Miskolcon, 2017 decemberében – sajnos kevesen –
kísérték utolsó útjára Győrffy Endrét, a kiváló kézilabdaedzőt, aki 92 éves
korában hunyt el. Emlékét a 2010-ben megjelent Zöld-fehér nefelejcsek című
könyvemből (Hajdu-Vinpress kiadó, ISBN: 978-963-87055-9-4) idézem. Írásom az
iránta érzett hálám szerény jele.
Sportimádó,
vasutas apám révén, nagyon korán belémivódott a sport szeretete, s mivel
Miskolcon, a Martintelepen laktunk, az MVSC pályától 300 méterre, a szabadidőm
egy jelentős részét ezen a sporttelepen töltöttem. Nem volt olyan mérkőzés,
amelyről 1952-1966 között hiányoztam volna, legyen szó bármilyen sportágról.
Akkortájt
élénk és magas színvonalú sportélet zajlott a Kubiknak nevezett sporttelepen.
1958-ban – amikor 11 éves voltam csupán –, öt NB I-es csapata volt az MVSC-nek
a különböző labdajátékokban. A magyar élvonalban szerepelt a Károlyi, Buna,
Dobó, Tiba, Nyíri nevével fémjelzett labdarúgó csapat, a Jánosi, Nagy Jenő, Szlovák
Aurél vezette férfi röplabdacsapat, a Bánhegyi Emesét, Lévayt, Perlaki Mártát
foglalkoztató női röpis gárda, a Szmik Bélát, Muhoray Tötyit, Lugosit, Gazsót,
Gyöngyösi Karcsit és Zsíros Sanyit felvonultató férfi kézilabdacsapat, és nem
utolsósorban NB-I-ben játszottak a Furmanné, Kassainé, Csizmadia, Fazekas Manyi
vezette női kézilabdázók is. Ráadásul ez utóbbi csapat NB I-es újoncként,
1958-ban megnyerte a magyar első osztályú bajnokságot. E csapat sikerkovácsa
pedig az a Győrffy Endre volt,
akihez én most igyekszem a miskolci avasi lakótelepen, a Szentgyörgy út 31-ben.
A szándékom, a célom egyértelmű: meg akarom menteni a feledéstől azt az egykori
csodát, aminek gyerekként, szurkolóként magam is részese lehettem. Elhatároztam,
hogy Zöld-fehér nefelejcsek címmel
megírom ennek a ragyogó csapatnak a hiteles (dokumentált) és a szubjektív
(emlékezetben őrzött) történetét. A kiindulópont, az origó Győrffy Endre, a
csapat egykori edzője, aki nem csupán szakmai tudásával vívott ki magának
tekintélyt, hanem emberi mentalitásával is. Félévszázad távlatából is oly
elevenen él bennem a kép, amint ott ül a kispadon öltönyben és nyakkendőben, s
a mérkőzések legforróbb pillanataiban is mindig higgadt tudott maradni, angol
gentlamenek módján viselkedett. Igen, úriember volt pályán és pályán kívül is.
Egy
barátságos lakás, kellemes szobájában kezdtük el felidézni a múltat Győrffy
Endrével, aki…
-
…aki, hány éves is most 2009 tavaszán?
-
A nyolcvannegyedik esztendőbe járok. Egészen pontosan 1925. december 17-én, a
Békés megyei Gyomán láttam meg a napvilágot. Az én sorsom, és persze a családom
története, része a magyar nemzet viharos történetének, s ebben a 20. századi viharban
a mi családunk is hánykódott, a vihar a levelet hol ide, hol oda dobta. Édesapám
Csík vármegyéből Gyergyóalfaluból származik, s édesanyám is ősi székely vidéken,
a Háromszék megyei Baróton született. Sorsunkat a történelem viharai mellett
apám foglalkozása is befolyásolta. Vasutas volt, tehát egyféle katona, akit hol
ide, hol oda vezényeltek szolgálatra. A mai Magyarország területére, Trianon után
kerültek át. Szüleim házasságából 3 gyermek született. A nővérem Leona sajnos már
nem él, az öcsém, József – aki később a Közlekedési Minisztériumban dolgozott –
ma nyugdíjasként Budapesten lakik. Gyoma után – ahol én születtem – apám Mezőtúron,
Köröstarcsán, Martfűn teljesített szolgálatot, mint állomásfőnök. Utóbbi helyen
ment aztán nyugdíjba.
-
Az elmondottakból nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy Ön az iskoláit több helyen
végezte.
-
Valóban így volt. Az elemi iskola első négy osztályát Békésen, az 5. osztályt Szolnokon,
a középiskola alsó négy osztályát ugyancsak a Tisza parti városban, míg a felső
négyet Vácott, a piaristáknál végeztem. Ott érettségiztem 1943-ban.
-
Amikor az ember már képes a jövőről álmodni (még ha ez tulajdonképpen nem
is más, mint gyermekkori álmodozás), akkor
hogyan tervezte a jövőjét? Gyermekként
mi szeretett volna lenni?
-
Orvosnak készültem. Olyannyira komolyan gondoltam ezt, hogy érettségi után beiratkoztam
a Pázmány Péter Egyetem orvosi karára, ahol két tanévet (4 szemesztert) el is
végeztem. Ám akkor, 1945-ben, a „felszabadulást” követően, engem eltanácsolt az
egyetemről az intézmény „fura ura”, édesapám múltja, származása miatt. Akkori
szóhasználattal élve: apám nem volt jó káder.
-
S akkor Ön mihez kezdett?
-
Fiatalemberként nem estem búskomorságba, nem fogott el világvége hangulat, hanem
fogtam magam, és Budapesten elmentem a Mester utcai Kereskedelmi Főiskolára, ahová
fel is vettek, s ahol 3 év után, 1948-ban végeztem. Az ott szerzett diplomával
a zsebemben helyezkedtem el a Sertéshizlaló Nemzeti Vállalatnál – ez akkor a
Gubacsi úton székelt –, ahol végzettségemnek megfelelően, a könyvelésre kerültem.
Miután két évvel később, 1950-ben az összes nemzeti vállalatot megszüntették, illetve
regionális vállalatokká alakították át, nekem is felajánlották, hogy válasszak,
s az addigi tevékenységemet Győrben, Pécsett vagy Miskolcon folytathatom. Én a
három felkínált hely közül Miskolcot választottam.
-
Miért?
-
Mert itt hegyek voltak, s én nagyon szeretem a hegyeket. Persze ez alapján Pécs
is szóba jöhetett volna. Ám én akkor a Budapesti Vörös Meteorban eveztem, a
nyolcas egységnek voltam a tagja, s úgy gondoltam, erre – mármint az evezés
folytatására – Miskolcon is lesz lehetőségem. Lehet, hogy ma már furcsának
tűnik, de 1950-ben, amikor először Miskolcra jöttem, az első utam a Sajóhoz
vezetett. Mit mondjak? Csalódtam, de akkor már nem volt visszaút. Aztán nem
sokkal később kárpótolt engem a kézilabda.
-
Ennyire fontos motívuma volt fiatalkori életének a sport?
-
Igen. Martfűn éltünk, amikor 1944-ben szorosabb kapcsolatba kerültem a
sporttal, közelebbről a kézilabdával. Élt akkor a közeli Tiszaföldváron egy
Vámos nevű leventeoktató, aki a parasztgyerekeket megtanította kézilabdázni,
mondván „aki tud kaszálni, s akinek van ereje, kitartása”, az alkalmas ennek a
sportágnak az elsajátítására. S én is átjártam Tiszaföldvárra „kézilabdát
tanulni”. Akkor még csak a nagypályás kézilabdát ismerték, már pedig ott a
technikai képességek elsajátítása mellett, rengeteget számított a fizikum, a
kondíció. Bizony mi futottunk annyit, mint a közép- vagy hosszútávfutó atléták.
Csapatunk a Hunyadi kézilabda csapat nevet viselte, amiből ’45 után sok
kellemetlenségünk támadt, mert e név összecsengett a Hunyadi páncélgránátos
hadosztály nevével, ami ördögtől származó rossz volt az akkori uralkodó osztály
szemében. Később ebből a csapatból szervezték meg – Ruják András mérnök
irányításával – a Martfűi Cipőgyár kézilabda csapatát, amely sok éven át meghatározó
szerepet játszott a magyar kézilabda sportban. Például a sokszoros válogatott
Kesjár is innen került ki. Jómagam szintén játszottam a martfűi csapatban, majd
amikor Pestre kerültem, a Kispesti AC együttesében szerepeltem, amelynek Molnár
Zoli bácsi volt az edzője. Mint érdekességet mondom el, hogy jól ismertem Puskás
Öcsit, aki akkor nemcsak futballozott, hanem kézilabdázott is. Emlékszem arra a
csepeli terembajnokságra, amikor egy csapatban játszottunk. Ő nagyon
robbanékony volt, következésképp gólerős. Hamar a közönség kedvence lett, s a
nézők hangosan arra bíztattak, hogy mindig neki adjuk a labdát. „Te gyapjas –
kiabálták nekem is (a göndör hajam miatt hívtak így), – add már a labdát
Puskásnak!” Haragudtam is ezért a nézőkre, de mást nem tehettem, Puskás volt a
kedvenc a kézilabda pályán is.
- Miskolcra költözve, hogyan került
kapcsolatba a kézilabdával?
-
Miután meggyőződtem róla, hogy itt nincs evezős élet, a kézilabda pályára indultam.
Konkrétan az Építők népkerti pályára, ahol – milyen véletlen! – egy régi ismerőssel,
báró Bánffy Árpáddal találkoztam. Őt Pestről ismertem, azelőtt a Vasasban játszott.
Miskolcon az Építőknél volt edző, s hívott mindjárt, menjek oda játszani.
Nagypályára. Gombaszögivel. Tomorszkyval, Vizkeleti Ödönnel kerültem egy csapatba.
Később a DVTK-ban játszottam előbb nagy-, majd azután kispályán. Rácz Miklós, a
két Tomorszky, Lajkó Tóni, Hilóczky Jóska neve jut hirtelen eszembe a
játszótársak közül. Ott már NB I-ben játszottunk. A játékos pályafutásomat végül
a Miskolci Vörös Meteorban fejeztem be, ahol a játék mellett letettem az edzői
vizsgát is.
-
Az MVSC-hez már edzőnek került. Mikor?
-
1957 elején. Árpád Jenő volt a Vasút szakosztályvezetője – egy nagyon agilis ember
–, ő keresett meg, hogy vállaljam el mind a női, mind a férfi csapat edzői tisztét.
Az MVSC-nél viszonylag régi hagyománya volt a kézilabda sportnak, korábban jó
képességű nagypályás női csapattal dicsekedhettek. Az akkori csapat legjobbja, Simon
Gizi, a magyar válogatottnak is tagja volt.
NB I-es mérkőzés 1959-ben a Kubikban |
-
Bandi bácsi, a Sertéshizlaló Nemzeti Vállalat decentralizálása után került
Miskolcra az önállósult
regionális vállalathoz. Mint mi?
-
Mint főkönyvelő. Ám miután a céget ki akarták helyezni Mádra, ahová én nem akartam
menni, ezért váltottam, s átmentem az akkori Északmagyarországi Üzemélelmezési Vállalathoz,
ahol ugyancsak főkönyvelőként dolgoztam. Ennek lett jogutódja a Bükkvidéki
Vendéglátó Vállalat, ahonnan aztán 1985-ben nyugállományba vonultam (Persze
utána még 10 évig, nyugdíjasként tovább dolgoztam a cégnél, mint belső ellenőr.)
-
Leskó Pál 1958-ban írt cikkében – mint kézilabdaedzőről – sok mindent
megtudunk. Én azért
szeretnék még többet is megtudni Önről, edzésmódszeréről, arról,
hogyan sikerült két olyan csapatot is
összekovácsolnia, amelyik megállta a helyét a
legjobbak között, sőt a lányok a jók között is
legjobbnak bizonyultak?
