– Uram, ezzel húsz évig semmi probléma nem lesz! – állítja a
vízvezeték-szerelő a beszerelt vízlágyító készülékről.
– És velem?
Én kibírok még húsz évet?
Ezen néhány másodpercig eltűnődöm, majd megvonom a vállam. Nincs garancia sem rám, se a vízlágyítóra.
(A szerelők egyébként is szeretnek nagyokat mondani.)
Nem tehetek mást: kivárom, mi lesz az
igazság!
*
A télre ne maradj egy szál magad!
Megfagysz! Összebújva valakivel, még remélhetsz tavaszt!
*
Erről jut eszembe… Egyedül nyáron sem jó! Az ember nem magányra van konstruálva! S
ha nincs embertárs, lesz helyette más: kutya, macska, kanári…
munkaalkoholizmus, illetve maligánfokos…
Az emberi test és lélek ugyanis bármily
körülményben megpróbál működni. A lehetőséghez mérten. Következésképp, néha
kissé torzan.
Ugyanúgy működik az ember, mint például a
hűtőszekrény! A frizsider is normális körülmények között normálisan üzemel. Vagyis
hűt. Az Északi sarkkörön túl viszont paradoxonná válik minden, hisz legfeljebb
fűtésre használják az eszkimók.
*
„Mennyi munka marad végezetlen!” – írja
Babits, s még hozzáteszi: „S a gyönyörök fája megszedetlen…!”
Számvetéskor mindig ezt érzi az ember. Az első megállapítással még valahogy csak megbékülünk, de az
elmaradt „szüreteket” míg élünk, nem tudjuk feledni. Fájón sajgó hiányérzet.
*
Magyarázatfélét – az előbbire – egy másik dalnok, Vajda János
megpróbál adni.
„…nem tudom, mi fáj majd jobban: / Mi itt örökre elveszett, / Vagy
ami él a múltban, s onnan / Kivenni többé nem lehet?”
Ő kérdezi, én viszont állítom: mindkettő egyformán fájó. Szerintem
ezt ő is tudta. Sőt, mindenki tudja, aki már élt. Pontosabban, szeretett volna
élni…
*
Ellenben „fuldoklik, aki él”. Ezt már Nadányi Zoltán írta. Ő is költő
volt, bár az előbbi kettőhöz mérve kevésbé ismert. De ő is tudta az igazságot,
vagyis jó költő volt.
*
Egyébként elgondolkodtak már azon, hogy a „finom húrokon játszók”
miért annyira pesszimisták?
Talán érdemes lenne ezen is eltűnődnünk, miközben a mindennapok ezer
apró baján – ritkán örömén – gondolkodunk, s közben „fuldokolva élünk”.
Mint azt a költők írják! Akik egyébként lehet, hogy nem is annyira
pesszimisták, hanem sokkal inkább bölcsek. S valami olyat tudnak, amit mi még
nem!
A költőkkel mindig kivételezett az Isten. Több titkot árult el
nekik, mint nekünk…
*
Apropó, bölcsek… „Még nem volt rá eset, hogy az ostoba ember
szerette volna a bölcset” – mondja egy orosz irodalmár, bizonyos Pjotr Andrejevics
Pavlenko.
Értem már, hogy manapság miért olvasnak olyan kevesen
verset, jó irodalmat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése