A Kövesdhez ezer szállal kötődő Feri bátyánkat a város egyik leghíresebb labdarúgójaként tartják nyilván mind a mai napig, ráadásul edzőként is eredményesen munkálkodott azért, hogy a futball e tájon is a legnépszerűbb sportág legyen és maradjon. (Ha rajtam múlna, én bizony a városi új stadiont Antal Ferencről nevezném el.)
Antal Ferenc fénykorában az NB I-ért osztályozót játszó Miskolci Honvédnak, később pedig éveken át a megye egyik legjobb csapatának számító, Miskolci Vasutas Sport Clubnak volt erőssége. Annak a csapatnak, amelynek kora gyerekkoromban lettem drukkere, s az maradtam mindmáig.
Ilyen minőségemben, tehát MVSC szimpatizánsként, minap arra szántam magam, hogy „olvasói levelet” írtam az Észak-Magyarország nevű megyei napilapnak, a napjainkban sajnos szó szerint agonizáló egyesület érdekében. Az írás – nem tagadom – egyféle vádirat lett, vádolva benne mindazokat, akik véleményem szerint felelősek Antal Feri bátyám egykori, dicső múltú csapata mai, megszégyenítő megaláztatásáért. Levelem írása közben sokat gondoltam Antal Ferencre, akit én először 8 éves koromban láttam zöld-fehér mezben focizni, akkor, amikor mérkőzésenként minimum 5 ezer szurkolóval együtt én is kipirult arccal szó szerint üvöltöttem: „Hajrá Vasút!” Mi tagadás, akkortájt volt mire büszkének, boldognak lenni.
Szóval, levelet írtam, annak a napilapnak címezve, ahol jómagam 1975-1995 között 20 év, 8 hónap, két nap voltam újságíró, munkatárs, rovatvezető és hét éven át főszerkesztő-helyettes.
„Múltamért” nem kértem kiváltságot, csupán annyi volt a kívánságom, hogy írásomat jelentessék meg abban a rovatban, ahová az olvasók megírják többek között, hogy milyen nagysikerű borversenyt rendeztek Bánhorvátiban, vagy hogy bensőséges öregek napján köszöntötték a szép korúakat Rásonysápberencsen.
Nem szaporítom a szót, írásomat nem jelentették meg még ott sem! Ennek két oka lehet. Vagy nem ütötte meg az imént kiragadott írások minőségi színvonalát, vagy, mert… hiányzik a szerkesztői bátorság egyesekből. No, de ezt döntsék el a Kaptárkövek olvasói, akik közül – tudom – sokan ismerték Antal Feri bátyámat, sportmúltját, s benne az MVSC-s múltját. Érte és egykori társaiért szólt volna a harang, de ma úgy látszik bőven vannak – nem lent, hanem fent! – akiket zavarhat a harangszó. S mitagadás, sok, egyre több a gyáva harangozó.
Egyébként, íme a szóban forgó levél:
„Ez év július 18-án, egy keddi napon, délután 15 órakor vettünk végső búcsút a sajószentpéteri temetőben Nyíri Zoltántól, aki élt 77 évet.
A szomorú eseményről az Észak-Magyarországban előzetesen megjelent, a gyászoló család által feladott gyászjelentésből értesülhettünk. Az MVSC, a DVTK, a Borsodi Bányász egykori kiváló labdarúgójától ellenben egyetlen megemlékező, méltató sor sem jelent meg a megyei lapban.
- Ez az egykori sportegyesületei vezetőségének lenne a kötelessége – „világosított fel” egykori kollégám az újság sportrovatától.
Ezzel a véleményével persze nem értek egyet, ám ezt most inkább hagyjuk. Ami viszont az érintett sportegyesületeket illeti, kérdem én: kik alkotják ma az MVSC vezetőségét? Gondolom papíron van ilyen grémium, de akik a korábbi elnökükről, Marosi Józsefről is elfeledkeztek annak halálakor, azoknak ugyan miért jutna eszükbe Nyíri Zoltán? Szerintem, a nevét sem hallották.
A DVTK pedig? Egyik kutya, másik eb. Már mint a vezetőség. Emlékszem 2005-ben, amikor meghalt Károlyi József, a DVTK egykori ikonikus kapusa (az Újpestben és az MVSC-ben is védett), néhány hajdani diósgyőri játékost (Dobó Zoltán, Pesti Györgyöt, Salamon Jóskát) leszámítva, a temetésen senki nem képviselte a DVTK vezetőségét. (Az MVSC-s labdarúgók díszsorfala között temették el Joci bá’-t a vasgyári temetőben.)
Úgyhogy nem vetem én, dehogy is vetem én a mai újságíró kollégák szemére azt, hogy Nyíri Zoltán halálhírén nem döbbentek meg, s nem mormolták halkan, csendben: - Újra elment egy nagy játékos. Következésképp, miért ragadtak volna tollat ennek okán?