-
Azzal, hogy az edzői képesítést megszereztem, kötelességét éreztem annak, hogy megismerjem
a kézilabda világ legkorszerűbb módszereit a taktika, technika és az erőnlét
terén. Mivel elég jól beszélek németül, megrendeltem a Handball című német szakfolyóiratot,
sőt egy kolléganőm Németországban élő fia révén, a legújabb szakkönyveket is
megszereztem. A siker, az előrelépés kulcsa már akkor is, a korábbinál több és
rendszeresen végzett munka volt. Nálam az első pillanattól kezdve többet
kellett gürizni, amiért eleinte haragudtak is rám a játékosok, de amikor
kezdtek születni az eredmények, belátták, hogy igazam van. Megjegyzem, akkor
nem fűtött termekben tartottuk az edzéseket, hanem minden kint történt a
szabadban. Télen, nyáron egyaránt. A jó erőnlét megszerzése érdekében gyakran
kifutottunk, méghozzá télen is, a szántásokon át Szirmára, vagy hátizsákot cipelve,
súlyokkal telerakva fel az Avasra. Emlékszem, otthonról hozott ólomcső darabokat
rakattam a játékosok sportszárába, s úgy kellett futniuk. Hozzáteszem, a játékosok
nem tudtak átverni, nem tudtak lecsalni pár száz vagy ezer métert, mert én is
mindig velük futottam. Ezzel a terheléses edzésmódszerrel elértük, hogy
sikerült fölébe nőni az ellenfelünknek. Ráadásul lányaink hetente egyszer
együtt edzettek a fiúkkal, ezzel játékuk még gyorsabbá, még keményebbé vált,
erőnlétileg sokat fejlődtek. Amikor megalakult a kispályás játék, akkor a
pályaméret még 25x50 m volt. (most 20x40 m). Tehát szélesebb volt a pálya és
hosszabb. Ez a hosszabb pálya kedvezett a gyorsaságnak. A gyors indításokat
rengeteget gyakoroltuk. Egy félidő általában 28 támadásból állt, ez egy teljes
meccsen 56 támadás, méghozzá minél gyorsabb támadás, mert felállt fal ellen már
sokkal nehezebb volt eredményt elérni. S mihelyst ellőttük a labdát, ugyanannyi
gyors visszafutás, ha nem akartuk, hogy az ellenfél élni tudjon a gyors
letámadás fegyverével. Ehhez erőnlét kellett. A sok futás mellett, az alapozás
idején, rengeteget gyakoroltuk 3-4 kilós medicinlabdákkal. Ezután meg kellett
tanítanom nekik – készségszinten – számos, addig nem ismert technikai elemet is.
Eleinte még szemrehányó megjegyzéseket is kaptam azért, amiért a lányokat felugrani
vagy bevetődni tanítottam. Egyesek kimondottan ellenezték, ám az eredmények engem
igazoltak.
-
A mai fiatalok, akik nézik és szeretik a kézilabdát (nem is véletlen ez), s
látják a sok gólt, ami
valljuk be, minden labdajáték sava-borsa, bizony csodálkoznak azon,
hogy miként lehetett a múltban például egy
kézilabda meccs eredménye, mondjuk 2:1?
-
Kettő-egy akkor is ritkán volt, ám az igaz, hogy akkoriban nem születtek női meccsen
olyan arányú, pontosabban gólarányú eredmények, mint mostanság. Egy akkori
5:4-es eredmény ma talán egy 27:23-as eredménnyel azonosítható. Nos, az ok: akkor
más volt a kézilabda. Ötven év alatt sokat fejlődött a világ, ezen belül a
kézilabda is. A sport akkor munka melletti játék volt, ma viszont főhivatás, s
nagy-nagy üzlet. Akkor munka után jöttek le a sportolók a pályára. Hetente
2-szer, maximum 3-szor edzettek… Ma a játék már nem annyira játék, hanem
nagytétre menő küzdelem. Ez év elején (2009-ben), amikor a magyar női kézilabda
válogatott itt játszott válogatott meccset Miskolcon, elmentem az előző napi
edzésre. Zártkörű volt, a Sportcsarnok portása nem is akart beengedni, azt
mondta: jöjjek el a meccsre. Azt feleltem, hogy engem nem annyira a meccs
érdekel, hanem az edzés, mert valamikor én is kézilabdaedző voltam. A portás
végül megkönyörült rajtam, s én a lelátó egyik rejtett szögletéből végignéztem
Görbiczék edzését. Ez már egy más játék. Kivitelezésben sokkal gyorsabb,
dinamikusabb, a játékosból a maximumot, vagy még annál is többet sajtol ki. Ez
bizony már nem hobbi, nagyon is főállás, 8-10 éves felspannolt állapot,
megfeszülés. De kíváncsi leszek, hogy ezek a játékosok (s nem csak a
kézilabdások) 40-50 éves korukban, hogyan nyilatkoznak majd a térdükről, az ízületeikről,
a gerincükről. A mai élsport, ez a modern gladiátorélet nem múlik el büntetlenül.
Sokan belerokkannak.
-
De térjünk vissza a fél évszázaddal ezelőtti kézilabdához, az MVSC sikereihez.
Újoncként megnyerni az NB I-es bajnokságot –
ez mindenkit meglepett.
-
Valóban. Erre senki nem számított. Újonc csapat lévén nemigen számoltak velünk.
Mi meg ismeretlenül fokról-fokra feljebb léptünk. Azóta is sokan megkérdezték tőlem,
hogy én miben látom a siker titkát. Olyankor mindig azt feleltem, s most sem
tudok mást mondani, minthogy az egyéni képességek, a játékosok
mozgáskoordinációja, a csapat taktikája semmiben nem hasonlított az ellenfelek
által megszokottakhoz.
-
Mondana erre konkrét példákat is!?
-
Például akkoriban a hatos fallal történő védekezést tartották üdvözítőnek. Mi nem
ezt alkalmaztuk. A Handball folyóiratban olvastam az ettől eltérő módot, amiből
majdnem 3-3-at csináltunk. Ezt nagyon sokszor alkalmaztuk sikerrel. Az volt a lényege,
hogy a jobb és a bal kettes játékos „billentyűzzön ki”, lépjenek előre a kilencesig,
majd vissza. Vagyis, amikor Furmanné két lépést jött vissza, hogy betömörítse a
védelmet, a hátsónak a kilépő mögé kellett bemenni. Ehhez nagyon fantasztikus lábmunkára
volt szükség. Más… Hat olyan játékosom is volt, akiknek a berögződött
mozgáskoordinációja eltért a klasszikus kézilabda mozgástól, a „nagykönyvben megírtakétól”.
Ha én akkor erre, a nagykönyv által megírtakra akartam volna őket átnevelni,
nem értük volna el ezt az eredményt. E téren azóta sem változott a felfogásom:
ha valaki eltérő módon, de eredményesen, hasznosan játszik, hagyni kell, akkor
is, ha nem „előírásszerű” ez a mozgáskoordináció. Mondok példákat. Furmanné
például nem tudott jobbra csel után balra beindulni, elmenni. Ő ezt épp fordítva
csinálta, balra csel, jobbra indulás. S ezt tette olyan gyorsan, hogy nem
tudták a gólszerzésben megakadályozni. Vagy említhetem a csapat másik
erősségét, Árpád Jenőnét. Nem igazán tudott felugrani, és szinte tiltakozott,
hogy őt abban a korban felugrásra tanítsam. Dobni is érdekesen dobott,
úgynevezett gerelyvető stílussal. Senki más nem dobott úgy. Meg is lepődtek
ezen az ellenfelek. Ám Furmanné és Kassainé mellett ő volt a harmadik
leggólerősebb játékosunk.
*
Győrffy
Endre 39 évet töltött el az MVSC-nél. Nevét örökre beírta az egyesület
aranykönyvébe. Ma 84 évesen az avasi
lakótelepen él kedves feleségével. Találkozásunkkor
a családjáról is kérdeztem.
-
Két gyermeket neveltünk fel a feleségemmel. A fiam az Andrássy Szakközépiskola informatika
tanára, a lányunk pedig vendéglátóipari főiskolát végzett, ő minden évből 6
hónapot Ausztriában dolgozik. S a fiam révén két unokával is büszkélkedhetünk.
-
Bandi bácsi, napjainkban van kapcsolata a sporttal?
-
A pályáktól már messzire kerültem, de ez koromnál fogva érthető. Nagyritkán azért
még elmegyek egy-egy mérkőzésre, a tévé közvetítéseit pedig általában megnézem.
Mivel cukros vagyok, ezért mindennap délelőtt is és délután is egy-egy órát gyalogolok.
Nem sétálok, hanem gyalogolok! Teszem ezt az egészségem védelmében, de
nevezhetjük ezt egy nyolcvannégy éves ember napi rendszeres
sporttevékenységének. Ezen kívül mindennap segítek a feleségemnek a
bevásárlásban. Amikor pihenek, akkor legtöbbször olvasok, dokumentumkönyveket
és szépirodalmat. A televízióban pedig a sportközvetítések mellett a Híradót
szoktam megnézni. Hát, így élek!
Az MVSC 100 éves jubileumán 2011-ben emlékplakettel ismerték el munkáját. (Miskolcnak ennyire tellett!) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése