Reményke

A botanikusok a világ minden részéről csaknem egy évszázaddal ezelőtt tudatták egymással angol és német nyelvű szaklapjaikban, méghozzá nagy-nagy sajnálkozással és szomorúsággal, hogy annyi más egzotikus növényhez és ritka állatfajhoz hasonlóan kipusztult a mérsékelt éghajlati öv legkorábbi, kikeletet köszöntő virága, a reményke. Hivatalos latin nevén a flos spei, magyarul a reményvirág. Legutolsó példányait 1909-ben még regisztrálták Erdélyben a Hargitán, és a Magas Tátrában a Moskie Oko környékén, ám 1909 decemberétől 19010 áprilisáig olyan zord, kemény hideg uralta tartósan e két területet, hogy tucatjával hulltak el a zergék, sőt a barnamedvék is, nem csoda hát, hogy a reményke is áldozatul esett e cudar időknek.

A botanikusok sajnálkozása nem is annyira egy virágnak szólt, hanem sokkal inkább az első virágnak, a minden más növényt megelőző tavasz hírnökének. Mert valamikor nem a hóvirág, a fekete hunyor, a vinca minor, az illatos ibolya, a tőzike jelképezte, hirdette a tavasz közeledtét a mi vidékünkön, hanem egyes egyedül a reményke, ez a karácsony éjszakáján, mindig az éjféli mise után kinyíló halványkék színű, szelíd virág, amit a karácsonyi csendben, gyertyafény mellett ámulva bámult és csodált az emberfia, miközben e látványtól, vagy inkább az e virágból áradó láthatatlan, de annál erősebb energiáktól lelke-teste optimizmussal, reménnyel telt meg.

Magyarázatul, hogy honnan tudom én mindezt, illetve, hogy miért van ellentmondás a tudósok állítása és az én állításom között, elárulom: a tudósok sem tudnak mindent pontosan. Én ugyanis bizton tudom, mert láttam azt a virágot és csodáltam, sőt, gyermekként átéreztem azt az áradó energiát, ami ebből a szelíd szirmokból áradt. Pedig én 1910 után, tehát csaknem negyven évvel később születtem, s akkor sem a Hargitán, vagy a Moskie Oko környékén voltam gyerek, hanem csak egy Bükk ölelte kisfaluban, ahol a szomszéd görög Erzsi néni minden karácsony éjjelén, az éjféli miséről jövet, megmutatta nekem a tiszta szobájuk sarkában, az ámbitusról behordott rozmaringgal teli virágládák között, delejes fénnyel világít ó reménykét.

Hogy erről a botanikusok miért nem tudtak, azt én nem tudom. Talán, mert Erzsi néni nem értesítette őket, s így azt sem árulta el nekik, amit nekem mindig ezen a különleges éjszakán elmondott, nevezetesen, hogy ez a virág olyan érzékeny, mint a mimóza, de törékenysége ellenére mégis olyan vakmerő, mint a hitet reményt hirdető apostolok voltak annak idején. S e virág nem törődik azzal, hogy a farkasordító hidegben nyomban elpusztul, mert neki valami belső küldetéstől táplálva, nyílnia kell karácsony éjszakáján, s meg kell mutatnia magát az embereknek, hogy lelkükben felgyúljon a remény tüze. Ezért, még mielőtt Katalin napja táján beköszöntene a nagyon kemény hideg, ő – mármint Erzsi néni – a reménykét tövestől kiássa a kert végéből, az orgonabokor alól, s beleteszi abba a lyukas lábasba, ami legalább tíz éve már, hogy kilyukadt, de pont’ jó lett a reményke „cserepének”. S a virágot behozza ide, a tisztaszobába, ahol ugyan nem fűt, de a vastag falak között mégsem fagy meg sem a rozmaring, sem ez a különleges virág.

Így láthattam én gyermekként minden karácsony éjjelén a reménykét, a teremtésnek e szerény gyönyörét, hogy azután kipirult arccal, keblemen szinte szétfeszítő örömmel rohanjak haza, s nagyapámmal jóízűt falatozzak a frissen sütött „angyalhurkából”.

Aztán ahogy múlt az idő, egyszer csak megszakadt minden. Hogy mikor, melyik évben, azt pontosan már nem tudom. Én elkerültem a faluból, s felnőve már más kezdett el érdekelni. A szomszéd Erzsi néni is meghalt időközben. A háza sokáig üresen állt, majd egy rokona vette meg, egy dúvad ember, akit egyszer óvatosan megkérdeztem a reménykéről, hogy tud-e vagy hallott-e róla valamit, de ő erre feleletül csak egy cifrát káromkodott. Én azóta nem láttam sehol a reménykét. Sem kertben, sem lyukas lábasban. Nem is hallottam róla, hogy valahol, valakinek még lenne belőle legalább egy példány. Úgyhogy hajlok rá, a botanikusok állítása most már tényleg igaz lehet, s kipusztult a mérsékelt égöv alól a flos spei, a reményvirág.

Vagy mégsem? Hisz bennem máig itt él! Lám, mostanában egyre élesebben és tisztábban látom a múltat! S benne Erzsi néni tisztaszobáját is, a szekrények tetején illatozó birsalmákkal, az oly szeretett rozmaringokkal, és a mindennél jobban csodált reménykével. Sőt, valamivel többet is látok! Azt, amit akkor nem mondott el nekem Erzsi néni (azt hiszem, akkor –még meg sem értettem volna), amire csak később, talán éppen most, magamtól jöttem rá, hogy a reményke valójában nem más, mint kebelmelegen felnövekvő, szívdobbanástól viruló kis virág. Szóval, valami rendkívüli különlegesség. S ha vigyáz rá az ember, nem hagyja elpusztulni, akkor jobban melegít, mint a legmodernebb Vaillant-kazán. S azt hiszem, ettől az energiától van az, hogy: dum spiro spero, amíg élek, remélek.

Békés karácsonyt és boldog új évet! S kívánom azt is, hogy karácsony éjszakáján minden keblen nyíljon, és minden szívet melegítsen fel egy kis virág. A reményke.