2018. január 17., szerda

Elment a sikerkovács: Győrffy Endre


 Miskolcon, 2017 decemberében – sajnos kevesen – kísérték utolsó útjára Győrffy Endrét, a kiváló kézilabdaedzőt, aki 92 éves korában hunyt el. Emlékét a 2010-ben megjelent Zöld-fehér nefelejcsek című könyvemből (Hajdu-Vinpress kiadó, ISBN: 978-963-87055-9-4) idézem. Írásom az iránta érzett hálám szerény jele.
 
Győrffy Endre fiatal korában
Sportimádó, vasutas apám révén, nagyon korán belémivódott a sport szeretete, s mivel Miskolcon, a Martintelepen laktunk, az MVSC pályától 300 méterre, a szabadidőm egy jelentős részét ezen a sporttelepen töltöttem. Nem volt olyan mérkőzés, amelyről 1952-1966 között hiányoztam volna, legyen szó bármilyen sportágról.

Akkortájt élénk és magas színvonalú sportélet zajlott a Kubiknak nevezett sporttelepen. 1958-ban – amikor 11 éves voltam csupán –, öt NB I-es csapata volt az MVSC-nek a különböző labdajátékokban. A magyar élvonalban szerepelt a Károlyi, Buna, Dobó, Tiba, Nyíri nevével fémjelzett labdarúgó csapat, a Jánosi, Nagy Jenő, Szlovák Aurél vezette férfi röplabdacsapat, a Bánhegyi Emesét, Lévayt, Perlaki Mártát foglalkoztató női röpis gárda, a Szmik Bélát, Muhoray Tötyit, Lugosit, Gazsót, Gyöngyösi Karcsit és Zsíros Sanyit felvonultató férfi kézilabdacsapat, és nem utolsósorban NB-I-ben játszottak a Furmanné, Kassainé, Csizmadia, Fazekas Manyi vezette női kézilabdázók is. Ráadásul ez utóbbi csapat NB I-es újoncként, 1958-ban megnyerte a magyar első osztályú bajnokságot. E csapat sikerkovácsa pedig az a Győrffy Endre volt, akihez én most igyekszem a miskolci avasi lakótelepen, a Szentgyörgy út 31-ben. A szándékom, a célom egyértelmű: meg akarom menteni a feledéstől azt az egykori csodát, aminek gyerekként, szurkolóként magam is részese lehettem. Elhatároztam, hogy Zöld-fehér nefelejcsek címmel megírom ennek a ragyogó csapatnak a hiteles (dokumentált) és a szubjektív (emlékezetben őrzött) történetét. A kiindulópont, az origó Győrffy Endre, a csapat egykori edzője, aki nem csupán szakmai tudásával vívott ki magának tekintélyt, hanem emberi mentalitásával is. Félévszázad távlatából is oly elevenen él bennem a kép, amint ott ül a kispadon öltönyben és nyakkendőben, s a mérkőzések legforróbb pillanataiban is mindig higgadt tudott maradni, angol gentlamenek módján viselkedett. Igen, úriember volt pályán és pályán kívül is.
Egy barátságos lakás, kellemes szobájában kezdtük el felidézni a múltat Győrffy Endrével, aki…
- …aki, hány éves is most 2009 tavaszán?
- A nyolcvannegyedik esztendőbe járok. Egészen pontosan 1925. december 17-én, a Békés megyei Gyomán láttam meg a napvilágot. Az én sorsom, és persze a családom története, része a magyar nemzet viharos történetének, s ebben a 20. századi viharban a mi családunk is hánykódott, a vihar a levelet hol ide, hol oda dobta. Édesapám Csík vármegyéből Gyergyóalfaluból származik, s édesanyám is ősi székely vidéken, a Háromszék megyei Baróton született. Sorsunkat a történelem viharai mellett apám foglalkozása is befolyásolta. Vasutas volt, tehát egyféle katona, akit hol ide, hol oda vezényeltek szolgálatra. A mai Magyarország területére, Trianon után kerültek át. Szüleim házasságából 3 gyermek született. A nővérem Leona sajnos már nem él, az öcsém, József – aki később a Közlekedési Minisztériumban dolgozott – ma nyugdíjasként Budapesten lakik. Gyoma után – ahol én születtem – apám Mezőtúron, Köröstarcsán, Martfűn teljesített szolgálatot, mint állomásfőnök. Utóbbi helyen ment aztán nyugdíjba.
- Az elmondottakból nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy Ön az iskoláit több helyen végezte.
- Valóban így volt. Az elemi iskola első négy osztályát Békésen, az 5. osztályt Szolnokon, a középiskola alsó négy osztályát ugyancsak a Tisza parti városban, míg a felső négyet Vácott, a piaristáknál végeztem. Ott érettségiztem 1943-ban.
- Amikor az ember már képes a jövőről álmodni (még ha ez tulajdonképpen nem is más, mint gyermekkori álmodozás), akkor hogyan tervezte a jövőjét? Gyermekként mi szeretett volna lenni?
- Orvosnak készültem. Olyannyira komolyan gondoltam ezt, hogy érettségi után beiratkoztam a Pázmány Péter Egyetem orvosi karára, ahol két tanévet (4 szemesztert) el is végeztem. Ám akkor, 1945-ben, a „felszabadulást” követően, engem eltanácsolt az egyetemről az intézmény „fura ura”, édesapám múltja, származása miatt. Akkori szóhasználattal élve: apám nem volt jó káder.
- S akkor Ön mihez kezdett?
- Fiatalemberként nem estem búskomorságba, nem fogott el világvége hangulat, hanem fogtam magam, és Budapesten elmentem a Mester utcai Kereskedelmi Főiskolára, ahová fel is vettek, s ahol 3 év után, 1948-ban végeztem. Az ott szerzett diplomával a zsebemben helyezkedtem el a Sertéshizlaló Nemzeti Vállalatnál – ez akkor a Gubacsi úton székelt –, ahol végzettségemnek megfelelően, a könyvelésre kerültem. Miután két évvel később, 1950-ben az összes nemzeti vállalatot megszüntették, illetve regionális vállalatokká alakították át, nekem is felajánlották, hogy válasszak, s az addigi tevékenységemet Győrben, Pécsett vagy Miskolcon folytathatom. Én a három felkínált hely közül Miskolcot választottam.
- Miért?
- Mert itt hegyek voltak, s én nagyon szeretem a hegyeket. Persze ez alapján Pécs is szóba jöhetett volna. Ám én akkor a Budapesti Vörös Meteorban eveztem, a nyolcas egységnek voltam a tagja, s úgy gondoltam, erre – mármint az evezés folytatására – Miskolcon is lesz lehetőségem. Lehet, hogy ma már furcsának tűnik, de 1950-ben, amikor először Miskolcra jöttem, az első utam a Sajóhoz vezetett. Mit mondjak? Csalódtam, de akkor már nem volt visszaút. Aztán nem sokkal később kárpótolt engem a kézilabda.
- Ennyire fontos motívuma volt fiatalkori életének a sport?
- Igen. Martfűn éltünk, amikor 1944-ben szorosabb kapcsolatba kerültem a sporttal, közelebbről a kézilabdával. Élt akkor a közeli Tiszaföldváron egy Vámos nevű leventeoktató, aki a parasztgyerekeket megtanította kézilabdázni, mondván „aki tud kaszálni, s akinek van ereje, kitartása”, az alkalmas ennek a sportágnak az elsajátítására. S én is átjártam Tiszaföldvárra „kézilabdát tanulni”. Akkor még csak a nagypályás kézilabdát ismerték, már pedig ott a technikai képességek elsajátítása mellett, rengeteget számított a fizikum, a kondíció. Bizony mi futottunk annyit, mint a közép- vagy hosszútávfutó atléták. Csapatunk a Hunyadi kézilabda csapat nevet viselte, amiből ’45 után sok kellemetlenségünk támadt, mert e név összecsengett a Hunyadi páncélgránátos hadosztály nevével, ami ördögtől származó rossz volt az akkori uralkodó osztály szemében. Később ebből a csapatból szervezték meg – Ruják András mérnök irányításával – a Martfűi Cipőgyár kézilabda csapatát, amely sok éven át meghatározó szerepet játszott a magyar kézilabda sportban. Például a sokszoros válogatott Kesjár is innen került ki. Jómagam szintén játszottam a martfűi csapatban, majd amikor Pestre kerültem, a Kispesti AC együttesében szerepeltem, amelynek Molnár Zoli bácsi volt az edzője. Mint érdekességet mondom el, hogy jól ismertem Puskás Öcsit, aki akkor nemcsak futballozott, hanem kézilabdázott is. Emlékszem arra a csepeli terembajnokságra, amikor egy csapatban játszottunk. Ő nagyon robbanékony volt, következésképp gólerős. Hamar a közönség kedvence lett, s a nézők hangosan arra bíztattak, hogy mindig neki adjuk a labdát. „Te gyapjas – kiabálták nekem is (a göndör hajam miatt hívtak így), – add már a labdát Puskásnak!” Haragudtam is ezért a nézőkre, de mást nem tehettem, Puskás volt a kedvenc a kézilabda pályán is.
- Miskolcra költözve, hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?
- Miután meggyőződtem róla, hogy itt nincs evezős élet, a kézilabda pályára indultam. Konkrétan az Építők népkerti pályára, ahol – milyen véletlen! – egy régi ismerőssel, báró Bánffy Árpáddal találkoztam. Őt Pestről ismertem, azelőtt a Vasasban játszott. Miskolcon az Építőknél volt edző, s hívott mindjárt, menjek oda játszani. Nagypályára. Gombaszögivel. Tomorszkyval, Vizkeleti Ödönnel kerültem egy csapatba. Később a DVTK-ban játszottam előbb nagy-, majd azután kispályán. Rácz Miklós, a két Tomorszky, Lajkó Tóni, Hilóczky Jóska neve jut hirtelen eszembe a játszótársak közül. Ott már NB I-ben játszottunk. A játékos pályafutásomat végül a Miskolci Vörös Meteorban fejeztem be, ahol a játék mellett letettem az edzői vizsgát is.
- Az MVSC-hez már edzőnek került. Mikor?
- 1957 elején. Árpád Jenő volt a Vasút szakosztályvezetője – egy nagyon agilis ember –, ő keresett meg, hogy vállaljam el mind a női, mind a férfi csapat edzői tisztét. Az MVSC-nél viszonylag régi hagyománya volt a kézilabda sportnak, korábban jó képességű nagypályás női csapattal dicsekedhettek. Az akkori csapat legjobbja, Simon Gizi, a magyar válogatottnak is tagja volt.
NB I-es mérkőzés 1959-ben a Kubikban

- Bandi bácsi, a Sertéshizlaló Nemzeti Vállalat decentralizálása után került Miskolcra az önállósult regionális vállalathoz. Mint mi?
- Mint főkönyvelő. Ám miután a céget ki akarták helyezni Mádra, ahová én nem akartam menni, ezért váltottam, s átmentem az akkori Északmagyarországi Üzemélelmezési Vállalathoz, ahol ugyancsak főkönyvelőként dolgoztam. Ennek lett jogutódja a Bükkvidéki Vendéglátó Vállalat, ahonnan aztán 1985-ben nyugállományba vonultam (Persze utána még 10 évig, nyugdíjasként tovább dolgoztam a cégnél, mint belső ellenőr.)
- Leskó Pál 1958-ban írt cikkében – mint kézilabdaedzőről – sok mindent megtudunk. Én azért szeretnék még többet is megtudni Önről, edzésmódszeréről, arról, hogyan sikerült két olyan csapatot is összekovácsolnia, amelyik megállta a helyét a legjobbak között, sőt a lányok a jók között is legjobbnak bizonyultak?
- Azzal, hogy az edzői képesítést megszereztem, kötelességét éreztem annak, hogy megismerjem a kézilabda világ legkorszerűbb módszereit a taktika, technika és az erőnlét terén. Mivel elég jól beszélek németül, megrendeltem a Handball című német szakfolyóiratot, sőt egy kolléganőm Németországban élő fia révén, a legújabb szakkönyveket is megszereztem. A siker, az előrelépés kulcsa már akkor is, a korábbinál több és rendszeresen végzett munka volt. Nálam az első pillanattól kezdve többet kellett gürizni, amiért eleinte haragudtak is rám a játékosok, de amikor kezdtek születni az eredmények, belátták, hogy igazam van. Megjegyzem, akkor nem fűtött termekben tartottuk az edzéseket, hanem minden kint történt a szabadban. Télen, nyáron egyaránt. A jó erőnlét megszerzése érdekében gyakran kifutottunk, méghozzá télen is, a szántásokon át Szirmára, vagy hátizsákot cipelve, súlyokkal telerakva fel az Avasra. Emlékszem, otthonról hozott ólomcső darabokat rakattam a játékosok sportszárába, s úgy kellett futniuk. Hozzáteszem, a játékosok nem tudtak átverni, nem tudtak lecsalni pár száz vagy ezer métert, mert én is mindig velük futottam. Ezzel a terheléses edzésmódszerrel elértük, hogy sikerült fölébe nőni az ellenfelünknek. Ráadásul lányaink hetente egyszer együtt edzettek a fiúkkal, ezzel játékuk még gyorsabbá, még keményebbé vált, erőnlétileg sokat fejlődtek. Amikor megalakult a kispályás játék, akkor a pályaméret még 25x50 m volt. (most 20x40 m). Tehát szélesebb volt a pálya és hosszabb. Ez a hosszabb pálya kedvezett a gyorsaságnak. A gyors indításokat rengeteget gyakoroltuk. Egy félidő általában 28 támadásból állt, ez egy teljes meccsen 56 támadás, méghozzá minél gyorsabb támadás, mert felállt fal ellen már sokkal nehezebb volt eredményt elérni. S mihelyst ellőttük a labdát, ugyanannyi gyors visszafutás, ha nem akartuk, hogy az ellenfél élni tudjon a gyors letámadás fegyverével. Ehhez erőnlét kellett. A sok futás mellett, az alapozás idején, rengeteget gyakoroltuk 3-4 kilós medicinlabdákkal. Ezután meg kellett tanítanom nekik – készségszinten – számos, addig nem ismert technikai elemet is. Eleinte még szemrehányó megjegyzéseket is kaptam azért, amiért a lányokat felugrani vagy bevetődni tanítottam. Egyesek kimondottan ellenezték, ám az eredmények engem igazoltak.
- A mai fiatalok, akik nézik és szeretik a kézilabdát (nem is véletlen ez), s látják a sok gólt, ami valljuk be, minden labdajáték sava-borsa, bizony csodálkoznak azon, hogy miként lehetett a múltban például egy kézilabda meccs eredménye, mondjuk 2:1?
- Kettő-egy akkor is ritkán volt, ám az igaz, hogy akkoriban nem születtek női meccsen olyan arányú, pontosabban gólarányú eredmények, mint mostanság. Egy akkori 5:4-es eredmény ma talán egy 27:23-as eredménnyel azonosítható. Nos, az ok: akkor más volt a kézilabda. Ötven év alatt sokat fejlődött a világ, ezen belül a kézilabda is. A sport akkor munka melletti játék volt, ma viszont főhivatás, s nagy-nagy üzlet. Akkor munka után jöttek le a sportolók a pályára. Hetente 2-szer, maximum 3-szor edzettek… Ma a játék már nem annyira játék, hanem nagytétre menő küzdelem. Ez év elején (2009-ben), amikor a magyar női kézilabda válogatott itt játszott válogatott meccset Miskolcon, elmentem az előző napi edzésre. Zártkörű volt, a Sportcsarnok portása nem is akart beengedni, azt mondta: jöjjek el a meccsre. Azt feleltem, hogy engem nem annyira a meccs érdekel, hanem az edzés, mert valamikor én is kézilabdaedző voltam. A portás végül megkönyörült rajtam, s én a lelátó egyik rejtett szögletéből végignéztem Görbiczék edzését. Ez már egy más játék. Kivitelezésben sokkal gyorsabb, dinamikusabb, a játékosból a maximumot, vagy még annál is többet sajtol ki. Ez bizony már nem hobbi, nagyon is főállás, 8-10 éves felspannolt állapot, megfeszülés. De kíváncsi leszek, hogy ezek a játékosok (s nem csak a kézilabdások) 40-50 éves korukban, hogyan nyilatkoznak majd a térdükről, az ízületeikről, a gerincükről. A mai élsport, ez a modern gladiátorélet nem múlik el büntetlenül. Sokan belerokkannak.
- De térjünk vissza a fél évszázaddal ezelőtti kézilabdához, az MVSC sikereihez. Újoncként megnyerni az NB I-es bajnokságot – ez mindenkit meglepett.
- Valóban. Erre senki nem számított. Újonc csapat lévén nemigen számoltak velünk. Mi meg ismeretlenül fokról-fokra feljebb léptünk. Azóta is sokan megkérdezték tőlem, hogy én miben látom a siker titkát. Olyankor mindig azt feleltem, s most sem tudok mást mondani, minthogy az egyéni képességek, a játékosok mozgáskoordinációja, a csapat taktikája semmiben nem hasonlított az ellenfelek által megszokottakhoz.
- Mondana erre konkrét példákat is!?
- Például akkoriban a hatos fallal történő védekezést tartották üdvözítőnek. Mi nem ezt alkalmaztuk. A Handball folyóiratban olvastam az ettől eltérő módot, amiből majdnem 3-3-at csináltunk. Ezt nagyon sokszor alkalmaztuk sikerrel. Az volt a lényege, hogy a jobb és a bal kettes játékos „billentyűzzön ki”, lépjenek előre a kilencesig, majd vissza. Vagyis, amikor Furmanné két lépést jött vissza, hogy betömörítse a védelmet, a hátsónak a kilépő mögé kellett bemenni. Ehhez nagyon fantasztikus lábmunkára volt szükség. Más… Hat olyan játékosom is volt, akiknek a berögződött mozgáskoordinációja eltért a klasszikus kézilabda mozgástól, a „nagykönyvben megírtakétól”. Ha én akkor erre, a nagykönyv által megírtakra akartam volna őket átnevelni, nem értük volna el ezt az eredményt. E téren azóta sem változott a felfogásom: ha valaki eltérő módon, de eredményesen, hasznosan játszik, hagyni kell, akkor is, ha nem „előírásszerű” ez a mozgáskoordináció. Mondok példákat. Furmanné például nem tudott jobbra csel után balra beindulni, elmenni. Ő ezt épp fordítva csinálta, balra csel, jobbra indulás. S ezt tette olyan gyorsan, hogy nem tudták a gólszerzésben megakadályozni. Vagy említhetem a csapat másik erősségét, Árpád Jenőnét. Nem igazán tudott felugrani, és szinte tiltakozott, hogy őt abban a korban felugrásra tanítsam. Dobni is érdekesen dobott, úgynevezett gerelyvető stílussal. Senki más nem dobott úgy. Meg is lepődtek ezen az ellenfelek. Ám Furmanné és Kassainé mellett ő volt a harmadik leggólerősebb játékosunk.
*
Győrffy Endre 39 évet töltött el az MVSC-nél. Nevét örökre beírta az egyesület aranykönyvébe. Ma 84 évesen az avasi lakótelepen él kedves feleségével. Találkozásunkkor a családjáról is kérdeztem.
- Két gyermeket neveltünk fel a feleségemmel. A fiam az Andrássy Szakközépiskola informatika tanára, a lányunk pedig vendéglátóipari főiskolát végzett, ő minden évből 6 hónapot Ausztriában dolgozik. S a fiam révén két unokával is büszkélkedhetünk.
- Bandi bácsi, napjainkban van kapcsolata a sporttal?
- A pályáktól már messzire kerültem, de ez koromnál fogva érthető. Nagyritkán azért még elmegyek egy-egy mérkőzésre, a tévé közvetítéseit pedig általában megnézem. Mivel cukros vagyok, ezért mindennap délelőtt is és délután is egy-egy órát gyalogolok. Nem sétálok, hanem gyalogolok! Teszem ezt az egészségem védelmében, de nevezhetjük ezt egy nyolcvannégy éves ember napi rendszeres sporttevékenységének. Ezen kívül mindennap segítek a feleségemnek a bevásárlásban. Amikor pihenek, akkor legtöbbször olvasok, dokumentumkönyveket és szépirodalmat. A televízióban pedig a sportközvetítések mellett a Híradót szoktam megnézni. Hát, így élek!
Az MVSC 100 éves jubileumán 2011-ben emlékplakettel
ismerték el munkáját. (Miskolcnak ennyire tellett!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése