Ne lepődjenek meg a címen! Elárulom, hogy
ez – bármennyire is hihetetlennek tűnik -, az 50-es években fogant, ma
Tiszaújvárosnak nevezett település neve. Méghozzá egy irodalmi műben! De a
részletekről majd később…
*
Két évtizeddel ezelőtt sikerült annyira
mélyre beleásnom magamat e város történetének kutatásába, hogy bizony mosolygok
mindazokon a Tiszaújvárosról szóló – jobbára idegenforgalmi kiadványokban,
csiricsáré propagandafüzetekben leírt – megállapításokon, amelyek e város
születését az 1268-as esztendőhöz és a Villa Scederkyn névhez kötik, máshol meg
azt írják, hogy a város építésének kezdete (a mai Szederkényi úti kétemeletes
házak építéséről van szó): 1955. szeptember 9-e. Bár mindkét állítás tényszerű,
hisz Tiszaszederkény település első okleveles említése tényleg az 1268. esztendőhöz
köthető, míg a Szederkényi úti házak ,,alapkövét” valóban 1955. szeptember 9-én
rakták le, ám sem az egyik, sem a másik adatból nem vindikálhat magának
Tiszaújváros születésnapot.
S mielőtt megmondanám, én honnan
gyökereztetem városunk születését, felhívnám a figyelmet arra is, hogy e
település eddigi neveinek említésekor – Tiszaszederkény, Leninváros,
Tiszaújváros -, toldjuk meg a felsorolást egy negyedikkel, sőt sorrendben elsőként
ezt kezdjük el mondani. Ez a név pedig Tiszapalkonya, pontosabban
TiszapalkonyaÚjváros. (Mert nem Tiszapalkonya faluról van szó.)
Ez a város ugyanis nem hagyományos módon,
nem az emberi közösség szerves fejlődésével alakult át faluból várossá, hanem a
semmiből, úgy is mondhatnám ,,lombikbébi” módjára született meg, mint annyi más
,,szocialista új város” abban az időben. A tiszapalkonyai, tiszaszederkényi,
sajóörösi, sajószögedi határból kiszakított földeken fogant, kezdetben nem is
városnak, nem is állandó emberi lakhelynek, hanem sokkal inkább ipari bázisnak
építve.
Ennek ellenére, hogy talán ,,nem is
akartak gyereket”, vagy arról akkor még nem is álmodtak a ,,fogantatók”, az
emberi lakhely csak megszületett, sőt egyre jobban kiterebélyesedett. S ha
most, napjainkban visszapergetjük az eseményeket az akkor már éltek és még
inkább a dokumentumok segítségével, akkor a tényképek azt mutatják: ez a város
– első barakkjai megépítésével, no meg a tiszapalkonyai erőmű építésével – a
Tisza partján fogant, ott, ahol most már ,,felnőtt gyermekként” az Erőmű
lakótelep, mai néven Tiszapart városrész áll. Valamikor 1952 végén kezdődött el
ott az építkezés, de látványosan 1953-tól kezdve épült, s onnantól kezdve egyre
jelentékenyebb ponttá vált TiszapalkonyaÚjváros. Mert kezdetben bizony így
hívták! Még az 1960-as, részletes megyei tanácsi jelentésben is rendre e néven
szerepelt. Ám már akkor, 1960-ban valóságos harc folyt azért, hogy melyik falu
nevét népszerűsítse szocialista iparunk büszkesége, az erőmű és a köré felépült
kisváros.
Végül is fent döntötték el a kérdést,
konkrétan a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely 1961. március 24-én
született határozatával mondta ki a megfellebbezhetetlen ítéletet. Nos, akkor,
a minap elhunyt Losonczi Pál vezette Elnöki Tanács Tiszaszederkény javára
döntött, s a palkonyai földekre épült készenléti lakótelepet erőműstől, a
Tiszaszederkény falu nevét felvevő, és Szederkény falut is magába ötvöző
közigazgatási egységbe olvasztotta be. E döntéssel a ,,lombikbébi” kutyabőrt is
kapott jussként, vagyis Tiszaszederkény falu 700 éves múltját.
Mindezt bevezetőként és magyarázatként
azért írtam le, hogy ezek után megkérdezzem Önöktől: tudják-e, a minőségi
magyar irodalomban hol szerepel illetve egyáltalán szerepel-e valahol a mai
Tiszaújváros neve? (A minőségi irodalom kategóriába ezúttal Balázs Árpád:
Fészeklakók című egyébként kitűnő szociográfiáját és Pünkösti Árpád: Pofa be!
című művét nem sorolnám be.)
Nem tagadom fogas kérdést tettem fel,
ráadásul én sem akarom a ,,műveltet játszani”, jó magam is csak pár hónapja
tudom, hogy létezik egy kisregény, amely 1961-ben készült el, s amely városunk
születésének tényleg a kezdeteiről szól, a ,,tiszapalkonyai évekről”, az erőmű
építésének társadalmi, emberi körülményeiről. A regény írója Hamvas Béla, s műve
a Bizonyos tekintetben címet viseli. A regény helyszíne Tiszapalkonya -
regénybeli nevén Csincsajantani -, ahol az építkezés során felgyújtottak egy
barakkot, minek következményeként nyomozóbizottság szállt ki a helyszínre és a
tettest keresték. Sokan gyanúba kerültek,
de végül is a tettes személyére nem derült fény. Hamvas Béla ebben a szilárdan
megépített keretben helyezi el lényegi mondanivalóját, ami részben az
eseményekből következik, részben azok bírálatából, tagadásából.
Egy korábbi írásomban már említettem, hogy
Hamvas Béla 1954 januárjától - megszakítás nélkül - 8 éven át dolgozott
Palkonyán, illetve lakott az akkori barakkvárosban. A háború utáni évek
otthontalansága tulajdonképpen itt szűnt meg számára, ekkor jutott először
,,otthonhoz”, egyszemélyes szobához, amely ugyan barakképületben volt, de ott
legalább a munkaidő után egyedül lehetett. S ebben a szűk magántérben munka
után, ha fáradtan, ha kimerülten is, de állandóan szellemi tevékenységet
végzett. Mint életrajzírója Darabos Pál mondja: ,,Tiszapalkonyán még egy kis
kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett
és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja
környezetét. Itt élt kéthetes turnusokban, és két hetente szombaton
reggelenként haza utazott Pestre, hogy családi saját magán- és hivatalos ügyeit
, többek között az ERBE Széchenyi rakpart irodaházában elintézze, barátaival
találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön és - ,,pihenjen” is; ez
utóbbiról azonban többször is azt írta barátainak, hogy vasárnap este
fáradtabban tért vissza munkahelyére, mint ahogy azt szombaton elhagyta. Ennek
az e helyen kiküzdött ,,konszolidálódásnak” köszönhető, hogy Tiszapalkonyán az
50-es évek végén más művei, regényei mellett belekezdhetett utolsó nagy
vállalkozásaiba, a Patmosz esszéinek és a Scientia Sacra II. része könyveinek
megírásában is. A Patmosz esszéinek megírásával, mint mondta, egy tízéves
koncepcióját kezdte megvalósítani, a Scientia Sacra II. részével pedig egy
húszéves tervét igyekezett realizálni. E fogalmi művek mellett, ezekkel
párhuzamosan pedig a látott helyzetet ,,láttatni” is óhajtva írta színdarabját
és regényeit a Nem mind Tiszaújváros arany, ami rezet és a Szilvesztert, majd a
Bizonyos tekintetben-t.” E Tiszapalkonyához kapcsolódó regény cselekménye rövid
jelenettel kezdődik: valaki összeesett a tengerparton és tömeg gyűlt köréje. A
tömegben bámészkodók közül ketten egymásra ismernek és beszélgetésükből
kiderül, hogy ,,véletlenül” mind ketten ismerik az eszméletét vesztett embert,
akit Mirabelnek hívnak. Ők ketten tizenkilenc év után most találkoztak először,
ugyanis mind ketten hajósok. Egyikőjük a nyílt tengeren hajózik, a másikuk
pedig a part mentén. Beszélgetésük során felidézik régi közös múltjukat,
Csincsajantani városát és persze Mirabelt is, aki akkor a város egyik
jellegzetes alakja volt. Egy társadalom kívüli lény, csavargó, aki ott az
építkezésen felszabadultan, a szabadságtól való önkívületben élt, ezért sokat
ivott. Eredetileg teológus volt, de azt otthagyta, mert írtózott a nőktől,
ezért a teológia elhagyása után nyolc nőnek kilenc gyermeket nemzett.
Hamvas e magányos fura alak életében az
egyéni életet összemorzsoló veszedelmes erők felhalmozódását konstatálja, amire
példaként többek között Herakleitosz és Nietzsche nevét említi. Mirabel alakja
ugyan nem mérhető ezekhez a szellemóriásokhoz, de képlete a regényben azonos az
övékével: ő az, aki a hiteles létezést az ilyen társadalmon kívüli
társadalomban fenntartja, elhazudott életet nem akar igazsággal fenntartani,
védeni. Ő csavargó, sőt tolvaj, aki a lopást szinte jógamódszerrel végzi, azaz
derült kedéllyel, egyszerűen gyermekien, tisztán bűntudat nélkül.
Mirabelnek a látó, de mégis tragikus
értelem képviselőjének azonban mégis el kell buknia ebben a hazugságra, erőszakra
és képmutatásra épült társadalomban: iszik, elzüllik, kizsákmányolja a feleségeit,
és végül így kerül tönkrement roncsként a rakpartra, ahol ez a két ismerőse
rátalál.
Hamvas regényében Mirabel ellenpontja
Hassqardass, aki Mirabeltől eltérően nem a tragikus és elbukott, hanem a
fölényes értelem képviselője. Mint Szellemi Minták Intézetének alkalkamazottja
elmaradott népek számára irodalmat, művészetet, filozófiát ad, szent könyveket
ír. Például a politikai üldözöttekről és az üldözőkről. Szerinte – és persze
Hamvas szerint – a politikai üldözött és az üldöző között semmi különbség nincs,
csak hadállás kérdése, hogy mikor melyik kettőjük közül.
Persze mégis az üldözött van előnyben,
mert az igazság, ha realizálatlan formában is, de mégis az ő oldalán áll, míg
az üldözőnek csak elmélete vagyis világnézete, ideológiája van, valamint hatalma
az üldözőn, illetve félelme az üldözöttről.
Hassqardass (Hamvas) szerint e kettő
egyike sem tartozik a jelentékeny emberek típusához. Csak
érdekes emberek kategóriájába sorolható be. A jelentékeny ember, aki egyébként
Hamvas eszményképe, nem szent, nem is akar az lenni, mint az érdekes ember,
hanem csak fel akar ébredni az élet ,,holdkórosságából”. ,,A jelentékeny ember
az igazságot nemcsak vallja, hanem tekintet nélkül a nehézségekre, realizálni
törekszik, azért helyt áll. ,,Nem kötelezi el magát semmilyen elv mellett vagy
ellen, mert tudja, hogy az élet szolid tényeiben mindenki azonosan foglal
állást és azt is tudja, hogy ,,minden asztalnál más nyelven beszélnek” és
,,mást-mást üldöznek” – írja Darabos Pál. ,,A jelentékeny ember legfőbb
tulajdonsága, hogy helyt áll azon a helyen ahol van, megteszi a rábízottakat,
mégpedig tisztességből. Követelményeket másokkal szemben nem támaszt csak
önmagával szemben, mert tudja, hogy mindenki önmagát minősíti. Követelése
önmagával szemben az, hogy ne szennyezze be magát vagyis önmagát a holnapi
ebédért el ne adja. Ahogy ezt Hamvas is tette, amikor behódolás helyett inkább
a vidéki építkezési munkahelyet választotta.”
A Tiszapalkonya helyszínű Bizonyos tekintetben című regény nem a
jelentékeny, hanem a barakktűzzel és a biztosítási vizsgálattal kapcsolatban
felsorakoztatott érdekes emberek számbavétele. E seregszemle során Hamvas
felvonultatja Csincsajantani társadalmának különböző figuráit. Mint filozofus
nagyon mélyre lát. Látja, hogy az a társadalom csalásra és hazugságra épült,
tagjai egymást csalták, lopták meg, e nélkül nem is érvényesülhettek.
Nietzschét idézve, ott és akkor a kártevés tudatos magatartás forma
volt. ,,… a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az
legalább tiltakozik a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik,
dobják szemétbe a tonna vasat, szórják a földre vagon számra a cementet,
hajítanak el csavarokat, szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrohadni
a fát, pusztulni a csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a
húst, megférgesedni a lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik
bosszúból és ellenállásból, a cselekvést kollektívan áthatja, kénytelen vagyok
Nietzschének igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem,
beveri az ablakot, vagy a tiszta abroszra köp.”
Hamvasnak ez a regénye a reménytelenség, a hazugságokra épült
világtól való undor regénye. S mit tehet egy ilyen a helyzetben a jelentékeny
ember? Az írónak egyetlen lehetősége marad: ,,írni, Istennek, aki meghalt.”
Vagyis a jelentékeny, a szellemi ember egyetlen lehetősége, de egyben
kötelessége is az, hogy jelet hagyjon!
E város születésének időszakában fogant Hamvas mű nem könnyed
leányregény. Ennek ellenére – ha nem is mindenkinek – ajánlom elolvasásra. A
Csincsajantani nevet pedig - mivel
Tiszapalkonya-Tiszaszederkény-Leninváros-Tiszaújváros néven jegyzett városról
van szó, és az ott élőket azonosítja -, legalább az ott élők, jegyezzék meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése