Az új esztendő harmadik napján
elszólíttatott az Égbe Dr. Barzó Pál miskolci tüdőgyógyász főorvos. Élt 85
évet.
Ismertem és tiszteltem Őt. Most, a végső búcsú pillanatában azzal az interjúval köszönök el Tőle, amelyikben életét mesélte el nekem 1997-ben. (Megjelent a Miskolci Gyógyítók című könyvemben, Hajdu-Vinpress Kiadó 1999. ISBN 963-85936-3-6). Akik nem ismerték, ebből tudják meg: ki is volt Dr. Barzó Pál.
Ismertem és tiszteltem Őt. Most, a végső búcsú pillanatában azzal az interjúval köszönök el Tőle, amelyikben életét mesélte el nekem 1997-ben. (Megjelent a Miskolci Gyógyítók című könyvemben, Hajdu-Vinpress Kiadó 1999. ISBN 963-85936-3-6). Akik nem ismerték, ebből tudják meg: ki is volt Dr. Barzó Pál.
„A
tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az
öröm is elment, a bánat is elmegy.
Udvarunkon
a cseresznyefa
minden
tavasszal kivirágzik.”
- Ha egyetlen képbe, festménybe
kellene besűríteni dr. Barzó Pálnak a gyermekkorát, mit tennének láthatóvá az
ecsetvonások?
- Szüleim lennének azon a képen, a
számomra oly kedves arcuk. Édesapám szigorú tekintete, édesanyám jóságos
mosolya. A gyermekkort, az elment tegnapot mindenekfölött ők jelentik nekem.
- Hol volt gyerek?
- Sokfelé. Édesapámat, aki
főiskolai végzettségű, egészségügyben dolgozó gazdasági szakember volt, hol az
egyik, hol a másik kórházhoz „vezényelték”. S hát akkor mindig költöztünk. Én
Nyíregyházán születtem. A Barzók nyíregyháziak. Mint ahogyan édesanyám is az.
Hadd dicsekedjek, ha már szóba került a
családom. Apai ágon Benczur Gyula festőművész nagymamám távoli rokona volt.
Barzó Mihály, édesapám nagybátyja pedig híres építész a maga korában.
Nyíregyháza több közintézményét ő tervezte, de közreműködött a budapesti
Operaház építésénél is. Egy másik rokonom, Barzó Endre jó nevű expresszionista
festőművész volt. Anyai ágon nagymamám unokatestvére volt Krúdy Gyula. Anyai
dédnagyapám és nagyapám pedig a nyíregyházi evangélikus iskola igazgatói voltak
és a népművelés terén végzett munkájukért magas állami kitüntetést kaptak.
- Azon a gyermekkort idéző,
elképzelt képen szülei portréját festené meg. Barzó Pál, a gyermek mit kapott
tőlük? Milyen útravalóval indították el az életbe?
- Jussom el nem vehető. Örökségül
rám a kötelességtudatot, az emberek szeretetét, a becsületességre való törekvést
hagyták.
- Szülei minek szánták?
- Szerették volna, ha orvosnak
tanulok. Édesapám az egészségügyben dolgozott, közelről láthatta a gyógyító
munkát és nagyon tetszett neki. De talán a biztos vagy annak látszó
egzisztencia miatt is szorgalmazták, hogy orvos legyek.
- És Ön?
- Én viszont gyermekkoromban
gépészmérnök akartam lenni. Apai nagyapám annak idején Amerikában kitanulta a
gőzgépgyártást, s amikor hazajött, létesített a gyűjtött pénzéből egy
gépüzemet. Ő készítette Északkelet-Magyarországon az új gőzmalmok egyes gépi
berendezéseit. Mellesleg édesapámnak is kiváló műszaki érzéke volt, mi több,
géplakatos képesítéssel is rendelkezett.
- A két hivatás közötti viaskodás
végül is mikor dőlt el az orvosi pálya javára?
- Középiskolás koromban kezdett halványulni
a gépészmérnökség iránti vágy, miközben felerősödött az orvosi hivatás iránti
érdeklődés.
- Hol járt középiskolába?
- Mint már említettem, több helyen
laktunk aszerint, hogy édesapámat hová vezényelték. Az elemi iskolát
Nyíregyházán kezdtem, de Gyulán fejeztem be. A gimnáziumot Gyulán kezdtem, ott
jártam 3 évig, majd Nagykállóra kerültünk, ahol 5 évig jártam, és ott is
érettségiztem. Kitűnő tanuló voltam, főleg a latin és német nyelvet valamint a
magyart és a biológiát kedveltem.
- Visszaemlékezve az egykori alma
materre, milyen iskola volt a nagykállói gimnázium?
- Nagyon jó iskola volt és ezt nem
azért mondom, mert odajártam. Én 1946-ban kerültem oda, s akkortájt helyezték
oda azokat az európai műveltségű tanárokat, akiket a rendszer nem akart frekventált
helyeken látni. S ők – afféle „száműzetésben” – nagyszerű, magas színvonalú
iskolát hoztak létre ott. Például volt olyan tanárom, aki később a veszprémi
egyetem professzora lett. Proletárgimnázium volt a nagykállói, nem gazdag
szülők gyerekei jártak oda. Mégis sokat kaptunk ott tudásban, emberségben, de
azt hiszem, ezt meg is háláltuk. A mi 33 fős osztályunkból például mindenki
diplomát szerzett. Nem tagadom, szerettem odajárni. 1951 óta minden ötéves
iskolai találkozón ott vagyok, annyira szerettem az osztálytársaimat és a
többiek is így vannak ezzel.
- 1951-ben érettségizett, s az
útja egyenesen vezetett az orvostudományi egyetemre?
- Valójában igen, bár ez idő tájt
más hivatással is kacérkodtam. Ez akkor már nem a műszaki pálya volt, hanem a zene.
Ugyanis a gimnázium mellett zongorázni is tanultam. Hetente két alkalommal
vonattal jártam be Nyíregyházára, a zeneiskolába. Szorgalmas voltam, tetszett
is, olyannyira, hogy két év akadémiai anyagot is megtanultam. A gimnáziumba
pedig 100 tagú vegyes kart szerveztem. Én voltam a karnagyuk, s még a Magyar
Rádióban is szerepeltünk.
- Végül miért nem a zene mellett
döntött?
- Azt hiszem azért, mert nem
tartottam magamat annyira tehetségesnek. Meg úgy gondoltam, a zeneszeretetemnek
az orvosi hivatás mellett is élhetek, hisz nagyon sok orvoskollégám van, aki
kitűnően muzsikál.
- Ezek szerint végleg tudatosult
Önben az elhatározás, hogy orvos lesz?
- Igen. A debreceni Orvostudományi
Egyetemre jelentkeztem. Időközben édesapám is a cívis városban kapott állást,
így odaköltöztünk, nem kellett kollégiumban lakni.
- Hogyan emlékszik vissza az
egyetemi hat esztendőre?
- Az első két évre nem szívesen.
Feszült politikai légkör uralkodott, melyet félelem, gyanakvás mérgezett. A hallgatók
között is voltak olyanok, akik felkészületlenségüket politikai buzgósággal
akarták palástolni. Rossz rágondolni, hogy hallgatókat kiraktak azért az
egyetemről, mert apjukat 4-5 hold föld miatt kuláknak nyilvánították, s
ráadásul mindezt még a hallgatók többségével meg is szavaztatták. Később, Sztálin
halála után, a Nagy Imre programot követően javult a helyzet, s ez a javulás
egy felszabadultabb légkört teremtett.
- A politika az egyetemi
szakképzésre is rányomta bélyegét?
- Szerencsére nem. Olyannyira nem,
hogy a politika túllihegésével nem igen lehetett sikereket elérni az egyetem
nagyhírű professzorainál. Mire végeztünk, addigra az évfolyam kezdő létszáma
megfeleződött. Szakmailag nagyon erős volt az egyetem. Világhírű professzoraink
voltak. Kettesy Aladár, a szemészprofesszor, Krompecher István anatómia
professzor, Jenei Endre, aki három tanszéket vezetett, Szodoray professzor, aki
a bőrgyógyászat professzora volt. A klinikai belgyógyászaton ott volt Fornet
Béla, illetve Petrányi Gyula, szóval sok-sok nagy tekintély.
- Az egyetemi évek legtöbb
embernél az álmok, ambíciók, világmegváltások én nagy szerelmek időszaka.
Vagyis a későbbi évtizedek során gyakran visszaálmodott időszak.
- Számomra is a szakmai alapok
mellett, s a már említett negatívumok ellenére, rendkívül sok élményt adott.
Önképző szinten rendszeresen szerveztünk szavalóesteket, énekkari esteket.
Ezeken saját kultúrcsoportunk szerepelt, s volt egy szalonzenekarunk is. Például
klasszikus zeneművekkel ismerkedtünk a professzoraink segítségével, mert nekünk
ilyen professzoraink voltak. Máig emlékszem arra az estére, amikor Szodoray
professzor Haydn: Évszakok oratóriumát elemezte, ismertette nekünk. De ugyanígy
elvitt bennünket a múzeumba is, és ott a képzőművészeti alkotásokról beszélgettünk.
- S néha bálba is eljártak.
- Értem a célzást. Valóban
eljártunk, mi több, egy ilyen bálban ismertem meg a feleségemet, aki akkor II.
éves fizika-kémia szakos volt. Érdekes véletlen ez, ugyanis a bálba eredetileg
sem ő, sem én nem akartam elmenni. Ő azért, mert a ruhái nem voltak ott
Debrecenben, én pedig már szigorló orvosként a belgyógyász szigorlatra
készültem. Ám aznap este rokonok állítottak be hozzánk, tőlük úgy sem tudtam
volna tanulni, így végül mégis elmentem a bálba. S a majdani feleségem is, aki
mégiscsak talált magának báli ruhát. Így kezdődött a kapcsolatunk. Ez 1956.
október elején történt. A forradalom kitörésekor több hónapra elszakadtunk
egymástól, mivel ő miskolci volt, s hazament a szüleihez. Csak amikor
normalizálódott a helyzet, akkor jött vissza az egyetemre. Onnantól kezdve
viszont elválaszthatatlanok voltunk, s 1956-ban össze is házasodtunk.
- Az Ön szakmai karrierje hogyan
alakult a diploma megszerzése után?
- A debreceni Megyei Kórház
belgyógyászati osztályára kerültem, három és fél évet töltöttem ott,
megszerezve ezzel a belgyógyász szakvizsgához szükséges gyakorlatot.
Debrecenben válaszút előtt álltunk. Feleségemnek ott halvány esélye sem volt,
hogy középiskolai tanári állást kapjon. A másik probléma pedig, hogy lakásszerzésre
sem volt esélyünk. Még egy szolgálati lakásra sem. Miskolcon ez idő tájt
szerveződött a tüdőgyógyintézet, úgy döntöttünk, eljövünk ide. A költözés semmi
gondot nem okozott, a feleségemnek pláne nem, hisz ő hazajött, én pedig mint
már az életem eddigi szakaszából talán kiderült, könnyen akklimatizálódom.
Segédorvosnak jöttem ide a bronchológiára dr. Gondkiewicz Mária osztályára.
Kaptunk egy egyszoba-fürdőszobás lakást. Így kezdtük.
- Ön nem belgyógyásznak készült?
- De annak. Még véletlenül sem
gondoltam akkor arra, hogy egyszer tüdőgyógyász leszek. Persze akkortájt már
kezdtek a tüdőgyógyászok a tbc mellett egyéb tüdő- és légzőszervi betegségekkel
is foglalkozni, amelyek régebben a belgyógyászathoz tartoztak. Debrecenben, a
mi belosztályunkon már volt berendezve egy 25 ágyas részleg, amely a
belgyógyászati osztályhoz tartozott, de már tüdőrészlegként működött. Végül is
számomra nem egyfajta kényszer volt, hogy erre a területre szakosodtam.
- 1960 óta orvosi pályafutása
mindvégig ehhez a kórházhoz kötődött?
- Négy évet leszámítva, igen.
Miután kitanultam a bronchológiát, 1963-ban kivittek a Szentpéteri kapui
Kórházba, ott voltam négy évig. Prónay főorvos osztályán kaptam egy férfi és
egy női kórtermet. Majd visszahozott ide Sárady igazgató úr. Akkor a C tüdőosztály
megbízott osztályvezetője lettem. Később 1970-ben megüresedett ennek a mostani,
III. osztálynak az osztályvezető főorvosi állása. Megpályáztam. Persze ehhez
követelmény volt bronchológiai jártasság, bel- és tüdőgyógyász szakvizsga,
valamint tudományos munka. Én ekkorára már mindezekkel rendelkeztem. A
pályázatot elnyerve, 1972-ben neveztek ki osztályvezető főorvosnak.
- Főorvos Úr, mielőtt az Ön,
illetve osztálya gyógyító munkájáról beszélgetünk, arra kérem, beszéljen arról,
hogyan alakult, formálódott ez az intézmény az évek, évtizedek folyamán!
- Az állandó változások
jellemezték. Szervezeti, szakmai átszervezések. Önállóságát akkor vesztette el,
amikor Szabó István főigazgató az egyesített kórházat megálmodta, s négy
kórházat vontatott össze egy vezetés alá. Később ugyan szétváltunk, de akkor
meg Edelényt csatolták hozzánk. Az az igazság, hogy állandóan bizonytalanságban
voltunk. A tüdőgyógyászatot a legkülönbözőbb helyekre akarták kivinni. Például
a Tatárdombra, aztán volt olyan terv is, hogy itt teljesen megszüntetik, és
Edelényt fejlesztik tovább. Aztán olyan időszak is volt, amikor „csak” a
Semmelweis Kórházzal voltunk összevonva.
Tudja, amikor én Miskolcra
kerültem, a tbc súlyos és elterjedt népbetegségnek számított a megyében. Kilenc
intézményben voltak betegek! Aztán amikor szigorú központi intézkedésekkel,
összefogással, összehangolt, magas színvonalú szakmai munkával sikerült
korlátok közé szorítani a tbc-t, már csak Edelény és a mi kórházunk maradt meg.
Ám a tbc mellett vagy helyett egyre töb légzőszervi vagy más tüdőbetegségekkel
kell foglalkoznunk. A légzőszervi megbetegedéseknek rengeteg fajtája van.
Csupán munkahelyi ártalom van vagy 150 féle. Rendkívül széles körű
differenciál-dignosztikai tevékenységet folytatunk. A rekeszizomtól felfelé
minden szervvel foglalkozunk. Sajnos, az a baj, hogy a tüdőgyógyászat
szépségeit és lehetőségeit még az orvosok egy része sem látja.
- Főorvos Úr, Ön mit tart
sikerélménynek?
- Például azt, amikor a röntgenes
lát egy árnyékot és felvet 3-4 diagnózist. Ezután nekünk kell átvenni a
feladatot és megmondani, hogy mi az az egy. S a legtöbbször sikerül
megmondanunk. Ez a sikerélmény. Mint ahogy az is, amikor tüdőbetegségek egy
részét, például a tüdőgyulladást, a korai tbc-t, a tüdőembóliát tökéletesen meg
tudjuk gyógyítani. Még az idült bronchitist is, ha a beteg együttműködik
velünk. Amit ma még nem tudunk, azok a rosszindulatú daganatok, bár korai
stádiumban itt is van remény a gyógyulásra.
- A mi szakmánkban a jó interjú
titka, hogy az interjúkészítő és az interjúalany közösen akarják a sikert.
Gondolom, ez még hatványozottabban jelentkezik a gyógyító munkában, az orvos és
a beteg kapcsolatában.
- Tudja, sokszor megélem, hogy jön
a beteg hozzám, zavartan, s rebegi: ne haragudjon már főorvos úr, amiért zavarom…
Dehogy zavar – vágok ilyenkor közbe –, nekem épp ez a dolgom, hogy
meghallgassam az Ön panaszát. Nézze, ezt a munkát úgy szabad, úgy kötelességünk
végezni, hogy a beteg ne érezze egyetlen pillanatra sem magát tehernek. A beteg
rendkívül érzékeny lény és ahány beteg, annyiféle. Meg kell találnunk mindig az
érzékeny pontjait. Ehhez pedagógiai, pszichológiai érzék is szükségeltetik. Ha
ez megvan, szót tudunk érteni és van esélye a gyógyító munkának. mert ő is
akarja és hisz benne. A gyógymódban, meg a gyógyító orvosban is. Én minden
főorvosi vizit alkalmával derékig levetkőztetem a betegeket, s meghallgatom a
szívüket, a tüdejüket. A betegnek éreznie kell, hogy gondoskodnak róla! Ezt
pedig sokféle jellel, tettel ki lehet fejezni.
- Milyen főnök dr. Barzó Pál?
- Megkövetelem a fegyelmet és a
minőséget. Fontosnak tartom, hogy az osztályon dolgozó minden munkatársamban
tudatosuljon: mit, miért csinál, mi annak az értelme, attól a munkától milyen
eredmény várható. Ha a dolgozó tudja, hogy amit csinál, azt csak kifogástalanul
szabad végeznie, mert azzal éréket ad, értéket teremt, akkor tudatosan
törekedni fog erre, s nincs szükség különleges szigorra, vakfegyelemre. Úgy
gondolom, az a kollektíva, amelyek ezen az osztályon dolgozik, érti a
hivatását, azt elismerésre méltóan gyakorolja nap mint nap. Azt hiszem, úgy
érzik, hogy rangot jelent ezen az osztályon dolgozni.
- Főorvos Úr, úgy gondolom, a
tbc-s betegekkel különös tapintattal bánnak Önök, hisz velük szemben
napjainkban is tapasztalható a társadalom egyféle diszkriminációja. Én most
arra lennék kíváncsi, hogy e betegséggel mi a helyzet napjainkban. Az utóbbi
időben fel-felröppennek különböző újsághírek, hogy újra terjed a tbc.
- Bármilyen látványos eredményeket
értünk el a ’60-as évektől a tbc elleni küzdelemben, a betegség nem nyugodott
meg teljesen. Ezt 1992-től érezzük. Emelkedik az új betegek és már tbc-ben
szenvedők, tehát a kezeltek száma is. Borsodban ’94-ben volt a legnagyobb
kiugrás, akkor 56 új tbc-s beteget regisztráltunk 100 ezer lakosra. Egy év múlva
sikerült letornázni ezt a számot 46 százezrelékre, most jelenleg 42
százezreléknél tartunk. Összehasolításképpen mondom, hogy Németországban ez az
arány 10 százezrelék alatt van.
- A korábbi szigor és fegyelem
lazulása, amely például nem szankcionálja a szűrővizsgálattól távolmaradókat,
valamint a szociális körülmények nagy arányú romlása egyes térségekben és
népcsoportok körében, nyilván kiváltó oka ennek. Mindezek mellet a migráció, a
keletről jöttek beáramlása okozója-e a tbc terjedésének?
- Németországban a friss tbc-sek
száma 10 százezrelék alatt van, de az migránsok között 30 százezrelék. Nálunk
még nem feltűnően magas, nem jellemző, ám nem kevés azok száma, akikről sem az
állam, sem az egészségügy nem tud. Ezek a fel nem derítettek, ezek a fekete
munkával alkalmazottak bizony veszélyt jelenthetnek. Volt már rá példa, hogy
egy fekete munkával alkalmazott állatgondozótól az állatok megkapták a
fertőzést. S ez egy láncolatot elindíthat, hisz egy tbc-s embertől nem csak az
állatok fertőződhetnek meg, azok tejétől az ember is.
- Van megoldás?
- Mindenre van megoldás, erre is
kell hogy legyen. Ez országos feladat, az egészségügyi politika feladata.
- Beszéljünk derűsebb témákról.
Említette, hogy annak idején hamar megkedvelt Miskolcot.
- Ez így van, de ez most nem
sokkal derűsebb téma. Én szeretem ezt a várost, szívesen lakom itt. Annál
jobban fáj, hogy nem törődnek ezzel a településsel. Elhanyagoltak a parkok,
lépten-nyomon szemétbe botlunk. Tapolca például ma egy mocsár. Emlékszem,
1948-ban Tóth Jocó bácsi – az Erzsébet Kórház főorvosa volt –, aki jóban volt
édesapámmal, szerzett nekünk egy vendégszobát. S mi eljöttünk ide. Tapolcára,
Lillafüredre jártunk ki. Akkor, 3 évvel a világháború után, egyik hely sem volt
ennyire lerobbanva.
- Főorvos Úr, a szabadidejét
mivel tölti?
- Minden este 4-5 kilométert
gyalogolok a Kiliánban a parkokban. Ugyanis arra lakom. A negatív élményeim egy
részét a város tisztaságával kapcsolatosan onnan szerzem. Nagyon szeretem az
otthoni nyugalmat. Ami erőt ad nekem, az a családi kör. Szeretem a családomat
magam körül. Sajnos, erre nincs mindig mód. A fiam Szegeden idegsebész
kandidátus. A felesége is orvos. Nekik két gyermekük van. A lányom jogász, itt
Miskolcon a jogi karon adjunktus. Az ő férje is orvos. Ott egy unokám van, egy
kislány, s most várják a másodikat.
Szeretem a zenét. A
klasszikusokat. Tegnap este például Fischer Anni emlékhangversenyt hallgattam.
Szeretek olvasni is. A kedvenc íróm Jókai. Meglepődik? Annyi szörnyűséget
látok, hogy kell valami léleknyugtató. S a verseket is szeretem. Például Dsida
Jenőt.
- Ő írta „nem kell nekünk csak
kék mező, / csak szél, mezőkről érkező, / csak kék szavak és kék imák / s Isten
kezéből kék virág”. Van kedves virágja?
- Van. A margaréta. Mert olyan
egyszerű, kedves.
- És barátja? Van-e sok barátja?
- Ez a szó nálam néhány ember
jelent. Azokat, akik kiállták az idő próbáját. Egy részük nem orvos. Ez talán
azért is van így, mert én is érdeklődjön más emberek iránt.
- Ha ma visszatekint pályájára,
életútjára, milyen leltárt készít Főorvos Úr?
- Számomra gazdag, bőséges a
leltározni való. Amit fiatal koromban elterveztem, azt mind elértem, mind
valóra válthattam. Megadta a sors nekem, hogy betegeket gyógyíthatok. Örömömet
lelem abban, amit csinálok. Nem érzem a fáradtságát. Igaz az a népi mondás,
hogy a hasznos munkának nincsen fáradtsága. A házasságom jól sikerült. A
feleségem, 37 éve a Földes Ferenc Gimnázium tanára, s nem kis energiával
nyugodt, meleg családi fészket teremtett nekünk. A gyermekeim sínen vannak, ők
is, az unokák is egészségesek. Ez külön örömöm.
Pályafutásom alatt 111 publikációm
jelent meg: 30 százalékuk nemzetközileg jegyzett amerikai, német, svájci, japán
szaklapokban, megtisztelő idézettséggel. Az 1995-ben megjelent Bronchológia c.
könyv két fejezetét én írtam. Előadásaim számát nem tartom nyilván. Ezeknek az
elmúlt 10 év legjelentősebb helyszínei Magyarországon kívül: Klagenfurt
(Alpe-Adria-Pannonia Kongress); Berlin-Kongresshall (Nemzetközi Pulmonológiai
Kongresszus); München, 1994. (Bronchológiai Viágkongresszus).
Számos tudományos társaságnak és a
Medicina Thoracalis szerkesztő bizottságának tagja vagyok. Választott elnökségi
tagja a Magyar Pulmonológiai Társaságnak, vezetőségi tagja a Bronchológus Egyesületnek,
tagja a Pulmonológiai Szakmai Kollégiumnak, elnöke a Miskolci Akadémiai
Bizottság Orvosi Biológiai Szakbizottsága Pulmonológiai Munkacsoportjának.
A külföldi társaságok közül az
Európai Pulmonológiai és a Világ Bronchológiai Társaság mellett a Nemzetközi és
Amerikai Akadémiai Tüdőgyógyász és Mellkassebész Társasába történt
beválasztásomra vagyok legbüszkébb, mert azon 11 kolléga közé tartozom, akik
ott Magyarországot képviselhetik.
Hat éve minden évben a Magyar
Orvosi Hetilap referálói díjnak részese vagyok; az említett folyóirat 20 év
alatt mintegy 500 cikk-ismertetésemet közölte, tanulmányaim egy részén kívül.
Úgy érzem tehát, hogy munkám
alapján a kórházban, a szakmában tisztelnek, megbecsülnek. Dsida Jenő azt írta
egyhelyütt: „Csókot is adtam, erő is adta. / Sokért cserében keveset kaptam”.
Én a nagyszerű lírikussal ellentétben azt mondhatom: mindazért, amit adtam,
cserébe kaptam is. Nem is keveset. Számomra így teljes a letár.