2017. október 17., kedd

Derenk, az Istvánmajorba sodort falu

Tudják, hol van Istvánmajor? Ha most elő akarnak venni egy térképet, ne tegyék! Elárulom, legtöbb atlaszban nem találják meg. Nincs feltüntetve. De hát miért is lenne? Nem önálló település, s talán százan, ha lakják mostanság.
Mindenesetre létezik, sőt, Tiszaújvároshoz, vagy Mezőkövesdhez, légvonalban nincs is messze. Maximum 30 km a távolság, de lehet, hogy még annyi sincs. Na, de nem csigázom az érdeklődésüket (ha egyáltalán volt, van az ilyen témák iránt): Istvánmajor, Emőd mellett található, annak közigazgatási része, igaz a várostól - mert Emőd már város – mintegy négy kilométerre fekszik, s így olyan, mint egy önálló kis falu.
Hallom, azt kérdezik: no és? Ha ott van, ott van. Mi ebben az érdekes? Egyáltalán miért kellene egy tiszaújvárosinak, vagy bármilyen dél-borsodi településen élőnek tudnia Istvánmajorról? Mert mi van ott, amiért érdemes tudni arról, hogy létezik?
Jogos kérdések. Magamnak is feltettem, amikor ehhez az íráshoz hozzákezdtem. Szabad-e ide invitálnom bárkit is?
Azt tanácsolva, hogy üljön be a gépkocsijába, s mondjuk az egyik hétvégén ne az egri várat látni utazzon el családjával, vagy a hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe, hanem ide……ahol – a közelmúltban jártam ott – nincs semmi különös. Ha csak az nem, hogy egyetlen új házat nem láttunk, az iskola már régen nem működik, csak az épület végében lévő kis bolt és kocsma funkcionál.
A major egyetlen szembetűnő épületét, a templomot is magtárból alakították ki 1950-ben. Emberrel is kevéssel találkoztunk, egy férfi, aki a kocsma előtti lugasban bemutatkozott, a Rémiás nevet mondta. Az iskolaépület körüli park termetes fáiról hatalmas gesztenyék potyogtak a fűbe, s feltűnt, hogy a park közepén három zászlót lenget a szél. Az Európai Unió és a Magyar Köztársaság lobogója mellett az enyhe szeptemberi fuvallat a Lengyel Köztársaság lobogóját is lobogtatja ott, Istvánmajorban, ahol talán százan, ha élnek, az anyatelepüléstől, Emődtől is távol, magányosan.
Istvánmajorba ellátogatni vagy Istvánmajorról tudni, talán ez utóbbi zászló kapcsán érdemes – gondolom én. Mert miért is leng ott lengyel zászló? Egyáltalán milyen falu ez az Istvánmajor? Ős régi település lenne? Ez utóbbi kérdésre mindjárt felelek is: nem az! Sőt, egészen fiatal. Alig öregebb, mint Tiszaújváros! Születési évszáma ugyanis: 1943.
Ugyanakkor mégis egy régi közösség hazája! Egy régi közösségé, amelyik századokon át, amíg nem költözött ide új házat, új hazát teremteni, máshol élt. Nos, a mi történetünk onnan, abból a másik hazából indul, amelynek területén oly sokszor, először - egészen pontosan emlékszem - 1977-ben jártam. Hű, de régen volt! Bizony elő kellett keresnem az akkor írt ,,naplómat”. Ez a ,,másik haza” északon, a szlovák határ közelében, Szögliget községtől északra, világtól elzárva leledzett egykor, s úgy hívták: Derenk.
,,Ahogy a vidomáji erdészháztól lefelé ereszkedve végre kiszökünk a gyertyánosból, először a szántóföldeket látjuk meg.
Pontosabban fogalmazva: a hajdan volt szántókat, mert ma már fűzöld végtelenségű a Berek. Harmincöt-negyven éve annak, hogy utoljára járt eke a sovány karsztos talajban. Ott feljebb, a szelíd dombhajlat egykori parcelláit már a cserje is benőtte. Itt lenn, az aljban még a gyep az uralkodó, a térdig érő szálfüvek katonás rendje. Manapság ritkán tapos benne nyomot a láb.
Az emberi alkotás első nyoma egy gémeskút, a szekérút jobb oldalán. Szemben vele, az út másik szélén szilvafák szaporodnak. Méretben, korban, és a szilva fajtáját illetően is hasonlóak. Feketekérgű, megvénült gyümölcshozók. Ugyan melyikük ültethette?
- Csak Bubenkó Laci lehetett. Az ő háza állt ott a szilvafák mögött. – Bobaly Pista bátyám, a szögligeti kísérőm mondja ezeket.
- Ismerte?
- Hogyne ismertem volna? És nem csak őt! Ismertem én mindegyiküket egytől-egyig.
- Hányan laktak akkoriban a községben?
- Közel hatszázan.
Már 1938-ban komolyan beszéltek róla, hogy Derenket ki kell telepíteni. Az első tervek Kompoltot jelölték ki a derenkiek új lakhelyéül. Később csak a lakhely módosult. Az, hogy Derenket el kell pusztítani, régen eldöntött tény volt. Horthy összefüggő, reprezentatív vadászterületet akart itt, többek között medvékkel, ahová Hitlert és Göringet is szerette volna
meghívni vadászatra. A terv útjába egyetlen akadály állt: Derenk…” – igen, például ezeket írtam az élmény és a hallottak alapján 1977-ben.
Két lengyel kutató, Ewa Krasinska és Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Lengyel telepesek és utódainak története és kultúrája) című tanulmányát viszont minap lapozgattam:
,,A volt derenki lakosságot élénken foglalkoztatja az áttelepülésük története. A lakosság előtt ismeretes, hogy a két világháború közötti időben Andrássy gróf eladta az államnak a Derenk környéki erdőket, és ott vadaskertet alakítottak ki.”
A vadaskert szélén álló falu viszont sok konfliktus forrása lett. Egyrészt a vadak nagy károkat okoztak a falu által művelt területeken. Tönkretették a vetést és a konyhakerti növényeket. Másrészt a derenkiek tömegesen orvvadásztak a védett területeken is. Rendszeresen megszerezték a vendégeknek szánt trófeákat.
A falu lakossága szinte minden nap, olykor véres összetűzésbe került a vadaskert őreivel. A kormány a konfliktusok egyre fokozódó gyakorisága miatt úgy döntött, hogy kitelepíti Derenk lakosságát olyan helyre, ahol kedvezőbb körülmények között élhetnek és dolgozhatnak a mezőgazdaságban.
A kitelepítéssel kapcsolatos első lépések 1941-be történtek. A derenkieknek új letelepedési helyeket ajánlottak. Előzetesen minden gazda megnézhette a neki szánt földterületet.
Istvánmajort – ahová végül is 60-70 család települt át – egy földbirtokos zsidó családtól az állam vásárolta meg, és teljes egészében az áttelepültek rendelkezésére bocsátotta. A majorság területét egyenlő nagyságú földterületekre osztották fel, és a családok sorsolás útján kaphatták meg portájukat. Számukra kedvező volt, hogy Istvánmajorban nem csak jó minőségű földhöz jutottak, hanem a derenki területük másfélszeresét kapták meg, így átlagosan 15-20 hold földdel rendelkeztek, s a szomszédos emődiekhez képest tehetős gazdákká váltak. Ez bizony
egy ideig konfliktus forrása is lett. A háború után pedig az istvánmajoriak többségét, az akkori rendszer kuláknak minősítette, s ennek megfelelő bánásmódban részesültek. De mindez ma már a múlté…
Egyébként Derenk egykori lakói és utódaik ma Ládbesenyőn, Sajószentpéteren, Büdöskútpusztán, Vattán, Mezőnyárádon, Tiszaújvárosban, illetve legtöbben mindmáig Emőd-Istvánmajorban élnek. Büszkén vallják, hogy őseik Lengyelországból kerültek hazánkba, az idősek beszédében még felfedezhető a dél-lengyelországi nyelvjárások megkülönböztető jegyei. S az eredetet őrzik a lengyeles hangzású nevek is: Rémiás, Bubenkó, Stefán, Zsubriczky, Babarcsik, Kusztván.
Ők úgy emlékeznek – őseik elmondása alapján –, hogy a tatárjárás után IV. Béla királyunk hívó szavára jöttek hazánkba, s települtek le Derenken, viszont akad olyan vélekedés is, hogy csak később, a XVIII. század elején, Rákóczi katonáiként kerültek ide, telepedtek meg, s kezdetben a szádvári vár erősítésén dolgoztak.
Szedegetem a gesztenyét az egykori istvánmajori iskola és a magtárból lett katolikus templom mellett, a néptelen park öreg gesztenyefái alól. A nyugalmat árasztó csendbe eszembe jutott
sok-sok derenki kirándulásom emléke. Derenk, az elsodort falu, amit egy vadaskert terve miatt telepítettek ki. És persze eszembe jutott mindig hű kísérőm, az örök
vadászmezőkre azóta elköltözött Bobaly Pista bátyám is. Emlékszem, egyszer ott, a derenki iskola máig álló épülete mellett, miközben bámultam a télbe siető halott tájat, megkérdeztem tőle:
- Egyáltalán, vadászott itt Horthy Miklós medvére?
- Igen – felelte, sőt el is mesélt egy érdekes történetet. – Volt ezen a részen egy bekerített terület, ahol a medvéket tartották. Közöttük akadt egy hatalmas példány, s ezt az erdészek, vadőrök elnevezték Kázmérnak. Mindennap, etetés idején, Kázmért kiengedték a karámból, és az élelmét mindig ugyanazon az útvonalon helyezték el. A medve már jól ismerte a járást. Amikor aztán a helyiek megtudták, hogy jön a kormányzó úr vadászni, előtte három napig
éheztették. Kázmért. A kormányzó úrnak pedig megérkezése után rögtön jelentették, hogy egy hatalmas medve kóborol az erdőben. Másnap reggel ki is ment Horthy vadászni. Vele volt a menye is, az akkor már özvegy Horthy Istvánné. A vadőrök (erről persze a kormányzó mit sem tudott) a bekerített részről ekkor kiengedték az éhes medvét, az pedig rohant a már ismert úton az élelméért.
Ott vártak rá Horthyék. Először a kormányzó úr lőtt. A lövés talált, de csak sebet ejtett a hatalmas vadon. A sebzett jószág elbődült, hátsó lábaira állt, és már-már támadott. Ekkor dördült el Horthy Istvánné fegyvere. Az a lövés már halálos volt, a medve holtan rogyott össze. Hát nem furcsa? Kázmért egy nő lőtte agyon…
Miközben e történetet magamban felidéztem, összegyűjtöttem ott, az istvánmajori parkban kétmaréknyi gyönyörű vadgesztenyét. El fogom ültetni valamennyit. Hogy miért? Mert az emlékeinknek olykor élő jelet is kell állítanunk!
Többek között ezt tanultam meg életem során.

Csincsajantani (Bizonyos tekintetben)

Ne lepődjenek meg a címen! Elárulom, hogy ez – bármennyire is hihetetlennek tűnik -, az 50-es években fogant, ma Tiszaújvárosnak nevezett település neve. Méghozzá egy irodalmi műben! De a részletekről majd később…
*
Két évtizeddel ezelőtt sikerült annyira mélyre beleásnom magamat e város történetének kutatásába, hogy bizony mosolygok mindazokon a Tiszaújvárosról szóló – jobbára idegenforgalmi kiadványokban, csiricsáré propagandafüzetekben leírt – megállapításokon, amelyek e város születését az 1268-as esztendőhöz és a Villa Scederkyn névhez kötik, máshol meg azt írják, hogy a város építésének kezdete (a mai Szederkényi úti kétemeletes házak építéséről van szó): 1955. szeptember 9-e. Bár mindkét állítás tényszerű, hisz Tiszaszederkény település első okleveles említése tényleg az 1268. esztendőhöz köthető, míg a Szederkényi úti házak ,,alapkövét” valóban 1955. szeptember 9-én rakták le, ám sem az egyik, sem a másik adatból nem vindikálhat magának Tiszaújváros születésnapot.
S mielőtt megmondanám, én honnan gyökereztetem városunk születését, felhívnám a figyelmet arra is, hogy e település eddigi neveinek említésekor – Tiszaszederkény, Leninváros, Tiszaújváros -, toldjuk meg a felsorolást egy negyedikkel, sőt sorrendben elsőként ezt kezdjük el mondani. Ez a név pedig Tiszapalkonya, pontosabban TiszapalkonyaÚjváros. (Mert nem Tiszapalkonya faluról van szó.)
Ez a város ugyanis nem hagyományos módon, nem az emberi közösség szerves fejlődésével alakult át faluból várossá, hanem a semmiből, úgy is mondhatnám ,,lombikbébi” módjára született meg, mint annyi más ,,szocialista új város” abban az időben. A tiszapalkonyai, tiszaszederkényi, sajóörösi, sajószögedi határból kiszakított földeken fogant, kezdetben nem is városnak, nem is állandó emberi lakhelynek, hanem sokkal inkább ipari bázisnak építve.
Ennek ellenére, hogy talán ,,nem is akartak gyereket”, vagy arról akkor még nem is álmodtak a ,,fogantatók”, az emberi lakhely csak megszületett, sőt egyre jobban kiterebélyesedett. S ha most, napjainkban visszapergetjük az eseményeket az akkor már éltek és még inkább a dokumentumok segítségével, akkor a tényképek azt mutatják: ez a város – első barakkjai megépítésével, no meg a tiszapalkonyai erőmű építésével – a Tisza partján fogant, ott, ahol most már ,,felnőtt gyermekként” az Erőmű lakótelep, mai néven Tiszapart városrész áll. Valamikor 1952 végén kezdődött el ott az építkezés, de látványosan 1953-tól kezdve épült, s onnantól kezdve egyre jelentékenyebb ponttá vált TiszapalkonyaÚjváros. Mert kezdetben bizony így hívták! Még az 1960-as, részletes megyei tanácsi jelentésben is rendre e néven szerepelt. Ám már akkor, 1960-ban valóságos harc folyt azért, hogy melyik falu nevét népszerűsítse szocialista iparunk büszkesége, az erőmű és a köré felépült kisváros.
Végül is fent döntötték el a kérdést, konkrétan a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely 1961. március 24-én született határozatával mondta ki a megfellebbezhetetlen ítéletet. Nos, akkor, a minap elhunyt Losonczi Pál vezette Elnöki Tanács Tiszaszederkény javára döntött, s a palkonyai földekre épült készenléti lakótelepet erőműstől, a Tiszaszederkény falu nevét felvevő, és Szederkény falut is magába ötvöző közigazgatási egységbe olvasztotta be. E döntéssel a ,,lombikbébi” kutyabőrt is kapott jussként, vagyis Tiszaszederkény falu 700 éves múltját.
Mindezt bevezetőként és magyarázatként azért írtam le, hogy ezek után megkérdezzem Önöktől: tudják-e, a minőségi magyar irodalomban hol szerepel illetve egyáltalán szerepel-e valahol a mai Tiszaújváros neve? (A minőségi irodalom kategóriába ezúttal Balázs Árpád: Fészeklakók című egyébként kitűnő szociográfiáját és Pünkösti Árpád: Pofa be! című művét nem sorolnám be.)
Nem tagadom fogas kérdést tettem fel, ráadásul én sem akarom a ,,műveltet játszani”, jó magam is csak pár hónapja tudom, hogy létezik egy kisregény, amely 1961-ben készült el, s amely városunk születésének tényleg a kezdeteiről szól, a ,,tiszapalkonyai évekről”, az erőmű építésének társadalmi, emberi körülményeiről. A regény írója Hamvas Béla, s műve a Bizonyos tekintetben címet viseli. A regény helyszíne Tiszapalkonya - regénybeli nevén Csincsajantani -, ahol az építkezés során felgyújtottak egy barakkot, minek következményeként nyomozóbizottság szállt ki a helyszínre és a
tettest keresték. Sokan gyanúba kerültek, de végül is a tettes személyére nem derült fény. Hamvas Béla ebben a szilárdan megépített keretben helyezi el lényegi mondanivalóját, ami részben az eseményekből következik, részben azok bírálatából, tagadásából.

Egy korábbi írásomban már említettem, hogy Hamvas Béla 1954 januárjától - megszakítás nélkül - 8 éven át dolgozott Palkonyán, illetve lakott az akkori barakkvárosban. A háború utáni évek otthontalansága tulajdonképpen itt szűnt meg számára, ekkor jutott először ,,otthonhoz”, egyszemélyes szobához, amely ugyan barakképületben volt, de ott legalább a munkaidő után egyedül lehetett. S ebben a szűk magántérben munka után, ha fáradtan, ha kimerülten is, de állandóan szellemi tevékenységet végzett. Mint életrajzírója Darabos Pál mondja: ,,Tiszapalkonyán még egy kis kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja környezetét. Itt élt kéthetes turnusokban, és két hetente szombaton reggelenként haza utazott Pestre, hogy családi saját magán- és hivatalos ügyeit , többek között az ERBE Széchenyi rakpart irodaházában elintézze, barátaival találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön és - ,,pihenjen” is; ez utóbbiról azonban többször is azt írta barátainak, hogy vasárnap este fáradtabban tért vissza munkahelyére, mint ahogy azt szombaton elhagyta. Ennek az e helyen kiküzdött ,,konszolidálódásnak” köszönhető, hogy Tiszapalkonyán az 50-es évek végén más művei, regényei mellett belekezdhetett utolsó nagy vállalkozásaiba, a Patmosz esszéinek és a Scientia Sacra II. része könyveinek megírásában is. A Patmosz esszéinek megírásával, mint mondta, egy tízéves koncepcióját kezdte megvalósítani, a Scientia Sacra II. részével pedig egy húszéves tervét igyekezett realizálni. E fogalmi művek mellett, ezekkel párhuzamosan pedig a látott helyzetet ,,láttatni” is óhajtva írta színdarabját és regényeit a Nem mind Tiszaújváros arany, ami rezet és a Szilvesztert, majd a Bizonyos tekintetben-t.” E Tiszapalkonyához kapcsolódó regény cselekménye rövid jelenettel kezdődik: valaki összeesett a tengerparton és tömeg gyűlt köréje. A tömegben bámészkodók közül ketten egymásra ismernek és beszélgetésükből kiderül, hogy ,,véletlenül” mind ketten ismerik az eszméletét vesztett embert, akit Mirabelnek hívnak. Ők ketten tizenkilenc év után most találkoztak először, ugyanis mind ketten hajósok. Egyikőjük a nyílt tengeren hajózik, a másikuk pedig a part mentén. Beszélgetésük során felidézik régi közös múltjukat, Csincsajantani városát és persze Mirabelt is, aki akkor a város egyik jellegzetes alakja volt. Egy társadalom kívüli lény, csavargó, aki ott az építkezésen felszabadultan, a szabadságtól való önkívületben élt, ezért sokat ivott. Eredetileg teológus volt, de azt otthagyta, mert írtózott a nőktől, ezért a teológia elhagyása után nyolc nőnek kilenc gyermeket nemzett.
Hamvas e magányos fura alak életében az egyéni életet összemorzsoló veszedelmes erők felhalmozódását konstatálja, amire példaként többek között Herakleitosz és Nietzsche nevét említi. Mirabel alakja ugyan nem mérhető ezekhez a szellemóriásokhoz, de képlete a regényben azonos az övékével: ő az, aki a hiteles létezést az ilyen társadalmon kívüli társadalomban fenntartja, elhazudott életet nem akar igazsággal fenntartani, védeni. Ő csavargó, sőt tolvaj, aki a lopást szinte jógamódszerrel végzi, azaz derült kedéllyel, egyszerűen gyermekien, tisztán bűntudat nélkül.
Mirabelnek a látó, de mégis tragikus értelem képviselőjének azonban mégis el kell buknia ebben a hazugságra, erőszakra és képmutatásra épült társadalomban: iszik, elzüllik, kizsákmányolja a feleségeit, és végül így kerül tönkrement roncsként a rakpartra, ahol ez a két ismerőse rátalál.

Hamvas regényében Mirabel ellenpontja Hassqardass, aki Mirabeltől eltérően nem a tragikus és elbukott, hanem a fölényes értelem képviselője. Mint Szellemi Minták Intézetének alkalkamazottja elmaradott népek számára irodalmat, művészetet, filozófiát ad, szent könyveket ír. Például a politikai üldözöttekről és az üldözőkről. Szerinte – és persze Hamvas szerint – a politikai üldözött és az üldöző között semmi különbség nincs, csak hadállás kérdése, hogy mikor melyik kettőjük közül.
Persze mégis az üldözött van előnyben, mert az igazság, ha realizálatlan formában is, de mégis az ő oldalán áll, míg az üldözőnek csak elmélete vagyis világnézete, ideológiája van, valamint hatalma az üldözőn, illetve félelme az üldözöttről.
Hassqardass (Hamvas) szerint e kettő egyike sem tartozik a jelentékeny emberek típusához. Csak érdekes emberek kategóriájába sorolható be. A jelentékeny ember, aki egyébként Hamvas eszményképe, nem szent, nem is akar az lenni, mint az érdekes ember, hanem csak fel akar ébredni az élet ,,holdkórosságából”. ,,A jelentékeny ember az igazságot nemcsak vallja, hanem tekintet nélkül a nehézségekre, realizálni törekszik, azért helyt áll. ,,Nem kötelezi el magát semmilyen elv mellett vagy ellen, mert tudja, hogy az élet szolid tényeiben mindenki azonosan foglal állást és azt is tudja, hogy ,,minden asztalnál más nyelven beszélnek” és ,,mást-mást üldöznek” – írja Darabos Pál. ,,A jelentékeny ember legfőbb tulajdonsága, hogy helyt áll azon a helyen ahol van, megteszi a rábízottakat, mégpedig tisztességből. Követelményeket másokkal szemben nem támaszt csak önmagával szemben, mert tudja, hogy mindenki önmagát minősíti. Követelése önmagával szemben az, hogy ne szennyezze be magát vagyis önmagát a holnapi ebédért el ne adja. Ahogy ezt Hamvas is tette, amikor behódolás helyett inkább a vidéki építkezési munkahelyet választotta.”
A Tiszapalkonya helyszínű Bizonyos tekintetben című regény nem a jelentékeny, hanem a barakktűzzel és a biztosítási vizsgálattal kapcsolatban felsorakoztatott érdekes emberek számbavétele. E seregszemle során Hamvas felvonultatja Csincsajantani társadalmának különböző figuráit. Mint filozofus nagyon mélyre lát. Látja, hogy az a társadalom csalásra és hazugságra épült, tagjai egymást csalták, lopták meg, e nélkül nem is érvényesülhettek.
Nietzschét idézve, ott és akkor a kártevés tudatos magatartás forma volt. ,,… a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az legalább tiltakozik a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik, dobják szemétbe a tonna vasat, szórják a földre vagon számra a cementet, hajítanak el csavarokat, szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrohadni a fát, pusztulni a csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a húst, megférgesedni a lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik bosszúból és ellenállásból, a cselekvést kollektívan áthatja, kénytelen vagyok Nietzschének igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem, beveri az ablakot, vagy a tiszta abroszra köp.”
Hamvasnak ez a regénye a reménytelenség, a hazugságokra épült világtól való undor regénye. S mit tehet egy ilyen a helyzetben a jelentékeny ember? Az írónak egyetlen lehetősége marad: ,,írni, Istennek, aki meghalt.” Vagyis a jelentékeny, a szellemi ember egyetlen lehetősége, de egyben kötelessége is az, hogy jelet hagyjon!
E város születésének időszakában fogant Hamvas mű nem könnyed leányregény. Ennek ellenére – ha nem is mindenkinek – ajánlom elolvasásra. A Csincsajantani nevet pedig - mivel Tiszapalkonya-Tiszaszederkény-Leninváros-Tiszaújváros néven jegyzett városról van szó, és az ott élőket azonosítja -, legalább az ott élők, jegyezzék meg!

 

2017. október 11., szerda

Reményke

A botanikusok a világ minden részéről csaknem egy évszázaddal ezelőtt tudatták egymással angol és német nyelvű szaklapjaikban, méghozzá nagy-nagy sajnálkozással és szomorúsággal, hogy annyi más egzotikus növényhez és ritka állatfajhoz hasonlóan kipusztult a mérsékelt éghajlati öv legkorábbi, kikeletet köszöntő virága, a reményke. Hivatalos latin nevén a flos spei, magyarul a reményvirág. Legutolsó példányait 1909-ben még regisztrálták Erdélyben a Hargitán, és a Magas Tátrában a Moskie Oko környékén, ám 1909 decemberétől 19010 áprilisáig olyan zord, kemény hideg uralta tartósan e két területet, hogy tucatjával hulltak el a zergék, sőt a barnamedvék is, nem csoda hát, hogy a reményke is áldozatul esett e cudar időknek.

A botanikusok sajnálkozása nem is annyira egy virágnak szólt, hanem sokkal inkább az első virágnak, a minden más növényt megelőző tavasz hírnökének. Mert valamikor nem a hóvirág, a fekete hunyor, a vinca minor, az illatos ibolya, a tőzike jelképezte, hirdette a tavasz közeledtét a mi vidékünkön, hanem egyes egyedül a reményke, ez a karácsony éjszakáján, mindig az éjféli mise után kinyíló halványkék színű, szelíd virág, amit a karácsonyi csendben, gyertyafény mellett ámulva bámult és csodált az emberfia, miközben e látványtól, vagy inkább az e virágból áradó láthatatlan, de annál erősebb energiáktól lelke-teste optimizmussal, reménnyel telt meg.

Magyarázatul, hogy honnan tudom én mindezt, illetve, hogy miért van ellentmondás a tudósok állítása és az én állításom között, elárulom: a tudósok sem tudnak mindent pontosan. Én ugyanis bizton tudom, mert láttam azt a virágot és csodáltam, sőt, gyermekként átéreztem azt az áradó energiát, ami ebből a szelíd szirmokból áradt. Pedig én 1910 után, tehát csaknem negyven évvel később születtem, s akkor sem a Hargitán, vagy a Moskie Oko környékén voltam gyerek, hanem csak egy Bükk ölelte kisfaluban, ahol a szomszéd görög Erzsi néni minden karácsony éjjelén, az éjféli miséről jövet, megmutatta nekem a tiszta szobájuk sarkában, az ámbitusról behordott rozmaringgal teli virágládák között, delejes fénnyel világít ó reménykét.

Hogy erről a botanikusok miért nem tudtak, azt én nem tudom. Talán, mert Erzsi néni nem értesítette őket, s így azt sem árulta el nekik, amit nekem mindig ezen a különleges éjszakán elmondott, nevezetesen, hogy ez a virág olyan érzékeny, mint a mimóza, de törékenysége ellenére mégis olyan vakmerő, mint a hitet reményt hirdető apostolok voltak annak idején. S e virág nem törődik azzal, hogy a farkasordító hidegben nyomban elpusztul, mert neki valami belső küldetéstől táplálva, nyílnia kell karácsony éjszakáján, s meg kell mutatnia magát az embereknek, hogy lelkükben felgyúljon a remény tüze. Ezért, még mielőtt Katalin napja táján beköszöntene a nagyon kemény hideg, ő – mármint Erzsi néni – a reménykét tövestől kiássa a kert végéből, az orgonabokor alól, s beleteszi abba a lyukas lábasba, ami legalább tíz éve már, hogy kilyukadt, de pont’ jó lett a reményke „cserepének”. S a virágot behozza ide, a tisztaszobába, ahol ugyan nem fűt, de a vastag falak között mégsem fagy meg sem a rozmaring, sem ez a különleges virág.

Így láthattam én gyermekként minden karácsony éjjelén a reménykét, a teremtésnek e szerény gyönyörét, hogy azután kipirult arccal, keblemen szinte szétfeszítő örömmel rohanjak haza, s nagyapámmal jóízűt falatozzak a frissen sütött „angyalhurkából”.

Aztán ahogy múlt az idő, egyszer csak megszakadt minden. Hogy mikor, melyik évben, azt pontosan már nem tudom. Én elkerültem a faluból, s felnőve már más kezdett el érdekelni. A szomszéd Erzsi néni is meghalt időközben. A háza sokáig üresen állt, majd egy rokona vette meg, egy dúvad ember, akit egyszer óvatosan megkérdeztem a reménykéről, hogy tud-e vagy hallott-e róla valamit, de ő erre feleletül csak egy cifrát káromkodott. Én azóta nem láttam sehol a reménykét. Sem kertben, sem lyukas lábasban. Nem is hallottam róla, hogy valahol, valakinek még lenne belőle legalább egy példány. Úgyhogy hajlok rá, a botanikusok állítása most már tényleg igaz lehet, s kipusztult a mérsékelt égöv alól a flos spei, a reményvirág.

Vagy mégsem? Hisz bennem máig itt él! Lám, mostanában egyre élesebben és tisztábban látom a múltat! S benne Erzsi néni tisztaszobáját is, a szekrények tetején illatozó birsalmákkal, az oly szeretett rozmaringokkal, és a mindennél jobban csodált reménykével. Sőt, valamivel többet is látok! Azt, amit akkor nem mondott el nekem Erzsi néni (azt hiszem, akkor –még meg sem értettem volna), amire csak később, talán éppen most, magamtól jöttem rá, hogy a reményke valójában nem más, mint kebelmelegen felnövekvő, szívdobbanástól viruló kis virág. Szóval, valami rendkívüli különlegesség. S ha vigyáz rá az ember, nem hagyja elpusztulni, akkor jobban melegít, mint a legmodernebb Vaillant-kazán. S azt hiszem, ettől az energiától van az, hogy: dum spiro spero, amíg élek, remélek.

Békés karácsonyt és boldog új évet! S kívánom azt is, hogy karácsony éjszakáján minden keblen nyíljon, és minden szívet melegítsen fel egy kis virág. A reményke.

Búcsú a nyártól

Isten veled, Nyár! Csodálkozol, hogy kijöttem utánad az állomásra? Itt akartam lenni, mikor véglegesen elutazol innen. Honnan tudtam meg, hogy elmégy, mikor senkinek sem szóltál? Tudom, teljesen diszkréten akartál távozni, de az ősz megsúgta, hogy ma, az esti vonattal végleg továbbállsz. Ne haragudj az őszre! Ugyanakkor meg tudom érteni, hogy miért akartál angolosan távozni. Amikor érkeztél május végén, friss és fiatalos voltál, tele optimizmiussal, életerővel. Most meg, három hónappal később lumbágós öregúrként ülsz fel a vonatra, ami elvisz innen majd messzire. Megértem, nem akarod, hogy bárki is sajnáljon. Ilyen helyzetben a díszkíséret, a zsebkendő lobogtatás inkább szánalom, mint a köszönet és a visszavárás jele. Értem én, azt szeretnéd, hogy fiatalként, erőtől duzzadó Adoniszként őrizzen meg az emlékezet. Hogy mindenki csak a szépre emlékezzen! A bronzbarnára sütő napsugaraidra, szerelmet ébresztő balatoni éjszakáidra, meleg esőidre, aranyló kalászaidra, édes gyümölcseidre. Ez mind-mind tényleg nagyon szép volt, de tudod, nekem nagyon rövidnek tűnt ez ez egész. Kedves Nyár! Meg ne haragudj, de csak ki kell valakinek mondania, hogy egy idő óta már nem vagy a régi. Világosan emlékszem, gyerekkoromban nyugodt, ráérős voltál, s belefeledkeztél abba, hogy itt vagy. Nem igazán akartál vonatra szállni. Néha oly annyira otthon érezted magad ezen a pannon tájon, hogy már-már mi figyelmeztettünk: itt a szeptember és szeretnénk iskolába menni. Jó,jó, ez az utóbbi nem igaz, iskolába mi se vágytunk olyan nagyon, De az igaz, hogy régen hosszú, forró, nagyon szép nyaraink voltak. Most meg… A szépséggel, a forrósággal most sincs különösebb baj, de a hosszúság ma már inkább rövidség. Nagyon sietsz mostanság te Nyár! Jó ideje látom rajtad a neurózis jegyeit. Mintha nem találnád a helyed, csak rohansz, mint egy idegbajos, alig adsz fényt, kellemet, illatot, ízeket. Rövid vagy és néha bizony szélsőséges. Hogy te semmit sem változtál? Hogy én lettem más? Azok a bizonyos jelek inkább rajtam észlelhetők? Bevallom, erre nem gondoltam. Ezek szerint úgy vagyunk mi, mint két egymáshoz öregedő ember, férj és feleség. Húsz, harminc évvel ezelőtt izgalmasabb, szebb és főleg emlékezetesebb volt az együttlét. Most meg jobbára zsörtölődünk, mint most én, veled. No, de hagyjuk ezt, indul a vonatod. Isten veled, Nyár! Jövőre azért gyere vissza, és szedd össze magad! Mert minden hibád ellenére, azért csak várlak. Azt hiszem, mi már nagyon összenőttünk.

A küldetés

Ruhám tépett, testem sebes.
Az út, melyen haladnom kell, meredek és köves.
Minden lépésnél lábamba nyilall a fájdalom. Nincs cipőm, mely védene. S olyan sincs, aki legalább egy pohár vizet nyújtana felém.
Pedig utamat a Golgotára tekintetek kísérik. Sokak tekintete. Némelyik szempár találkozik az enyémmel. Az egyiken kíváncsiság, másikon közöny, a harmadikon gúny, kárörvendés. Itt-ott részvét is kiolvasható a szemekből.
Egy asszony szemében könnyet is látok. De mindenki mozdulatlan, miközben én vánszorgok egyre aléltabban, felfelé a meredek úton. Igen, az Istenfia is lehet elgyengült, s lehet a legelesettebb ember!
Igen, nagyon félek a keresztre feszítéstől! Vacog bennem a lélek, s most egyáltalán nem vígasztal a Jövő, hogy az én sorsom a Küldetés, s Megváltónak küldött közétek Atyám!
Atyám, ott fenn az égen! Jól gondoltad Te ezt? Ezek, kik itt az út mellett állnak némán, vagy szitkokat kiáltanak felém, s arcukat eltorzítja a gyűlölet, miért kapnak esélyt általam? Nekik miért juss, nekem miért kötelesség a megváltás?
Miért? Miért? Miért?
Valami történni fog. Benne van a levegőben. Érzem, bár látni nem látom. De vibrál bennem és összekeveredik minden. Káosz ez, hisz még semmi nem állt össze renddé. Egyszer majd biztosan össze fog, a bölcsek megjövendölték ezt régen, de hogy mikor és mivé, azt nem tudom.
Tele vagyok bizonytalansággal. Én is Tamás vagyok, kétkedő. Meg kellene bizonyosodnom erről is, sőt erről különösképpen! De jár-e nekem ez a jog?
Történhet így, történhet úgy… Még ki lehet nyitni – mondja Pilinszky. És be lehet zárni – teszi hozzá.
Még föl lehet kötni. És le lehet vágni. Mit cselekedjem? Egyáltalán szabad-e cselekednem? Vagy szabad-e hagyni, hogy helyettem mások cselekedjenek?
Gonosz féreg az önvád. Mardos. Nem hagy nyugodni. Mi történik most? – motoszkál bennem. Béke van vagy háború? Hajnal vagy alkonyat? Egy biztos: az időm egyre kevesebb.
Rettenetes – írta egyszer Rilke -, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot.
Megyünk a hegy felé. Szétszóródva, mint a maratoni futók. Vannak, akik már föl is adták. Őket már diszkvalifikálta is a versenybizottság.
Az élen haladók eközben közelednek a cél felé. Odaérve döbbenten látják: a menny vörösesbarna, mint a sebet takaró, átvérzett kötés.

Segíts magadon, akkor talán…

„Megbűnhődte már e nép a múltat, s a jövendőt” – skandáljuk, sőt énekeljük gyakran. Olyannyiszor ismételgetjük, hogy talán már el is hisszük, nekünk ezután már csak jó és jutalom jár. De elhiszi-e ezt a Jóisten, akihez fohászkodunk, s főleg elhiszik-e ezt a földkerekség népei (például szomszédjaink), akik nyilván ugyanezt gondolják magukról.

Én viszont azt gondolom, a múltbeli, „terven felüli” bűnhődéseinkért a Teremtő nem ad automatikusan jobb jövendőt. Ezért pajtás ma is, holnap is nagyon keményen „élned, halnod kell”, hogy a másik nemzeti himnuszunkból, a Szózatból is idézzek egy keveset.

Más szóval, a megoldásnak nincs alternatívája.
Vagyis… segíts magadon… igen, akkor talán a Jóisten mutat majd némi jóindulatot irántad, irántunk.