Ennek ellenére mégis voltak néhányan az egykori sporttársak közül, akik elmentek a végső tiszteletadásra, s körbe állták Zoli barátunk koporsóját. A létszámuk nem volt sok, ezért felsorolom őket név szerint is. Az MVSC-ből Béki Károly, Sárosi Ödön, Temesvári Miklós, Filetóth László, Gápel Endre, Osváth Endre, Pál Attila, a DVTK-ből az egykori gólvágó Kovács István valamint Szamek Kálmán voltak jelen.
A régi MVSC-s játékosok arra kértek, hogy a klub és a régi csapattársak nevében búcsúzzak el az általam, a szurkoló által is tisztelt és szeretett Nyíri Zoltántól. A felkérésnek eleget tettem, s most egy rövid, részletet idézek abból, a sajószentpéteri temetőben elhangzott búcsúztatóból. Egyetlen oka van ennek, ez pedig az MVSC, ez a 106 éves, egykor nagyon patináns miskolci sportegyesület. Valójában érte kívánok szót emelni, úgyis, mint a 100 éves jubileumra létrehozott Centenáriumi Társaság egyik alapítója.
Íme, a beszédrészlet: „Zolikám! Bogácsról idefele jövet, Miskolcon elkanyarodtam az MVSC pálya felé. Jó, hogy azt már Te nem láthatod! A Kubik, ahol egykoron 15-18 ezer néző is szurkolt (még a sporttelepet övező jegenyefákon is lógtak az emberek), ma szomorúbb, mint egy temető. A temetőt legalább virágok díszítik.
Régi sikereid színhelyét gaz veri fel, egykor egyesületed patinája régen odaveszett.
De nem Te, nem mi tehetünk róla! Viszont miénk a keserűség és a fájdalom, amit a bűnösök nem éreznek. Pedig vannak bűnösök, akik az egyesület a mai nyomorúságos körülmények közé engedték juttatni. Bűne ez a múltból csak a nevet elbitorló új MÁV-nak, s még nagyobb bűne Miskolc város rendszerváltás utáni összes vezetésének. Az utóbbiak – kivétel nélkül valamennyi – az egyik gyermeküket, a DVTK-t agyondédelgették, agyondédelgetik, míg a másikat (az MVSC-t) kitagadták minden vagyonából.
Persze ment, megy a sóhintés, a szemfényvesztés, hogy ez mégsem látszódjon annyira tragikusnak. A közelmúltban, a DVTK stadion építése kapcsán arról szóltak a hírek, hogy többszáz millió forint van, lesz elkülönítve az MVSC pálya rekonstrukciójára. S arról is szólt az etetés, hogy a diósgyőri stadion régi lelátóinak elemeit átviszik a Kubikba, ahol azt beépítik, hisz ősztől – míg az új stadion el nem készül – ott játssza majd hazai meccseit a DVTK.
Mára már kiderült, hogy ezek az elhangzott ígéretek (felelős emberek szájából) mind-mind hazugságok voltak. A régi diósgyőri stadion lelátóinak elemei nem építhetőek be a Kubikba, nincs hozzá elég tér, elég hely. A Diósgyőr sem ősszel, sem máskor nem játszik NB I-es mérkőzést a nevezett pályán. Mese volt minden, beetető mese! Persze az erre kért és kapott több száz milliót valaki, valakik majd csak lenyelik ebben egy percig nem kételkedem.
De folytatom… Minap azt olvastam az Északban, hogy a megyei II. osztályba „sikeresen” eljutó, az MVSC nevet bitorló kutyaütők (szegény Zoller Csicsa, Buna Jancsi, Antal Feri bá’, Fekete Laci bá’, Károlyi Joci bá’ forog a sírjában) új hazára leltek az egykori Papp Jóska sporttelepen. A cikkben már egy nem esett arról, hogy egy vagy két év múlva újra a Kubikba költözhetnek vissza. Nem, mert oda már soha nem fognak visszaköltözni! Mert a Kubik már nem lesz. Felszántják, bevetik sóval, ne adj’isten a martintelepieknek, a szírmaiaknak szupermarketet vagy kaszinót építenek a helyén. Valaki már kinézte azt magának – hetven év élettapasztalattal erre gyanakszom.
Szomorú, nagyon szomorú, ami az MVSC körül a rendszerváltásnak nevezett vircsaft óta történik.
Jómagam, 1952 óta (akkor voltam 5 éves) vagyok az MVSC szurkolója. Az év nyarán költöztünk Miskolcra, a Martintelepre, s már másnap vasutas jó apám kézen fogott, s kivitt a házunktól 300 méterre lévő Kubikba, ami nekem akkor a bogácsi futballpályához képest a Maracana volt. Szerelmem lett a Miskolci Lokomotív, majd Törekvés s azután újra MVSC néven sikeresen működő egyesület, szívem mélyén most is az. (Az „unokáim lehetnének” korú fiatal, általam nagyon tisztelt DVTK drukkereknek elárulom, az én ifjúságom idején –ez a 60-as, 70-es évek -, hazánk, akkor második legnagyobb városa futballszerető lakosságának 45 százaléka Vasút, 45 százaléka DVTK és 10 százaléka Munkás (MMTE) szurkoló volt.)
Ma viszont – s már jó ideje – az MVSC nagyon beteg. Ráadásul koldusszegény. Számomra – sajnos ezt kell mondanom – gyógyíthatatlan.
Olyan, mint a nagyon szeretett nagyapám, akit talán mindenkinél jobban szerettem, ugyanakkor látva szenvedését, kínjait, a sorvadását, ami visszafordíthatatlan folyamat, s azt kívántam, haljon meg méltósággal. mert ez neki jár!
Amikor a világ labdarúgásában, a mainál sokkal, de sokkal magasabb szinten jegyzett magyar futball 25 legjobb csapata között jegyezték az MVSC-t (konkrétan 1945-69 között), ma egy – minden kormányzati igyekezet ellenére is – a futottak még kategóriájú magyar futball ötödik osztályában mocskolja egy alakulat ezt a patináns nevet. Szégyen! Szégyene a magyar labdarúgásnak, szégyene Miskolcnak!
Tisztelt Illetékesek! Az MVSC-t hagyjuk tisztességgel meghalni! Az MVSC-t temessük el méltósággal!
Nekünk – még megmaradt színpatizánsoknak – ne kelljen újabb arcpirító szégyeneket megélnünk. Olyat, mint a tavalyi megyei I. osztály utolsó fordulójában (Szendrő-MVSC 8:0).
Mára egyértelművé vált, Miskolcnak nincs szüksége az MVSC-re. (Csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr! – a csapból is ez folyik.) Polgármesterséget is csak DVTK sállal a nyakban lehet nyerni, legalább is nagyobb a nyerés esélye. Ezt mi, régi MVSC-s „őskövületek” tudomásul vesszük. (Tehetünk mást?)
De azt talán mégis csak jogunk van kérni, hogy a haldoklót ne hagyják szenvedni, ne hagyják mocskolni, alázni! S a haldokló „hozzátartozóit” sem! Azzal a névvel, amely sok sportdicsőséget hozott Miskolcnak kóklerek ne élhessenek vissza. Ha Miskolcnak nincs szüksége, igénye MVSC néven NB II-es (de minimum NB III-as) csapatot fenntartani, akkor a megyei II. osztályban ezt a nevet ne bitorolja senki. A bitorlók használják a Csabagyöngye FC vagy a Tejberizs SC nevet, ám az MVSC névre méltatlanok.
Annak idején meghalt az Attila, az MMTE, a Perecesi Bányász, a Diósgyőri Bányász, az MVSC-nek is legyen kegyes halála. Lélegeztető gépen tartani egy koldusszegény beteget nagyon nagy bűne mindazoknak, akik ehhez asszisztálnak.”
Ennyi. Éljen a magyar sajtószabadság!
Hajdu Imre
Ui. Az imént idézett levelet augusztus 12-én írtam, s augusztus 14-én küldtem el az Észak-Magyarország szerkesztőségébe. Azóta csend van. Viszont új fejlemény – minap olvastam ugyanebben a lapban –, hogy kormányhatározat született augusztus 28-án – 1586/2017. (VIII. 28.) számú –, amely elrendeli a Kubik újjáépítését, méghozzá 2018. február 28-ai határidővel. A tudósításból csak annyi derült ki, hogy NB III-as mérkőzések megrendezésére kell alkalmasnak lennie a sporttelepnek.
Kérdem én: kinek? Vagy mégis van valamennyi szégyenérzet egyesekben, s netán az NB III-ig „felkarolják” az MVSC-t? Úgy vagyok én ezzel, mint Tamás apostol Jézus sebeivel. Hiszem, ha látom. De jelen pillanatban sem a kormányhatározatban nem hiszek, sem az MVSC esetleges megerősítésében. Következésképp, nálam Nyíri Zoltán halálával meghalt a Vasút is! Már csak a lelkemben él Antal Feri bátyám egykori legendás csapata. Olykor-olykor azért még álmodom a Kubikról. Ezt az egyet nem veheti el tőlem senki!
Kövesdiként csak Antal Feri bátyám büszkélkedhetett azzal, hogy – mint MVSC labdarúgó – játszott Puskás, Kocsis, Bozsik és társai ellen. 1955 februárjában Magyar Népköztérsasági Kupa meccs keretében mérte össze erejét a Budapesti Honvéd, a miskolci Kubikban, az akkor Miskolci Lokomotív névre keresztelt vasutas csapattal. Bár a Honvéd 5:2-re nyert, Puskás – akit Antal Feri bátyánk, mint jobbfedezet fogott – nem tudott gólt szerezni. A fotón a guggoló sorban jobbról a második Antal Ferenc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése