Búcsú a nyártól

Isten veled, Nyár! Csodálkozol, hogy kijöttem utánad az állomásra? Itt akartam lenni, mikor véglegesen elutazol innen. Honnan tudtam meg, hogy elmégy, mikor senkinek sem szóltál? Tudom, teljesen diszkréten akartál távozni, de az ősz megsúgta, hogy ma, az esti vonattal végleg továbbállsz. Ne haragudj az őszre! Ugyanakkor meg tudom érteni, hogy miért akartál angolosan távozni. Amikor érkeztél május végén, friss és fiatalos voltál, tele optimizmiussal, életerővel. Most meg, három hónappal később lumbágós öregúrként ülsz fel a vonatra, ami elvisz innen majd messzire. Megértem, nem akarod, hogy bárki is sajnáljon. Ilyen helyzetben a díszkíséret, a zsebkendő lobogtatás inkább szánalom, mint a köszönet és a visszavárás jele. Értem én, azt szeretnéd, hogy fiatalként, erőtől duzzadó Adoniszként őrizzen meg az emlékezet. Hogy mindenki csak a szépre emlékezzen! A bronzbarnára sütő napsugaraidra, szerelmet ébresztő balatoni éjszakáidra, meleg esőidre, aranyló kalászaidra, édes gyümölcseidre. Ez mind-mind tényleg nagyon szép volt, de tudod, nekem nagyon rövidnek tűnt ez ez egész. Kedves Nyár! Meg ne haragudj, de csak ki kell valakinek mondania, hogy egy idő óta már nem vagy a régi. Világosan emlékszem, gyerekkoromban nyugodt, ráérős voltál, s belefeledkeztél abba, hogy itt vagy. Nem igazán akartál vonatra szállni. Néha oly annyira otthon érezted magad ezen a pannon tájon, hogy már-már mi figyelmeztettünk: itt a szeptember és szeretnénk iskolába menni. Jó,jó, ez az utóbbi nem igaz, iskolába mi se vágytunk olyan nagyon, De az igaz, hogy régen hosszú, forró, nagyon szép nyaraink voltak. Most meg… A szépséggel, a forrósággal most sincs különösebb baj, de a hosszúság ma már inkább rövidség. Nagyon sietsz mostanság te Nyár! Jó ideje látom rajtad a neurózis jegyeit. Mintha nem találnád a helyed, csak rohansz, mint egy idegbajos, alig adsz fényt, kellemet, illatot, ízeket. Rövid vagy és néha bizony szélsőséges. Hogy te semmit sem változtál? Hogy én lettem más? Azok a bizonyos jelek inkább rajtam észlelhetők? Bevallom, erre nem gondoltam. Ezek szerint úgy vagyunk mi, mint két egymáshoz öregedő ember, férj és feleség. Húsz, harminc évvel ezelőtt izgalmasabb, szebb és főleg emlékezetesebb volt az együttlét. Most meg jobbára zsörtölődünk, mint most én, veled. No, de hagyjuk ezt, indul a vonatod. Isten veled, Nyár! Jövőre azért gyere vissza, és szedd össze magad! Mert minden hibád ellenére, azért csak várlak. Azt hiszem, mi már nagyon összenőttünk.