2017. december 19., kedd

Intimek II.

– Uram, ezzel húsz évig semmi probléma nem lesz! – állítja a vízvezeték-szerelő a beszerelt vízlágyító készülékről.
– És velem? Én kibírok még húsz évet?
Ezen néhány másodpercig eltűnődöm, majd megvonom a vállam. Nincs garancia sem rám, se a vízlágyítóra. (A szerelők egyébként is szeretnek nagyokat mondani.)
Nem tehetek mást: kivárom, mi lesz az igazság!
*
A télre ne maradj egy szál magad! Megfagysz! Összebújva valakivel, még remélhetsz tavaszt!
*
Erről jut eszembe… Egyedül nyáron sem jó! Az ember nem magányra van konstruálva! S ha nincs embertárs, lesz helyette más: kutya, macska, kanári… munkaalkoholizmus, illetve maligánfokos…
Az emberi test és lélek ugyanis bármily körülményben megpróbál működni. A lehetőséghez mérten. Következésképp, néha kissé torzan.
Ugyanúgy működik az ember, mint például a hűtőszekrény! A frizsider is normális körülmények között normálisan üzemel. Vagyis hűt. Az Északi sarkkörön túl viszont paradoxonná válik minden, hisz legfeljebb fűtésre használják az eszkimók.
*
„Mennyi munka marad végezetlen!” – írja Babits, s még hozzáteszi: „S a gyönyörök fája megszedetlen…!”
Számvetéskor mindig ezt érzi az ember. Az első megállapítással még valahogy csak megbékülünk, de az elmaradt „szüreteket” míg élünk, nem tudjuk feledni. Fájón sajgó hiányérzet.
*
Magyarázatfélét – az előbbire – egy másik dalnok, Vajda János megpróbál adni.
„…nem tudom, mi fáj majd jobban: / Mi itt örökre elveszett, / Vagy ami él a múltban, s onnan / Kivenni többé nem lehet?”
Ő kérdezi, én viszont állítom: mindkettő egyformán fájó. Szerintem ezt ő is tudta. Sőt, mindenki tudja, aki már élt. Pontosabban, szeretett volna élni…
*
Ellenben „fuldoklik, aki él”. Ezt már Nadányi Zoltán írta. Ő is költő volt, bár az előbbi kettőhöz mérve kevésbé ismert. De ő is tudta az igazságot, vagyis jó költő volt.
*
Egyébként elgondolkodtak már azon, hogy a „finom húrokon játszók” miért annyira pesszimisták?
Talán érdemes lenne ezen is eltűnődnünk, miközben a mindennapok ezer apró baján – ritkán örömén – gondolkodunk, s közben „fuldokolva élünk”.
Mint azt a költők írják! Akik egyébként lehet, hogy nem is annyira pesszimisták, hanem sokkal inkább bölcsek. S valami olyat tudnak, amit mi még nem!
A költőkkel mindig kivételezett az Isten. Több titkot árult el nekik, mint nekünk…
*
Apropó, bölcsek… „Még nem volt rá eset, hogy az ostoba ember szerette volna a bölcset” – mondja egy orosz irodalmár, bizonyos Pjotr Andrejevics Pavlenko.
Értem már, hogy manapság miért olvasnak olyan kevesen verset, jó irodalmat!

2017. december 18., hétfő

A nemzet dala

Még néhány nap, s ez az esztendő is – most már nyugodtan mondhatjuk, hogy óév – bezárja kapuit, miközben mi, régi jó hagyománynak megfelelően étellel-itallal, s legfőképpen lármával búcsúztatjuk a lepergett pillanatoknak egy újabb, sokadik – persze, kinek mennyi – év összegét. S eközben várjuk, méghozzá reménykedve, bizakodással és szorongással telve a következőt. Az újabb lehetőséget: az új esztendőt.
E lármás, vidám, jókedvű órák közben mindenhol s egy időben, mintegy varázsütésre, egyszer csak nagy-nagy csend támad. Az arcok mosolya, vigyora szelídbe, komolyba simul ekkor, a zene elnémul, sőt még a szó is. S ekkor a toronyórák gongja megszólal, méltóságteljesen, kimérten. Ütni kezdi az óesztendő utolsó órájának utolsó pillanatait.
Amikor pedig elhangzik az utolsó óraütés, szóban és zenében – de egy egészen más zenében! -, tizenvalahány millió ember ajkán vagy gondolatában, itthon, s elszórtan szerte a világban, felhangzik a remény, a jókívánság imája, zsoltára, a múlt, jelen, jövő, a történelmünk, az egybetartozásunk himnusza: Isten áldd meg a magyart,/ jó kedvvel, bőséggel…
Január 22-én lesz 195 esztendeje, hogy a Szatmár vármegyei Csekén, egy 33 éves, gyermekkorától bal szemére vak, érzékeny lelkületű fiatalember tollából papírosra rajzolódott a költemény, a magyar nép zivataros századairól. A fiatalembert úgy hívták: Kölcsey Ferenc. S legújabb művének ezt a címet adá: Himnusz.
A szó görög eredetű, hymnos – szent ódát jelent. Már a legrégebbi népek ismerték. A görögök a himnuszokat eredetileg valamely isten dicséretére készítették, később a kereszténység is előszeretettel használta a himnuszokat, elsősorban az Isten és a szentek dicsőítésére. A középkor latin himnuszainak jellemző tulajdonsága: a formai rész dallamossága és a mély áhítat.
A néphimnuszok, nemzeti dalok – történelmi igény szerint – később alakultak ki. Ezek olyan ünnepélyes jellegű énekek voltak, amelyeket nemzeti ünnepek alkalmával, mint reprezentatív, szimbolikus értelmű jeligéket adtak elő, mutattak be. Egyik legrégebbi ilyen nemzeti himnusz a németalföldi „Wilhelmus von Nassouwe”, ezt már 1570-ben ismerték.
Kölcsey, amikor azon a januári napon felállt íróasztala mellől, talán maga sem tudta, milyen nagyot, maradandót alkotott. Nemeskürty István írta a Himnusz kapcsán: „Soha nagyobb karriert magyar vers nem futott be. Nincs nap, hogy sorai valahol, valamilyen alkalomból, s mindig a magyar nemzeti függetlenség bizonyságaként fel ne csendülnének.”
Mi ennek a műnek az igazi értéke? Kincs Eleknek Kölcseyről szóló tanulmányában azt hiszem sikerült summáznia a lényeget. „Az elhullás határán újjáéledő magyar élet legmélyebben szántó kifejezése a költemény… Nincs benne a megállíthatatlan önbizalom, ami a nemzeti himnuszokat jellemzi. Nincs benne a fenekedés és a felkorbácsolás sem, amellyel önfiait viszi a nemzeti célok megvalósítása felé a legtöbb nemzeti himnusz… az a sokat szenvedett nép hite él benne, hogy lesz még magyar jövő. Egy lendületesebb kor túlszárnyalhatja ezt a nemzeti imádságot, de a magyar lélek mélyeibe egyetlen… költemény sem világít bele hatalmasabban.”
Valóban a kritika és a hit gigászi szimfonikus költeménye Kölcsey műve. A nemzet történetének legmélyebb rétegeiből, a nemzet egész sorsának mélységéből feltörő fájdalmas önbírálat. Nagyszerű tartalmi egysége, valamint a megfelelő forma biztosította hallhatatlanságát, ahogyan Szauder József irodalomtörténész mondja: „minden más magyar vers fölé magasodó etikai hitelét.”
A Himnusz húsz év alatt a nemzet énekévé vált. Nyomtatásban 1828 végén jelent meg az Auróra évkönyvben, majd 1832-ben Kölcsey versesköte­tében. Gyorsan szárnyalt híre, szavalták, sőt énekelték is különféle dallamokra. A XIX. század húszas éveire ugyanis már megérett az idő nálunk is egy nemzeti énekre, mintegy ellensúlyaként az 1797-ben Haydn szerezte „Gott erhalte Franz den Kaiser” osztrák himnusznak. Történt is próbálkozás, Kisfaludy Sándor írt is ilyen verset, amelynek zenejét Schreiber Károly, a Magyarországon működő német származású zenetanár és zeneszerző szerezte.
A Magyar Nemzeti Ének szövegét és dallamát 1822-ben az Auróra közölte. Még Kazinczy Ferenc is erősen ajánlotta elfogadásra: „Óhajtanám, hogy a magyar úgy énekelje… mint az angol a maga God save the Kingjét”. Nagy szerencsénk, hogy ennek ellenére nem ez az udvarhű szöveg és dallam terjedt el himnuszként. Ellenben… az Abaújban – egyes források szerint Széplakon, más források szerint viszont Forrón – 1799-ben született Bartay András zeneszerző, aki 1843-44-ben a pesti Nemzeti Színház igazgató-bérlője volt, 1844. február 29-én Kölcsey Himnuszának megzenésítésére húsz aranyat tűzött ki. A pályázatra 13 pályamű érkezett a P. Horváth Lázár vetette bíráló bizottsághoz. Ennek tagja volt Binder Sebestyén énektanár, Bauer Ferenc, a belvárosi templom karnagya, Mátray Gábor, jeles zenetörténész, Schindlermeisser, a pesti német színház karmestere, Winkhler, zongoraművész és zeneszerző, valamint Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede.
A beérkezett pályamunkák közül a zsűri a pályadíjra legméltóbbnak Erkel Ferenc munkáját tartotta. Ezen kívül Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Elias Márton (Esztergom) és Seyler Károly (Esztergom) himnuszát érdemesítették dicséretre. Ezeket a munkákat 1844. július 2-án a pesti Nemzeti Színház be is mutatta. Az eseményről a Der Spiegel azt tudósította, hogy azért mutatták be a dicséretben részesült pályamunkákat is, hogy a közönség tapasztalja a zsűri szakértelmét és pártatlanságát. Mint azt az újság tudósítója írja, Erkel valóban nagyszerű himnusza mellett a többi gyöngére sikeredett alkotás volt.
Megszületett tehát a magyar nemzet himnusza! Eleinte csak az ifjúság és a színházak terjesztették. Az Erdélyi Híradó írta 1844. december 3-i számában, hogy 1844. november 27-én a kolozsvári Nemzeti Színházban Berki: Mátyás király című műve végén a színészek „Kölcsey nagyszerű himnuszát énekelték, Erkel zenéje szerint”.
1845. május 16-án, a Zsibón élő, megvakult Wesselényitől Kolozsvárra érkezett Vörösmarty Mihály és Deák Ferenc. Az ottani fiatalok fáklyás felvonulással fogadták őket, és szállásuk előtt, este tíz órakor a Himnuszt és a Szózatot énekelték – írta a Pesti Hírlap 1845. május 27-i számában.
A mű igazán jelentőssé a szabadságharc bukása után vált. Például Erkel 1850. március 26-án. bátran előadatta a Nemzeti Színházban, teljes kórussal és zenekarral a pesti gyermekkórház javára rendezett műsor végén. Ugyanabban az évben még kétszer hangzott el nyilvános ünnepségen a Himnusz.
És ahogy múltak az évek, egyre többször és többször csendült fel. A nép megismerte, befogadta, mondta, énekelte. Énekelte, amikor nagyot alkotott, énekelte, amikor bajba került, énekelte, amikor sorsáról döntött, s még inkább, amikor sorsáról döntöttek.
Néhány nap még, s az időmérő szerkezetek a tornyok tetején, városok terein, utcáin, valamint lüktető pulzusunkra csatolva éjfélt jeleznek. S akkor újra, sokfelé a világban megszólalnak, felcsendülnek a szent szavak, az ünnepi dallamok. Furcsán összeszorul és kapar tőle a torkunk, elhomályosodik a szemünk, szemüvegünk… Hozz rá(nk) víg esztendőt, megbűnhődte már e nép…
Hallgatjuk, énekeljük. Ki így, ki úgy. A lényeg, hogy értjük, érezzük, elfogadjuk, s valljuk minden sorát. A mi imánk, a mi zsoltárunk.