Még néhány nap, s ez az esztendő is – most már nyugodtan mondhatjuk,
hogy óév – bezárja kapuit, miközben mi, régi jó hagyománynak megfelelően
étellel-itallal, s legfőképpen lármával búcsúztatjuk a lepergett pillanatoknak
egy újabb, sokadik – persze, kinek mennyi – év összegét. S eközben várjuk,
méghozzá reménykedve, bizakodással és szorongással telve a következőt. Az újabb
lehetőséget: az új esztendőt.
E lármás, vidám, jókedvű órák közben mindenhol s egy időben, mintegy
varázsütésre, egyszer csak nagy-nagy csend támad. Az arcok mosolya, vigyora
szelídbe, komolyba simul ekkor, a zene elnémul, sőt még a szó is. S ekkor a
toronyórák gongja megszólal, méltóságteljesen, kimérten. Ütni kezdi az óesztendő
utolsó órájának utolsó pillanatait.
Amikor pedig elhangzik az utolsó óraütés, szóban és zenében – de egy
egészen más zenében! -, tizenvalahány millió ember ajkán vagy gondolatában,
itthon, s elszórtan szerte a világban, felhangzik a remény, a jókívánság imája,
zsoltára, a múlt, jelen, jövő, a történelmünk, az egybetartozásunk himnusza:
Isten áldd meg a magyart,/ jó kedvvel, bőséggel…
Január 22-én lesz 195 esztendeje, hogy a Szatmár vármegyei Csekén,
egy 33 éves, gyermekkorától bal szemére vak, érzékeny lelkületű fiatalember
tollából papírosra rajzolódott a költemény, a magyar nép zivataros századairól.
A fiatalembert úgy hívták: Kölcsey Ferenc. S legújabb művének ezt a címet adá:
Himnusz.
A szó görög eredetű, hymnos – szent ódát jelent. Már a legrégebbi
népek ismerték. A görögök a himnuszokat eredetileg valamely isten dicséretére
készítették, később a kereszténység is előszeretettel használta a himnuszokat,
elsősorban az Isten és a szentek dicsőítésére. A középkor latin himnuszainak
jellemző tulajdonsága: a formai rész dallamossága és a mély áhítat.
A néphimnuszok, nemzeti dalok – történelmi igény szerint – később
alakultak ki. Ezek olyan ünnepélyes jellegű énekek voltak, amelyeket nemzeti
ünnepek alkalmával, mint reprezentatív, szimbolikus értelmű jeligéket adtak elő,
mutattak be. Egyik legrégebbi ilyen nemzeti himnusz a németalföldi „Wilhelmus
von Nassouwe”, ezt már 1570-ben ismerték.
Kölcsey, amikor azon a januári napon felállt íróasztala mellől,
talán maga sem tudta, milyen nagyot, maradandót alkotott. Nemeskürty István
írta a Himnusz kapcsán: „Soha nagyobb karriert magyar vers nem futott be. Nincs
nap, hogy sorai valahol, valamilyen alkalomból, s mindig a magyar nemzeti
függetlenség bizonyságaként fel ne csendülnének.”
Mi ennek a műnek az igazi értéke? Kincs
Eleknek Kölcseyről szóló tanulmányában azt hiszem sikerült summáznia a
lényeget. „Az elhullás határán újjáéledő magyar élet legmélyebben szántó
kifejezése a költemény… Nincs benne a megállíthatatlan önbizalom, ami a nemzeti
himnuszokat jellemzi. Nincs benne a fenekedés és a felkorbácsolás sem, amellyel
önfiait viszi a nemzeti célok megvalósítása felé a legtöbb nemzeti himnusz… az
a sokat szenvedett nép hite él benne, hogy lesz még magyar jövő. Egy
lendületesebb kor túlszárnyalhatja ezt a nemzeti imádságot, de a magyar lélek
mélyeibe egyetlen… költemény sem világít bele hatalmasabban.”
Valóban a kritika és a hit gigászi
szimfonikus költeménye Kölcsey műve. A nemzet történetének legmélyebb rétegeiből,
a nemzet egész sorsának mélységéből feltörő fájdalmas önbírálat. Nagyszerű
tartalmi egysége, valamint a megfelelő forma biztosította hallhatatlanságát,
ahogyan Szauder József irodalomtörténész mondja: „minden más magyar vers fölé
magasodó etikai hitelét.”
A Himnusz húsz év alatt a nemzet énekévé
vált. Nyomtatásban 1828 végén jelent meg az Auróra évkönyvben, majd 1832-ben
Kölcsey verseskötetében. Gyorsan szárnyalt híre, szavalták, sőt énekelték is
különféle dallamokra. A XIX. század húszas éveire ugyanis már megérett az idő
nálunk is egy nemzeti énekre, mintegy ellensúlyaként az 1797-ben Haydn szerezte
„Gott erhalte Franz den Kaiser” osztrák himnusznak. Történt is próbálkozás,
Kisfaludy Sándor írt is ilyen verset, amelynek zenejét Schreiber Károly, a
Magyarországon működő német származású zenetanár és zeneszerző szerezte.
A Magyar Nemzeti Ének szövegét és dallamát
1822-ben az Auróra közölte. Még Kazinczy Ferenc is erősen ajánlotta
elfogadásra: „Óhajtanám, hogy a magyar úgy énekelje… mint az angol a maga God
save the Kingjét”. Nagy szerencsénk, hogy ennek ellenére nem ez az udvarhű
szöveg és dallam terjedt el himnuszként. Ellenben… az Abaújban – egyes források
szerint Széplakon, más források szerint viszont Forrón – 1799-ben született
Bartay András zeneszerző, aki 1843-44-ben a pesti Nemzeti Színház igazgató-bérlője
volt, 1844. február 29-én Kölcsey Himnuszának megzenésítésére húsz aranyat tűzött
ki. A pályázatra 13 pályamű érkezett a P. Horváth Lázár vetette bíráló
bizottsághoz. Ennek tagja volt Binder Sebestyén énektanár, Bauer Ferenc, a
belvárosi templom karnagya, Mátray Gábor, jeles zenetörténész,
Schindlermeisser, a pesti német színház karmestere, Winkhler, zongoraművész és
zeneszerző, valamint Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede.
A beérkezett pályamunkák közül a zsűri a
pályadíjra legméltóbbnak Erkel Ferenc munkáját tartotta. Ezen kívül Egressy Béni,
Molnár Ádám, Travnyik János, Elias Márton (Esztergom) és Seyler Károly
(Esztergom) himnuszát érdemesítették dicséretre. Ezeket a munkákat 1844. július
2-án a pesti Nemzeti Színház be is mutatta. Az eseményről a Der Spiegel azt
tudósította, hogy azért mutatták be a dicséretben részesült pályamunkákat is,
hogy a közönség tapasztalja a zsűri szakértelmét és pártatlanságát. Mint azt az
újság tudósítója írja, Erkel valóban nagyszerű himnusza mellett a többi
gyöngére sikeredett alkotás volt.
Megszületett tehát a magyar nemzet
himnusza! Eleinte csak az ifjúság és a színházak terjesztették. Az Erdélyi
Híradó írta 1844. december 3-i számában, hogy 1844. november 27-én a kolozsvári
Nemzeti Színházban Berki: Mátyás király című műve végén a színészek „Kölcsey
nagyszerű himnuszát énekelték, Erkel zenéje szerint”.
1845. május 16-án, a Zsibón élő, megvakult
Wesselényitől Kolozsvárra érkezett Vörösmarty Mihály és Deák Ferenc. Az ottani
fiatalok fáklyás felvonulással fogadták őket, és szállásuk előtt, este tíz
órakor a Himnuszt és a Szózatot énekelték – írta a Pesti Hírlap 1845. május
27-i számában.
A mű igazán jelentőssé a szabadságharc
bukása után vált. Például Erkel 1850. március 26-án. bátran előadatta a Nemzeti
Színházban, teljes kórussal és zenekarral a pesti gyermekkórház javára
rendezett műsor végén. Ugyanabban az évben még kétszer hangzott el nyilvános
ünnepségen a Himnusz.
És ahogy múltak az évek, egyre többször és
többször csendült fel. A nép megismerte, befogadta, mondta, énekelte. Énekelte,
amikor nagyot alkotott, énekelte, amikor bajba került, énekelte, amikor
sorsáról döntött, s még inkább, amikor sorsáról döntöttek.
Néhány nap még, s az időmérő szerkezetek a
tornyok tetején, városok terein, utcáin, valamint lüktető pulzusunkra csatolva
éjfélt jeleznek. S akkor újra, sokfelé a világban megszólalnak, felcsendülnek a
szent szavak, az ünnepi dallamok. Furcsán összeszorul és kapar tőle a torkunk,
elhomályosodik a szemünk, szemüvegünk… Hozz rá(nk) víg
esztendőt, megbűnhődte már e nép…
Hallgatjuk, énekeljük. Ki így, ki úgy. A lényeg, hogy
értjük, érezzük, elfogadjuk, s valljuk minden sorát. A mi imánk, a mi
zsoltárunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése