Búcsú Barzó főorvos úrtól

Az új esztendő harmadik napján elszólíttatott az Égbe Dr. Barzó Pál miskolci tüdőgyógyász főorvos. Élt 85 évet.
Ismertem és tiszteltem Őt. Most, a végső búcsú pillanatában azzal az interjúval köszönök el Tőle, amelyikben életét mesélte el nekem 1997-ben. (Megjelent a Miskolci Gyógyítók című könyvemben, Hajdu-Vinpress Kiadó 1999. ISBN 963-85936-3-6). Akik nem ismerték, ebből tudják meg: ki is volt Dr. Barzó Pál.

„A tegnap is elment, a holnap is elmegy,

az öröm is elment, a bánat is elmegy.

Udvarunkon a cseresznyefa

minden tavasszal kivirágzik.”

(Dsida Jenő: Sárba zuhan a nap – részlet)

- Ha egyetlen képbe, festménybe kellene besűríteni dr. Barzó Pálnak a gyermekkorát, mit tennének láthatóvá az ecsetvonások?

- Szüleim lennének azon a képen, a számomra oly kedves arcuk. Édesapám szigorú tekintete, édesanyám jóságos mosolya. A gyermekkort, az elment tegnapot mindenekfölött ők jelentik nekem.

- Hol volt gyerek?

- Sokfelé. Édesapámat, aki főiskolai végzettségű, egészségügyben dolgozó gazdasági szakember volt, hol az egyik, hol a másik kórházhoz „vezényelték”. S hát akkor mindig költöztünk. Én Nyíregyházán születtem. A Barzók nyíregyháziak. Mint ahogyan édesanyám is az. Hadd dicsekedjek, ha már  szóba került a családom. Apai ágon Benczur Gyula festőművész nagymamám távoli rokona volt. Barzó Mihály, édesapám nagybátyja pedig híres építész a maga korában. Nyíregyháza több közintézményét ő tervezte, de közreműködött a budapesti Operaház építésénél is. Egy másik rokonom, Barzó Endre jó nevű expresszionista festőművész volt. Anyai ágon nagymamám unokatestvére volt Krúdy Gyula. Anyai dédnagyapám és nagyapám pedig a nyíregyházi evangélikus iskola igazgatói voltak és a népművelés terén végzett munkájukért magas állami kitüntetést kaptak.

- Azon a gyermekkort idéző, elképzelt képen szülei portréját festené meg. Barzó Pál, a gyermek mit kapott tőlük? Milyen útravalóval indították el az életbe?

- Jussom el nem vehető. Örökségül rám a kötelességtudatot, az emberek szeretetét, a becsületességre való törekvést hagyták.

- Szülei minek szánták?

- Szerették volna, ha orvosnak tanulok. Édesapám az egészségügyben dolgozott, közelről láthatta a gyógyító munkát és nagyon tetszett neki. De talán a biztos vagy annak látszó egzisztencia miatt is szorgalmazták, hogy orvos legyek.

- És Ön?

- Én viszont gyermekkoromban gépészmérnök akartam lenni. Apai nagyapám annak idején Amerikában kitanulta a gőzgépgyártást, s amikor hazajött, létesített a gyűjtött pénzéből egy gépüzemet. Ő készítette Északkelet-Magyarországon az új gőzmalmok egyes gépi berendezéseit. Mellesleg édesapámnak is kiváló műszaki érzéke volt, mi több, géplakatos képesítéssel is rendelkezett.

- A két hivatás közötti viaskodás végül is mikor dőlt el az orvosi pálya javára?

- Középiskolás koromban kezdett halványulni a gépészmérnökség iránti vágy, miközben felerősödött az orvosi hivatás iránti érdeklődés.

- Hol járt középiskolába?

- Mint már említettem, több helyen laktunk aszerint, hogy édesapámat hová vezényelték. Az elemi iskolát Nyíregyházán kezdtem, de Gyulán fejeztem be. A gimnáziumot Gyulán kezdtem, ott jártam 3 évig, majd Nagykállóra kerültünk, ahol 5 évig jártam, és ott is érettségiztem. Kitűnő tanuló voltam, főleg a latin és német nyelvet valamint a magyart és a biológiát kedveltem.

- Visszaemlékezve az egykori alma materre, milyen iskola volt a nagykállói gimnázium?

- Nagyon jó iskola volt és ezt nem azért mondom, mert odajártam. Én 1946-ban kerültem oda, s akkortájt helyezték oda azokat az európai műveltségű tanárokat, akiket a rendszer nem akart frekventált helyeken látni. S ők – afféle „száműzetésben” – nagyszerű, magas színvonalú iskolát hoztak létre ott. Például volt olyan tanárom, aki később a veszprémi egyetem professzora lett. Proletárgimnázium volt a nagykállói, nem gazdag szülők gyerekei jártak oda. Mégis sokat kaptunk ott tudásban, emberségben, de azt hiszem, ezt meg is háláltuk. A mi 33 fős osztályunkból például mindenki diplomát szerzett. Nem tagadom, szerettem odajárni. 1951 óta minden ötéves iskolai találkozón ott vagyok, annyira szerettem az osztálytársaimat és a többiek is így vannak ezzel.

- 1951-ben érettségizett, s az útja egyenesen vezetett az orvostudományi egyetemre?

- Valójában igen, bár ez idő tájt más hivatással is kacérkodtam. Ez akkor már nem a műszaki pálya volt, hanem a zene. Ugyanis a gimnázium mellett zongorázni is tanultam. Hetente két alkalommal vonattal jártam be Nyíregyházára, a zeneiskolába. Szorgalmas voltam, tetszett is, olyannyira, hogy két év akadémiai anyagot is megtanultam. A gimnáziumba pedig 100 tagú vegyes kart szerveztem. Én voltam a karnagyuk, s még a Magyar Rádióban is szerepeltünk.

- Végül miért nem a zene mellett döntött?

- Azt hiszem azért, mert nem tartottam magamat annyira tehetségesnek. Meg úgy gondoltam, a zeneszeretetemnek az orvosi hivatás mellett is élhetek, hisz nagyon sok orvoskollégám van, aki kitűnően muzsikál.

- Ezek szerint végleg tudatosult Önben az elhatározás, hogy orvos lesz?

- Igen. A debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem. Időközben édesapám is a cívis városban kapott állást, így odaköltöztünk, nem kellett kollégiumban lakni.

- Hogyan emlékszik vissza az egyetemi hat esztendőre?

- Az első két évre nem szívesen. Feszült politikai légkör uralkodott, melyet félelem, gyanakvás mérgezett. A hallgatók között is voltak olyanok, akik felkészületlenségüket politikai buzgósággal akarták palástolni. Rossz rágondolni, hogy hallgatókat kiraktak azért az egyetemről, mert apjukat 4-5 hold föld miatt kuláknak nyilvánították, s ráadásul mindezt még a hallgatók többségével meg is szavaztatták. Később, Sztálin halála után, a Nagy Imre programot követően javult a helyzet, s ez a javulás egy felszabadultabb légkört teremtett.

- A politika az egyetemi szakképzésre is rányomta bélyegét?

- Szerencsére nem. Olyannyira nem, hogy a politika túllihegésével nem igen lehetett sikereket elérni az egyetem nagyhírű professzorainál. Mire végeztünk, addigra az évfolyam kezdő létszáma megfeleződött. Szakmailag nagyon erős volt az egyetem. Világhírű professzoraink voltak. Kettesy Aladár, a szemészprofesszor, Krompecher István anatómia professzor, Jenei Endre, aki három tanszéket vezetett, Szodoray professzor, aki a bőrgyógyászat professzora volt. A klinikai belgyógyászaton ott volt Fornet Béla, illetve Petrányi Gyula, szóval sok-sok nagy tekintély.

- Az egyetemi évek legtöbb embernél az álmok, ambíciók, világmegváltások én nagy szerelmek időszaka. Vagyis a későbbi évtizedek során gyakran visszaálmodott időszak.

- Számomra is a szakmai alapok mellett, s a már említett negatívumok ellenére, rendkívül sok élményt adott. Önképző szinten rendszeresen szerveztünk szavalóesteket, énekkari esteket. Ezeken saját kultúrcsoportunk szerepelt, s volt egy szalonzenekarunk is. Például klasszikus zeneművekkel ismerkedtünk a professzoraink segítségével, mert nekünk ilyen professzoraink voltak. Máig emlékszem arra az estére, amikor Szodoray professzor Haydn: Évszakok oratóriumát elemezte, ismertette nekünk. De ugyanígy elvitt bennünket a múzeumba is, és ott a képzőművészeti alkotásokról beszélgettünk.

- S néha bálba is eljártak.

- Értem a célzást. Valóban eljártunk, mi több, egy ilyen bálban ismertem meg a feleségemet, aki akkor II. éves fizika-kémia szakos volt. Érdekes véletlen ez, ugyanis a bálba eredetileg sem ő, sem én nem akartam elmenni. Ő azért, mert a ruhái nem voltak ott Debrecenben, én pedig már szigorló orvosként a belgyógyász szigorlatra készültem. Ám aznap este rokonok állítottak be hozzánk, tőlük úgy sem tudtam volna tanulni, így végül mégis elmentem a bálba. S a majdani feleségem is, aki mégiscsak talált magának báli ruhát. Így kezdődött a kapcsolatunk. Ez 1956. október elején történt. A forradalom kitörésekor több hónapra elszakadtunk egymástól, mivel ő miskolci volt, s hazament a szüleihez. Csak amikor normalizálódott a helyzet, akkor jött vissza az egyetemre. Onnantól kezdve viszont elválaszthatatlanok voltunk, s 1956-ban össze is házasodtunk.

- Az Ön szakmai karrierje hogyan alakult a diploma megszerzése után?

- A debreceni Megyei Kórház belgyógyászati osztályára kerültem, három és fél évet töltöttem ott, megszerezve ezzel a belgyógyász szakvizsgához szükséges gyakorlatot. Debrecenben válaszút előtt álltunk. Feleségemnek ott halvány esélye sem volt, hogy középiskolai tanári állást kapjon. A másik probléma pedig, hogy lakásszerzésre sem volt esélyünk. Még egy szolgálati lakásra sem. Miskolcon ez idő tájt szerveződött a tüdőgyógyintézet, úgy döntöttünk, eljövünk ide. A költözés semmi gondot nem okozott, a feleségemnek pláne nem, hisz ő hazajött, én pedig mint már az életem eddigi szakaszából talán kiderült, könnyen akklimatizálódom. Segédorvosnak jöttem ide a bronchológiára dr. Gondkiewicz Mária osztályára. Kaptunk egy egyszoba-fürdőszobás lakást. Így kezdtük.

- Ön nem belgyógyásznak készült?

- De annak. Még véletlenül sem gondoltam akkor arra, hogy egyszer tüdőgyógyász leszek. Persze akkortájt már kezdtek a tüdőgyógyászok a tbc mellett egyéb tüdő- és légzőszervi betegségekkel is foglalkozni, amelyek régebben a belgyógyászathoz tartoztak. Debrecenben, a mi belosztályunkon már volt berendezve egy 25 ágyas részleg, amely a belgyógyászati osztályhoz tartozott, de már tüdőrészlegként működött. Végül is számomra nem egyfajta kényszer volt, hogy erre a területre szakosodtam.

- 1960 óta orvosi pályafutása mindvégig ehhez a kórházhoz kötődött?

- Négy évet leszámítva, igen. Miután kitanultam a bronchológiát, 1963-ban kivittek a Szentpéteri kapui Kórházba, ott voltam négy évig. Prónay főorvos osztályán kaptam egy férfi és egy női kórtermet. Majd visszahozott ide Sárady igazgató úr. Akkor a C tüdőosztály megbízott osztályvezetője lettem. Később 1970-ben megüresedett ennek a mostani, III. osztálynak az osztályvezető főorvosi állása. Megpályáztam. Persze ehhez követelmény volt bronchológiai jártasság, bel- és tüdőgyógyász szakvizsga, valamint tudományos munka. Én ekkorára már mindezekkel rendelkeztem. A pályázatot elnyerve, 1972-ben neveztek ki osztályvezető főorvosnak.

- Főorvos Úr, mielőtt az Ön, illetve osztálya gyógyító munkájáról beszélgetünk, arra kérem, beszéljen arról, hogyan alakult, formálódott ez az intézmény az évek, évtizedek folyamán!

- Az állandó változások jellemezték. Szervezeti, szakmai átszervezések. Önállóságát akkor vesztette el, amikor Szabó István főigazgató az egyesített kórházat megálmodta, s négy kórházat vontatott össze egy vezetés alá. Később ugyan szétváltunk, de akkor meg Edelényt csatolták hozzánk. Az az igazság, hogy állandóan bizonytalanságban voltunk. A tüdőgyógyászatot a legkülönbözőbb helyekre akarták kivinni. Például a Tatárdombra, aztán volt olyan terv is, hogy itt teljesen megszüntetik, és Edelényt fejlesztik tovább. Aztán olyan időszak is volt, amikor „csak” a Semmelweis Kórházzal voltunk összevonva.

Tudja, amikor én Miskolcra kerültem, a tbc súlyos és elterjedt népbetegségnek számított a megyében. Kilenc intézményben voltak betegek! Aztán amikor szigorú központi intézkedésekkel, összefogással, összehangolt, magas színvonalú szakmai munkával sikerült korlátok közé szorítani a tbc-t, már csak Edelény és a mi kórházunk maradt meg. Ám a tbc mellett vagy helyett egyre töb légzőszervi vagy más tüdőbetegségekkel kell foglalkoznunk. A légzőszervi megbetegedéseknek rengeteg fajtája van. Csupán munkahelyi ártalom van vagy 150 féle. Rendkívül széles körű differenciál-dignosztikai tevékenységet folytatunk. A rekeszizomtól felfelé minden szervvel foglalkozunk. Sajnos, az a baj, hogy a tüdőgyógyászat szépségeit és lehetőségeit még az orvosok egy része sem látja.

- Főorvos Úr, Ön mit tart sikerélménynek?

- Például azt, amikor a röntgenes lát egy árnyékot és felvet 3-4 diagnózist. Ezután nekünk kell átvenni a feladatot és megmondani, hogy mi az az egy. S a legtöbbször sikerül megmondanunk. Ez a sikerélmény. Mint ahogy az is, amikor tüdőbetegségek egy részét, például a tüdőgyulladást, a korai tbc-t, a tüdőembóliát tökéletesen meg tudjuk gyógyítani. Még az idült bronchitist is, ha a beteg együttműködik velünk. Amit ma még nem tudunk, azok a rosszindulatú daganatok, bár korai stádiumban itt is van remény a gyógyulásra.

- A mi szakmánkban a jó interjú titka, hogy az interjúkészítő és az interjúalany közösen akarják a sikert. Gondolom, ez még hatványozottabban jelentkezik a gyógyító munkában, az orvos és a beteg kapcsolatában.

- Tudja, sokszor megélem, hogy jön a beteg hozzám, zavartan, s rebegi: ne haragudjon már főorvos úr, amiért zavarom… Dehogy zavar – vágok ilyenkor közbe –, nekem épp ez a dolgom, hogy meghallgassam az Ön panaszát. Nézze, ezt a munkát úgy szabad, úgy kötelességünk végezni, hogy a beteg ne érezze egyetlen pillanatra sem magát tehernek. A beteg rendkívül érzékeny lény és ahány beteg, annyiféle. Meg kell találnunk mindig az érzékeny pontjait. Ehhez pedagógiai, pszichológiai érzék is szükségeltetik. Ha ez megvan, szót tudunk érteni és van esélye a gyógyító munkának. mert ő is akarja és hisz benne. A gyógymódban, meg a gyógyító orvosban is. Én minden főorvosi vizit alkalmával derékig levetkőztetem a betegeket, s meghallgatom a szívüket, a tüdejüket. A betegnek éreznie kell, hogy gondoskodnak róla! Ezt pedig sokféle jellel, tettel ki lehet fejezni.

- Milyen főnök dr. Barzó Pál?

- Megkövetelem a fegyelmet és a minőséget. Fontosnak tartom, hogy az osztályon dolgozó minden munkatársamban tudatosuljon: mit, miért csinál, mi annak az értelme, attól a munkától milyen eredmény várható. Ha a dolgozó tudja, hogy amit csinál, azt csak kifogástalanul szabad végeznie, mert azzal éréket ad, értéket teremt, akkor tudatosan törekedni fog erre, s nincs szükség különleges szigorra, vakfegyelemre. Úgy gondolom, az a kollektíva, amelyek ezen az osztályon dolgozik, érti a hivatását, azt elismerésre méltóan gyakorolja nap mint nap. Azt hiszem, úgy érzik, hogy rangot jelent ezen az osztályon dolgozni.

- Főorvos Úr, úgy gondolom, a tbc-s betegekkel különös tapintattal bánnak Önök, hisz velük szemben napjainkban is tapasztalható a társadalom egyféle diszkriminációja. Én most arra lennék kíváncsi, hogy e betegséggel mi a helyzet napjainkban. Az utóbbi időben fel-felröppennek különböző újsághírek, hogy újra terjed a tbc.

- Bármilyen látványos eredményeket értünk el a ’60-as évektől a tbc elleni küzdelemben, a betegség nem nyugodott meg teljesen. Ezt 1992-től érezzük. Emelkedik az új betegek és már tbc-ben szenvedők, tehát a kezeltek száma is. Borsodban ’94-ben volt a legnagyobb kiugrás, akkor 56 új tbc-s beteget regisztráltunk 100 ezer lakosra. Egy év múlva sikerült letornázni ezt a számot 46 százezrelékre, most jelenleg 42 százezreléknél tartunk. Összehasolításképpen mondom, hogy Németországban ez az arány 10 százezrelék alatt van.

- A korábbi szigor és fegyelem lazulása, amely például nem szankcionálja a szűrővizsgálattól távolmaradókat, valamint a szociális körülmények nagy arányú romlása egyes térségekben és népcsoportok körében, nyilván kiváltó oka ennek. Mindezek mellet a migráció, a keletről jöttek beáramlása okozója-e a tbc terjedésének?

- Németországban a friss tbc-sek száma 10 százezrelék alatt van, de az migránsok között 30 százezrelék. Nálunk még nem feltűnően magas, nem jellemző, ám nem kevés azok száma, akikről sem az állam, sem az egészségügy nem tud. Ezek a fel nem derítettek, ezek a fekete munkával alkalmazottak bizony veszélyt jelenthetnek. Volt már rá példa, hogy egy fekete munkával alkalmazott állatgondozótól az állatok megkapták a fertőzést. S ez egy láncolatot elindíthat, hisz egy tbc-s embertől nem csak az állatok fertőződhetnek meg, azok tejétől az ember is.

- Van megoldás?

- Mindenre van megoldás, erre is kell hogy legyen. Ez országos feladat, az egészségügyi politika feladata.

- Beszéljünk derűsebb témákról. Említette, hogy annak idején hamar megkedvelt Miskolcot.

- Ez így van, de ez most nem sokkal derűsebb téma. Én szeretem ezt a várost, szívesen lakom itt. Annál jobban fáj, hogy nem törődnek ezzel a településsel. Elhanyagoltak a parkok, lépten-nyomon szemétbe botlunk. Tapolca például ma egy mocsár. Emlékszem, 1948-ban Tóth Jocó bácsi – az Erzsébet Kórház főorvosa volt –, aki jóban volt édesapámmal, szerzett nekünk egy vendégszobát. S mi eljöttünk ide. Tapolcára, Lillafüredre jártunk ki. Akkor, 3 évvel a világháború után, egyik hely sem volt ennyire lerobbanva.

- Főorvos Úr, a szabadidejét mivel tölti?

- Minden este 4-5 kilométert gyalogolok a Kiliánban a parkokban. Ugyanis arra lakom. A negatív élményeim egy részét a város tisztaságával kapcsolatosan onnan szerzem. Nagyon szeretem az otthoni nyugalmat. Ami erőt ad nekem, az a családi kör. Szeretem a családomat magam körül. Sajnos, erre nincs mindig mód. A fiam Szegeden idegsebész kandidátus. A felesége is orvos. Nekik két gyermekük van. A lányom jogász, itt Miskolcon a jogi karon adjunktus. Az ő férje is orvos. Ott egy unokám van, egy kislány, s most várják a másodikat.

Szeretem a zenét. A klasszikusokat. Tegnap este például Fischer Anni emlékhangversenyt hallgattam. Szeretek olvasni is. A kedvenc íróm Jókai. Meglepődik? Annyi szörnyűséget látok, hogy kell valami léleknyugtató. S a verseket is szeretem. Például Dsida Jenőt.

- Ő írta „nem kell nekünk csak kék mező, / csak szél, mezőkről érkező, / csak kék szavak és kék imák / s Isten kezéből kék virág”. Van kedves virágja?

- Van. A margaréta. Mert olyan egyszerű, kedves.

- És barátja? Van-e sok barátja?

- Ez a szó nálam néhány ember jelent. Azokat, akik kiállták az idő próbáját. Egy részük nem orvos. Ez talán azért is van így, mert én is érdeklődjön más emberek iránt.

- Ha ma visszatekint pályájára, életútjára, milyen leltárt készít Főorvos Úr?

- Számomra gazdag, bőséges a leltározni való. Amit fiatal koromban elterveztem, azt mind elértem, mind valóra válthattam. Megadta a sors nekem, hogy betegeket gyógyíthatok. Örömömet lelem abban, amit csinálok. Nem érzem a fáradtságát. Igaz az a népi mondás, hogy a hasznos munkának nincsen fáradtsága. A házasságom jól sikerült. A feleségem, 37 éve a Földes Ferenc Gimnázium tanára, s nem kis energiával nyugodt, meleg családi fészket teremtett nekünk. A gyermekeim sínen vannak, ők is, az unokák is egészségesek. Ez külön örömöm.

Pályafutásom alatt 111 publikációm jelent meg: 30 százalékuk nemzetközileg jegyzett amerikai, német, svájci, japán szaklapokban, megtisztelő idézettséggel. Az 1995-ben megjelent Bronchológia c. könyv két fejezetét én írtam. Előadásaim számát nem tartom nyilván. Ezeknek az elmúlt 10 év legjelentősebb helyszínei Magyarországon kívül: Klagenfurt (Alpe-Adria-Pannonia Kongress); Berlin-Kongresshall (Nemzetközi Pulmonológiai Kongresszus); München, 1994. (Bronchológiai Viágkongresszus).

Számos tudományos társaságnak és a Medicina Thoracalis szerkesztő bizottságának tagja vagyok. Választott elnökségi tagja a Magyar Pulmonológiai Társaságnak, vezetőségi tagja a Bronchológus Egyesületnek, tagja a Pulmonológiai Szakmai Kollégiumnak, elnöke a Miskolci Akadémiai Bizottság Orvosi Biológiai Szakbizottsága Pulmonológiai Munkacsoportjának.

A külföldi társaságok közül az Európai Pulmonológiai és a Világ Bronchológiai Társaság mellett a Nemzetközi és Amerikai Akadémiai Tüdőgyógyász és Mellkassebész Társasába történt beválasztásomra vagyok legbüszkébb, mert azon 11 kolléga közé tartozom, akik ott Magyarországot képviselhetik.

Hat éve minden évben a Magyar Orvosi Hetilap referálói díjnak részese vagyok; az említett folyóirat 20 év alatt mintegy 500 cikk-ismertetésemet közölte, tanulmányaim egy részén kívül.

Úgy érzem tehát, hogy munkám alapján a kórházban, a szakmában tisztelnek, megbecsülnek. Dsida Jenő azt írta egyhelyütt: „Csókot is adtam, erő is adta. / Sokért cserében keveset kaptam”. Én a nagyszerű lírikussal ellentétben azt mondhatom: mindazért, amit adtam, cserébe kaptam is. Nem is keveset. Számomra így teljes a letár.