondta: „Intézkedtem, hogy az urak megkapják honoráriumukat.” Úgy halt meg, mint egy nagyúr, aki nem távozhat el tartozással az élettől ….

„Ez az utolsó napom” – mondta halála napjának reggelén; az őszi fák lombját nézte sokáig, a fákat az ablak előtt, rövidlátó és fáradt szemekkel. A haláltusát megelőző rövid időben, mikor biztosan tudta már, hogy néhány óra vagy néhány perc múlva meg kell halnia, megrendítően bölcs és nyugodt volt. Mindig bámultam csodálatos képességét, ahogy távlatból, a maga tartózkodó távlatából tudta nézni az életet … .

Utolsó napokban a városról is beszélt, ahol leélte életét, s ahonnan végül el kellett mennie idegenbe. Ezt a válást nem bírta el. Talán e változásba halt bele; teste küzdött volna még a kórral, de szíve föladta az élet becsvágyát, nem vonzotta többé semmi. Hatvan éven túl az emberek nehezen bírják az erőszakos helyváltoztatásokat ….

Utolsó éjszaka, éjfél felé, nem volt maradásom az idegen városbéli szálláson; kocsiba ültem, s kimentem hozzá a kórházba. Már nagyon gyönge volt; ébren feküdt, a félhomályos szobában anyám ült csak mellette aléltan és a kezét fogta; a háromnapos nappali és éjjeli ápolásban anyám teljesen kimerült, s ez utolsó órákban félig öntudatlanul, gépiesen ápolt és virrasztott tovább.

Leültem ágya mellé és néztem halódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csöndes … . Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. Néha azt hiszem, ez a legtöbb, amit ember embernek adhat….

Sokáig ültem ágya mellett, nem beszéltünk, csak néztük egymást. Mereven nézett szemembe, tűnődve, később, úgy tetszett, kutató, emlékező pillantással. Álltam ezt a pillantást; jó óra hosszat szótlanul néztük egymást.

Mire emlékezett? Mit is szeretett volna tudni? Nem mondta meg, soha nem mondta meg, ebben az utolsó órában sem. Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség. Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet másképp boldogulni, mint tapintattal és diszkrécióval ….

Másnap dél felé kezdett haldokolni … fél háromkor azt mondta: „Köd van.” Igen, valamilyen finom köd ereszkedett szemeire; ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig; majd az orvos lefogta szemeit ….

Később koporsót hoztak és elvitték. Szerettem volna rágyújtani, de sok ember járt a folyosón, s nem tudtam, illik-e „ilyenkor”. Vettem a kabátomat és elmentem. Október közepe volt, esett az eső, a csatakos fasoron mentem végig, teljesen üresen, érzés és kétségbeesés nélkül … Az út közepén, mely a város felé vezetett, targoncát vettem észre; a szekeret két ázott ló húzta lassan, a temető kápolnája felé mentek, s apámat vitték a koporsóban. Lassan mentünk az esőben, lépést tartottam  a szekérrel, s ezen a nem nagyon hosszú úton, a kórháztól a temető kapujáig …. A lovak lomposan poroszkáltak a sárban, időnként lassítanom kellett, mert a kocsi a koporsóval elmaradt mögöttem. Ezen az úton megértettem, hogy apám volt az egyetlen ember életemben, akihez „közöm”volt …

A kocsi bekanyarodott a temető kapuján és eltűnt a fák mögött. Álltam, rágyújtottam, utána néztem és dideregni kezdtem. Abban a pillanatban kezdtem megérteni, hogy apám meghalt.”

Grosschmid Géza egykori lakóháza napjainkban Miskolcon, a Városház téren.
Amikor benne élt, a tér Horthy Miklós nevét viselte.

Olvasva az idézetet, nem tudom mire gondolnak a Tisztelt Olvasók. Egy részük talán bólogat, s csendesen megjegyzi csak úgy magának: míves írás, ráadásul megrendítő. Nem kazánkovács írhatta, vagy földmíves. Valóban nem! Talán akadnak nem kevesen, akik már tudják is, hogy ki …, hogy ki vetette papírra eme sorokat.

Persze, továbbra is akadhatnak olyanok, akik már-már ingerült kíváncsisággal kérdezik, mi több parancsolják: emeljem már fel a leplet a dr. Grosschmid Géza körüli titokról. Ígérem megteszem, de még adalékul elmondom, hogy nevezett jeles személyiség volt, amit az is bizonyít, hogy a Miskolcon megjelenő Reggeli Hírlap 1934. október 13-ai számában terjedelmes írást közölt „Meghalt Grosschmid Géza dr, közjegyző” címmel.

„Súlyos veszteség érte Magyarország jogász társadalmát. Hosszas szenvedés után pénteken délután 63 éves korában meghalt dr, Grosschmid Géza királyi közjegyző a miskolci Erzsébet-kórház sebészeti szanatóriumában. Grosschmid Géza dr, csak rövid idővel ezelőtt foglalta el a miskolci harmadik királyi közjegyzői tisztséget. Ez a rövid idő is elég volt azonban ahhoz, hogy értékes egyéniségével vezető szerepet vívjon ki magának úgy Miskolc társadalmi, mint jogászéletében.

Erre különben kiváló képességein kívül predesztinálta őt közéleti múltja is, Predesztinálta az a törhetetlen szívós akarat és energia, mellyel a cseh uralom alá került Felvidék magyarságának jogaiért harcolt. Az volt életének egyetlen, mindent átfogó célja, hogy Szlovenszkó magyar kisebbségének öntudatát ébren tartsa. Két cikluson át volt szenátora a csehszlovák Magyar Keresztyén Szocialista Pártnak. A kassai Ügyvédi Kamarának köztiszteletben és közszeretetben álló elnöke volt. Életének fő munkája, a Kisebbségi Sors címen megjelent hatalmas munkája nemcsak Magyarországon és a megszállt terülteken, de Európa szerte nagy feltűnést keltett. Megjelent számos jogi dolgozata, valamennyi elmélyült jogtudásról és a legnemesebb értelemben vett jogérzésről tett tanúbizonyságot. A kisebbségi problémáról, Trianon katasztrofális következményeiről mélyenszántó, országos feltűnést keltő cikkei jelentek meg a Reggeli Hírlap hasábjain is. Gerinces, hajlíthatatlan politikai magatartása szálka volt a csehek szemében, úgyhogy két esztendővel ezelőtt már tarthatatlan lett az állapota Kassán.

Miskolcon mindenki őszinte örömmel fogadta az ideemigrált nagy jogászt és hajthatatlan magyar jellemet. Egészségi állapotát azonban erősen megviselték a Kassán kiállott izgalmak, röviddel Miskolcra érkezése után már gyakran betegeskedett, körülbelül hat héttel ezelőtt pedig állapota annyira válságosra fordult, hogy be kellett szállítani az Erzsébet-kórház szanatóriumába. A kórház kiváló orvosi kara mindent megpróbált, hogy ezt a nagy értéket reprezentáló lelket visszatartsák a betegségtől elgyengült testben. Nehéz műtétet hajtottak végre rajta a múlt hónapban, azonban hiába volt az orvostudomány minden kísérletezése, dr Grosschmid Géza pénteken délután fél három órakor hosszú és kínos szenvedés után meghalt. Miskolc társadalmán kívül őszintén meggyászolja halálát az egész magyar jogvilág és a megszállt Felvidék magyarsága.”

Dr. Grosschmid Géza temetéséről a Királyi Közjegyzők Közlönye 1934. októberi számában találtam dokumentumot.

„Temetése nagy részvét mellett Budapesten, a Farkasréti temetőben e hó 14-én ment végbe. A sírnál Felsőmagyarország elszakított részének magyarsága részéről Körmendy Ékes Lajos, volt főispán és Szentiványi József prágai nemzetgyűlési képviselő megható beszédben búcsúztatták a felvidéki magyarság egyik nagy agilitású és tehetségű vezéregyéniségét. A magyar közjegyzői kar nevében pedig Galánffy János dr. felsőházi tag, a debreceni kir. közjegyzői kamara elnöke közvetlen, meleg szavakkal búcsúztatta el a sors kifürkészhetetlen rendelkezései szerint a magyar közjegyzői pályán rövid ideig működött kiváló kortársat.”

Hogy nem csupán hangzatos lózungok a leírt és elhangzott méltató szavak, ellenben kiváló magyar ember távozott az élők sorából, annak bizonyítására idézek dr. Grosschmid Géza egyik beszédéből, amely a nyelvhasználati jog vitája kapcsán, 1926. március 16-án hangzott el Prágában, a csehszlovák parlamentben. „Megengedem, hogy voltak a régi közigazgatási rendszernek hibái és túlkapásai is, ezek azonban egyénekkel és nem a nemzetiségekkel szemben nyilvánultak meg, mert ha igaz volna az „ezer éves elnyomásnak” az a foka és mértéke, amelyet folyton emlegetnek, sőt, ha csak tizedrésze lett volna ez annak, amit Önök velünk magyarokkal szemben most alkalmaznak, akkor nem ülne itt ma a szlovákok közül senki.”

Dr. Grosschmid Géza

Ilyen ember volt dr. Grosschmid Géza, aki élete szűk két évét szűkebb pátriánkban élte le. Megvallom, évek óta foglalkoztatott a kérdés, hogy Miskolcon – ahol jómagam 62 évet éltem – hol, melyik házban lakhatott.

A házról mindösszesen annyit tudtam, amennyit unokája, Grosschmid Kató fia, Jáky János ügyvéd mondott egy interjúban Furkó Zoltán írónak, szerkesztőnek.

„ … nagyapám … amikor a szenátorsága megszűnt, közjegyző és ügyvéd lett. Ő a halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy a miskolci házat – ami szintén nagyon szép kis palota volt – adják el, és annak árából vegyenek Budapesten egy lakóházrészt úgy, hogy a család elférjen.”

De, hogy hol állt ez az épület, arról nem szólt a fáma. Minap viszont,  szerencsés véletlen folytán kezembe került a Gömörország című irodalmi periodika 2015. évi 2. száma, s abban leltem rá Hideg Ágnesnek, a miskolci Herman Ottó Múzeum könyvtárosának egy írására, s benne az alábbi mondatra: „dr. Grosschmid Géza Miskolcon a Horthy Miklós tér 4. szám alatt lakott.” (Ma Városháztér.) Telefonon kerestem a szerzőt, - miután forrást nem említett -, hogy honnan vette, mennyire pontos az információja? Elárulta, hogy a miskolci halotti anyakönyvekben talált rá, amelynek másolatait a Megyei Levéltár Alsózsolcai Fióklevéltárában őrzik. Az információt megköszönve Hideg Ágnesnek, felhívtam a zsolcai Fióklevéltárat, ahol Kis József osztályvezető, levéltáros készséggel kikereste és megerősítette: a 840/1934. számú halotti anyakönyvben az áll, hogy dr. Grosschmid Géza (Miskolc, Horthy Miklós tér 4. szám alatti lakos) 1934. október 12-én, a Miskolci Csabai kapu 66. szám alatti Erzsébet kórházban hunyt el.

A kör bezárult. Megvan az épület. A ma is patináns palota, a mai Városháztéren, szemben a Szemere-kerttel áll. Egy emléktábla azért még hiányzik róla! Dr. Grosschmid Gézának ez az életműve alapján is kijárna. S kijárna azért is, mert két hírességet is nemzett a magyar kultúrának. Igaz, egyikük sem a Grosschmid névvel váltak híressé, sőt, nyugodtan mondhatom világhírűvé.  Az egyik fiút, aki apjához hasonlóan a Grosschmid Géza nevet kapta, Radványi Géza néven ismerte meg a világ. Filmrendező lett és nem is akármilyen. A Valahol Európában 2000-ben bekerült az addig alkotott 12 legjobb magyar film közé, s rendezőjének világhírnevet hozott.

Dr. Grosschmid Géza másik fia a Grosschmid Sándor Károly Henrik nevet kapta világra jövetelekor. Ő volt az, aki az írásomban hosszan idézett sorokat írta apja haláláról, az Egy polgár vallomásai című művében. De akkor már úgy hívták: Márai Sándor. Ezen a néven vált világhírűvé.

Hajdu Imre

Lívia, megkövetem!

Bízom benne, hogy írásom címe felkelti olvasóink kíváncsiságát.
Ki az a Lívia, s miért kell Őt a cikk írójának megkövetni? – kérdezhetik, s ebből arra következtetek, hogy végig is olvassák az itt papírra vetett gondolatmenetet.

Kezdjük hát mindjárt a lényeggel, hogy ki is az a Lívia? Nos, Lívia egy kis dél-borsodi falu szülötte, aki nem tegnap látta meg a napvilágot a település Templom során lévő, japán akácfák árnyékolta kántortanítói, akkor 335. számot viselő házban. Születésekor 1928 novemberét mutatott a naptár, s bár tisztában vagyok vele, hogy hölgyek esetében illetlenség a korát firtatni, pláne elárulni, tudom, Lívia régen túl van ilyenfajta hiúságokon. Túl van rajtuk, mert bölcs, s tudja mindenféle hívság mosolyt keltő és szánalmas.

Elárulom róla, hogy a kisfalu lakosai közül – nővérével együtt – elsők között tanult tovább az angolkisasszonyok egri intézetében, majd a háború után elsők között szerzett egyetemi diplomát.
S mint oly sokan, Lívia is elkerült falujából, pszichológus diplomára – egyik képesítése ugyanis lélekgyógyász – nemigen van szükség egy faluban. De szülőföldjétől soha nem szakadt el. Sőt, mindig ragaszkodott hozzá! Igaz, ezt a kötődést nem hetenkénti hazajárással fejezte ki, ám regényeiben – mert Lívia író is lett, még hozzá nem is akármilyen! – mindenhol tetten érhető a bükkaljai gyerekkor, az ifjúság, a dél-borsodi szép, de szegény világ, az itt élő emberek. Igen, Lívia már jó ideje országban jegyzett, számos díjjal (József Attila-díj, Napút-díj, Szobotka
Tibor-díj) kitűntetett író. Kötődését szülőhelyéhez pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az általa felújítatott családi sírhely, ahová Ő is megtér majd egykoron az Úr akarata szerint.

Szóval, csak annyit akarok mondani, hogy Lívia híres lett (Magyar Köztársaság bronz Érdemkereszt, Magyar Köztársaság Érdemrend kiskereszt, a Magyar Érdemrend kitűntetések birtokosa!), s általa híres lett, legalább is ismertebbé vált a hely, ahol megszületett.
Jómagam, aki közel állok Lívia fő tevékenységéhez, az irodalomhoz, állítom, hogy falujának ismertséget, sőt nem túlzás, dicsőséget hozott. Ezért is bátorkodtam Líviát a kis falu, a szülőfalu érvényben lévő kitűntetéseinek valamelyikére felterjeszteni. Tettem ezt idén is – harmadik éve, töretlenül – egyben utoljára. Nem magamat akarom fényezni, hogy ennek hírt adok. Úgy tudom, rajtam kívül más is akadt, aki Lívia érdemesnek találta VOLNA az elismerésre, például díszpolgári címre. A VOLNA szót azért írom verzál – nyomtatott nagybetűvel –, mert a vágyam, a vágyunk bimbóban maradt rózsa lett csupán. Nem nyílt ki.
A kis falu képviselőtestülete újfent nem találta elfogadhatónak javaslatunkat, s elutasította azt.
Ezért a cím: Lívia, megkövetem! Megkövetem, mert az akaratérvényesítő képességem harmatgyenge. Ezért már többször nem is próbálkozom…
...illetve egyszer, s utoljára még most ősszel csak teszek egy kísérletet! No, nem a kis falu képviselőtestületénél, hanem a Jóistennél! Igen, a Jóistenhez apellálok, hozzá terjesztem fel a legnagyobb, ember kaphatta kitűntetésre Líviát. A JÓ EGÉSZSÉG – díjra! Arany Jánostól tudom, hogy „Kinek az ég alatt már senkije nincsen, ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.”
Szóval, bízom abban, hogy javaslatom a Jóistennél meghallgatásra talál. A díjat a mennyország minden évben november 17-én adja ki.

Milyen érdekes, pont azon a napon van Lívia születésnapja! Idén a 89-ik.
Drukkolok, Lívia! Higgye el, jobban örülnék neki, mintha én kapnám meg.

Rekviem az MVSC-ért

Antal Feri bátyámat – aki 1928-ban Bogácson látta meg a napvilágot Antal Árpád tanító úr második gyermekeként – Mezőkövesden, sőt Dél-Borsodban mindenhol sokan ismerték.
A Kövesdhez ezer szállal kötődő Feri bátyánkat a város egyik leghíresebb labdarúgójaként tartják nyilván mind a mai napig, ráadásul edzőként is eredményesen munkálkodott azért, hogy a futball e tájon is a legnépszerűbb sportág legyen és maradjon. (Ha rajtam múlna, én bizony a városi új stadiont Antal Ferencről nevezném el.)
Antal Ferenc fénykorában az NB I-ért osztályozót játszó Miskolci Honvédnak, később pedig éveken át a megye egyik legjobb csapatának számító, Miskolci Vasutas Sport Clubnak volt erőssége. Annak a csapatnak, amelynek kora gyerekkoromban lettem drukkere, s az maradtam mindmáig.

Ilyen minőségemben, tehát MVSC szimpatizánsként, minap arra szántam magam, hogy „olvasói levelet” írtam az Észak-Magyarország nevű megyei napilapnak, a napjainkban sajnos szó szerint agonizáló egyesület érdekében. Az írás – nem tagadom – egyféle vádirat lett, vádolva benne mindazokat, akik véleményem szerint felelősek Antal Feri bátyám egykori, dicső múltú csapata mai, megszégyenítő megaláztatásáért. Levelem írása közben sokat gondoltam Antal Ferencre, akit én először 8 éves koromban láttam zöld-fehér mezben focizni, akkor, amikor mérkőzésenként minimum 5 ezer szurkolóval együtt én is kipirult arccal szó szerint üvöltöttem: „Hajrá Vasút!” Mi tagadás, akkortájt volt mire büszkének, boldognak lenni.

Szóval, levelet írtam, annak a napilapnak címezve, ahol jómagam 1975-1995 között 20 év, 8 hónap, két nap voltam újságíró, munkatárs, rovatvezető és hét éven át főszerkesztő-helyettes.
„Múltamért” nem kértem kiváltságot, csupán annyi volt a kívánságom, hogy írásomat jelentessék meg abban a rovatban, ahová az olvasók megírják többek között, hogy milyen nagysikerű borversenyt rendeztek Bánhorvátiban, vagy hogy bensőséges öregek napján köszöntötték a szép korúakat Rásonysápberencsen.
Nem szaporítom a szót, írásomat nem jelentették meg még ott sem! Ennek két oka lehet. Vagy nem ütötte meg az imént kiragadott írások minőségi színvonalát, vagy, mert… hiányzik a szerkesztői bátorság egyesekből. No, de ezt döntsék el a Kaptárkövek olvasói, akik közül – tudom – sokan ismerték Antal Feri bátyámat, sportmúltját, s benne az MVSC-s múltját. Érte és egykori társaiért szólt volna a harang, de ma úgy látszik bőven vannak – nem lent, hanem fent! – akiket zavarhat a harangszó. S mitagadás, sok, egyre több a gyáva harangozó.

Egyébként, íme a szóban forgó levél:
„Ez év július 18-án, egy keddi napon, délután 15 órakor vettünk végső búcsút a sajószentpéteri temetőben Nyíri Zoltántól, aki élt 77 évet.
A szomorú eseményről az Észak-Magyarországban előzetesen megjelent, a gyászoló család által feladott gyászjelentésből értesülhettünk. Az MVSC, a DVTK, a Borsodi Bányász egykori kiváló labdarúgójától ellenben egyetlen megemlékező, méltató sor sem jelent meg a megyei lapban.
- Ez az egykori sportegyesületei vezetőségének lenne a kötelessége – „világosított fel” egykori kollégám az újság sportrovatától.
Ezzel a véleményével persze nem értek egyet, ám ezt most inkább hagyjuk. Ami viszont az érintett sportegyesületeket illeti, kérdem én: kik alkotják ma az MVSC vezetőségét? Gondolom papíron van ilyen grémium, de akik a korábbi elnökükről, Marosi Józsefről is elfeledkeztek annak halálakor, azoknak ugyan miért jutna eszükbe Nyíri Zoltán? Szerintem, a nevét sem hallották.
A DVTK pedig? Egyik kutya, másik eb. Már mint a vezetőség. Emlékszem 2005-ben, amikor meghalt Károlyi József, a DVTK egykori ikonikus kapusa (az Újpestben és az MVSC-ben is védett), néhány hajdani diósgyőri játékost (Dobó Zoltán, Pesti Györgyöt, Salamon Jóskát) leszámítva, a temetésen senki nem képviselte a DVTK vezetőségét. (Az MVSC-s labdarúgók díszsorfala között temették el Joci bá’-t a vasgyári temetőben.)
Úgyhogy nem vetem én, dehogy is vetem én a mai újságíró kollégák szemére azt, hogy Nyíri Zoltán halálhírén nem döbbentek meg, s nem mormolták halkan, csendben: - Újra elment egy nagy játékos. Következésképp, miért ragadtak volna tollat ennek okán?
Ennek ellenére mégis voltak néhányan az egykori sporttársak közül, akik elmentek a végső tiszteletadásra, s körbe állták Zoli barátunk koporsóját. A létszámuk nem volt sok, ezért felsorolom őket név szerint is. Az MVSC-ből Béki Károly, Sárosi Ödön, Temesvári Miklós, Filetóth László, Gápel Endre, Osváth Endre, Pál Attila, a DVTK-ből az egykori gólvágó Kovács István valamint Szamek Kálmán voltak jelen.
A régi MVSC-s játékosok arra kértek, hogy a klub és a régi csapattársak nevében búcsúzzak el az általam, a szurkoló által is tisztelt és szeretett Nyíri Zoltántól. A felkérésnek eleget tettem, s most egy rövid, részletet idézek abból, a sajószentpéteri temetőben elhangzott búcsúztatóból. Egyetlen oka van ennek, ez pedig az MVSC, ez a 106 éves, egykor nagyon patináns miskolci sportegyesület. Valójában érte kívánok szót emelni, úgyis, mint a 100 éves jubileumra létrehozott Centenáriumi Társaság egyik alapítója.

Íme, a beszédrészlet: „Zolikám! Bo­gácsról idefele jövet, Miskolcon elkanyarodtam az MVSC pálya felé. Jó, hogy azt már Te nem láthatod! A Kubik, ahol egykoron 15-18 ezer néző is szurkolt (még a sporttelepet övező jegenyefákon is lógtak az emberek), ma szomorúbb, mint egy temető. A temetőt legalább virágok díszítik.
Régi sikereid színhelyét gaz veri fel, egykor egyesületed patinája régen odaveszett.
De nem Te, nem mi tehetünk róla! Viszont miénk a keserűség és a fájdalom, amit a bűnösök nem éreznek. Pedig vannak bűnösök, akik az egyesület a mai nyomorúságos körülmények közé engedték juttatni. Bűne ez a múltból csak a nevet elbitorló új MÁV-nak, s még nagyobb bűne Miskolc város rendszerváltás utáni összes vezetésének. Az utóbbiak – kivétel nélkül valamennyi – az egyik gyermeküket, a DVTK-t agyondédelgették, agyondédelgetik, míg a másikat (az MVSC-t) kitagadták minden vagyonából.
Persze ment, megy a sóhintés, a szemfényvesztés, hogy ez mégsem látszódjon annyira tragikusnak. A közelmúltban, a DVTK stadion építése kapcsán arról szóltak a hírek, hogy többszáz millió forint van, lesz elkülönítve az MVSC pálya rekonstrukciójára. S arról is szólt az etetés, hogy a diósgyőri stadion régi lelátóinak elemeit átviszik a Kubikba, ahol azt beépítik, hisz ősztől – míg az új stadion el nem készül – ott játssza majd hazai meccseit a DVTK.
Mára már kiderült, hogy ezek az elhangzott ígéretek (felelős emberek szájából) mind-mind hazugságok voltak. A régi diósgyőri stadion lelátóinak elemei nem építhetőek be a Kubikba, nincs hozzá elég tér, elég hely. A Diósgyőr sem ősszel, sem máskor nem játszik NB I-es mérkőzést a nevezett pályán. Mese volt minden, beetető mese! Persze az erre kért és kapott több száz milliót valaki, valakik majd csak lenyelik ebben egy percig nem kételkedem.
De folytatom… Minap azt olvastam az Északban, hogy a megyei II. osztályba „sikeresen” eljutó, az MVSC nevet bitorló kutyaütők (szegény Zoller Csicsa, Buna Jancsi, Antal Feri bá’, Fekete Laci bá’, Károlyi Joci bá’ forog a sírjában) új hazára leltek az egykori Papp Jóska sporttelepen. A cikkben már egy nem esett arról, hogy egy vagy két év múlva újra a Kubikba költözhetnek vissza. Nem, mert oda már soha nem fognak visszaköltözni! Mert a Kubik már nem lesz. Felszántják, bevetik sóval, ne adj’isten a martintelepieknek, a szírmaiaknak szupermarketet vagy kaszinót építenek a helyén. Valaki már kinézte azt magának – hetven év élettapasztalattal erre gyanakszom.
Szomorú, nagyon szomorú, ami az MVSC körül a rendszerváltásnak nevezett vircsaft óta történik.
Jómagam, 1952 óta (akkor voltam 5 éves) vagyok az MVSC szurkolója. Az év nyarán költöztünk Miskolcra, a Martintelepre, s már másnap vasutas jó apám kézen fogott, s kivitt a házunktól 300 méterre lévő Kubikba, ami nekem akkor a bogácsi futballpályához képest a Maracana volt. Szerelmem lett a Miskolci Lokomotív, majd Törekvés s azután újra MVSC néven sikeresen működő egyesület, szívem mélyén most is az. (Az „unokáim lehetnének” korú fiatal, általam nagyon tisztelt DVTK drukkereknek elárulom, az én ifjúságom idején –ez a 60-as, 70-es évek -, hazánk, akkor második legnagyobb városa futballszerető lakosságának 45 százaléka Vasút, 45 százaléka DVTK és 10 százaléka Munkás (MMTE) szurkoló volt.)
Ma viszont – s már jó ideje – az MVSC nagyon beteg. Ráadásul koldusszegény. Számomra – sajnos ezt kell mondanom – gyógyíthatatlan.
Olyan, mint a nagyon szeretett nagyapám, akit talán mindenkinél jobban szerettem, ugyanakkor látva szenvedését, kínjait, a sorvadását, ami visszafordíthatatlan folyamat, s azt kívántam, haljon meg méltósággal. mert ez neki jár!
Amikor a világ labdarúgásában, a mainál sokkal, de sokkal magasabb szinten jegyzett magyar futball 25 legjobb csapata között jegyezték az MVSC-t (konkrétan 1945-69 között), ma egy – minden kormányzati igyekezet ellenére is – a futottak még kategóriájú magyar futball ötödik osztályában mocskolja egy alakulat ezt a patináns nevet. Szégyen! Szégyene a magyar labdarúgásnak, szégyene Miskolcnak!

Tisztelt Illetékesek! Az MVSC-t hagyjuk tisztességgel meghalni! Az MVSC-t temessük el méltósággal!
Nekünk – még megmaradt színpatizánsoknak – ne kelljen újabb arcpirító szégyeneket megélnünk. Olyat, mint a tavalyi megyei I. osztály utolsó fordulójában (Szendrő-MVSC 8:0).
Mára egyértelművé vált, Miskolcnak nincs szüksége az MVSC-re. (Csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr! – a csapból is ez folyik.) Polgármesterséget is csak DVTK sállal a nyakban lehet nyerni, legalább is nagyobb a nyerés esélye. Ezt mi, régi MVSC-s „őskövületek” tudomásul vesszük. (Tehetünk mást?)
De azt talán mégis csak jogunk van kérni, hogy a haldoklót ne hagyják szenvedni, ne hagyják mocskolni, alázni! S a haldokló „hozzátartozóit” sem! Azzal a névvel, amely sok sportdicsőséget hozott Miskolcnak kóklerek ne élhessenek vissza. Ha Miskolcnak nincs szüksége, igénye MVSC néven NB II-es (de minimum NB III-as) csapatot fenntartani, akkor a megyei II. osztályban ezt a nevet ne bitorolja senki. A bitorlók használják a Csabagyöngye FC vagy a Tejberizs SC nevet, ám az MVSC névre méltatlanok.
Annak idején meghalt az Attila, az MMTE, a Perecesi Bányász, a Diósgyőri Bányász, az MVSC-nek is legyen kegyes halála. Lélegeztető gépen tartani egy koldusszegény beteget nagyon nagy bűne mindazoknak, akik ehhez asszisztálnak.”

Ennyi. Éljen a magyar sajtószabadság!

Hajdu Imre

Ui. Az imént idézett levelet augusztus 12-én írtam, s augusztus 14-én küldtem el az Észak-Magyarország szerkesztőségébe. Azóta csend van. Viszont új fejlemény – minap olvastam ugyanebben a lapban –, hogy kormányhatározat született augusztus 28-án – 1586/2017. (VIII. 28.) számú –, amely elrendeli a Kubik újjáépítését, méghozzá 2018. február 28-ai határidővel. A tudósításból csak annyi derült ki, hogy NB III-as mérkőzések megrendezésére kell alkalmasnak lennie a sporttelepnek.

Kérdem én: kinek? Vagy mégis van valamennyi szégyenérzet egyesekben, s netán az NB III-ig „felkarolják” az MVSC-t? Úgy vagyok én ezzel, mint Tamás apostol Jézus sebeivel. Hiszem, ha látom. De jelen pillanatban sem a kormányhatározatban nem hiszek, sem az MVSC esetleges megerősítésében. Következésképp, nálam Nyíri Zoltán halálával meghalt a Vasút is! Már csak a lelkemben él Antal Feri bátyám egykori legendás csapata. Olykor-olykor azért még álmodom a Kubikról. Ezt az egyet nem veheti el tőlem senki!

Kövesdiként csak Antal Feri bátyám büszkélkedhetett azzal, hogy – mint MVSC labdarúgó – játszott Puskás, Kocsis, Bozsik és társai ellen. 1955 februárjában Magyar Népköztérsasági Kupa meccs keretében mérte össze erejét a Budapesti Honvéd, a miskolci Kubikban, az akkor Miskolci Lokomotív névre keresztelt vasutas csapattal. Bár a Honvéd 5:2-re nyert, Puskás – akit Antal Feri bátyánk, mint jobbfedezet fogott – nem tudott gólt szerezni. A fotón a guggoló sorban jobbról a második Antal Ferenc.

Curriculum vitae

Délelőtt tíz órakor születtem. Abban az esztendőben március tizenkettedike szerdára esett. Sajnos, régen történt mindez, 1947-ben, immár hetven esztendeje. Viszont van pozitívuma is: nekem még volt (van) szülőfalum, sőt szülőházam is.

A bábát – aki világra segített – Reginának hívták, falum, Bogács akkori tanácselnökének, Bóta Károlynak volt a felesége.

Az első fényképen, ami rólam készült, egy szalmakazal előtt ülök. Nyáron örökítettek meg, erős napfényben, mert hunyorgok. A képet nézve nekem olybá tűnik, hogy nagy a fejem. Ezért kételkedtem is benne, hogy én vagyok ott azon a képen. Jóanyám mindenesetre határozottan állította, úgy hogy hinnem kellett neki.

A kora gyermekkoromból kevés emlékem maradt. A macskára, amit a kútba dobtam, emlékszem. Azt már csak megint jóanyámtól tudom, hogy eltéptem Ipacs Lacika ingét. Nem tudom ki volt Ipacs Lacika, de mondják, hogy létezett, sőt idősebb volt nálam két évvel. Állítólag keservesen bőgött. Mármint az ing miatt.

Egyszer egy kis szentképet is eltéptem. Ezt azért ma már nagyon röstellem. Mea culpa, mea maxima culpa… Csörgő Margit néném – övé volt az a kép – görbe mutatóujjával megrovón figyelmeztetett is: - jó legyél!

Ennek ellenére nem voltam mindig jó! Nem tudom, miért nem. Talán azért, mert jónak lenni – főleg gyermekként – nagyon unalmas dolog.

Még egy történet eszembe jut. Jött velünk szembe egy ember, 1952-ben, 53-ban lehetett. Valami főnökféle volt. Anyám arra kért, hogy úgy köszönjek neki: Szabadság! Ne nevessenek! Akkor úgy kellett köszönni. De én nem köszöntem neki sehogy. Ennek alapján a mai világban akár ellenállónak is számíthatnék.

Ezzel szemben már több, mint negyven éve újságíró vagyok. Igaz, „papírom van” arról is, hogy mezőgazdász és magyar-történelem szakos tanár végzettséggel is rendelkezem, de ezeket a hivatásokat rég nem gyakorolom. Pontosabban, alig-alig, mert újságíróként több iskolában tanítottam főszakmám ismereteit, s évente 100 hektó bort termeltem hosszú időn át. (Utóbbit ma már a két fiam teszi.) Viszont évente megírok egy-két könyvet. S bár már tíz esztendeje „roncsderbi” résztvevő, vagyis nyugdíjas vagyok, újságba még ma is írogatok. A névjegykártyámon is ez áll: „az írogató ember”.

S mint „írogató ember” elmondom még magamról, hogy szeretem a tavaszi föld illatát, és az őszi avarét úgyszintén. Szeretem bámulni a csillagokat, a hóesést, valamint olvasni Dsida Jenőt és Márait. Kedvenc színem a szőke, italban pedig az olaszrizlingre esküszöm. De csak amelyik enyhén rezedaillatú és keserűmandula ízű!

S valami fontosat majd elfelejtettem… szeretem – Hamvas Bélától kölcsönözve a kifejezést – a jelentékeny embereket. Róluk írtam eddig is, róluk írok napjainkban is, s ha a vaksi sors engedi, róluk szeretnék írni a jövőben is. Elvem: jelet kell állítni mindarról, ami, AKI tisztességes!

Hajdu Imre