Az előadó a nagy festőt méltatta. In memoriam… merthogy a
nagy festő már nem él.
A falakon körben
képek. Festmények, rajzok, miegyebek. A Mester hagyatéka. Azé, akit, mint
mondtam, méltatott az előadó. Méghozzá nagyon szépen, nagyon szakszerűen. Arra
gondoltál abban a pillanatban, hogy te nem tudod ilyen szépen és okosan
egymáshoz kötni a szavakat, bármennyire is erőlködsz. Ettől támadt zavarodban a
falon közvetlenül melletted függő grafika karvalyarcú férfiújára néztél, akinek
olyan érdeke dekoráció volt a hajában. De mivel az semmiféle részvétet nem
tanúsítva nézett vissza rád, szemed lesütötted, le a kiállítóterem kövezetére,
amely reménytelenül szürke volt, s közben hergelted magadban a kisebbrendűség
érzetét.
Hisz te nemcsak, hogy
nem tudsz olyan szépen beszélni, mint az előadó, de ilyen gyönyörű, vagy
legalábbis érdekes képeket sem tudsz fösteni, rajzolni, mint ezek itt. Sőt,
semmit nem tudsz! A beszéded gagyogás, a toll, a ceruza, nem is beszélve az
ecsetről úgy állnak a kezedben, hogy… No, de ezt kár is ecsetelni!
Ám ekkor, a
zavarodottságodnak már-már csúcspontján, lehorgasztott fejjel, miközben azt a
piszkosszürke kövezetet bámultad révetegen, hirtelen észrevetted… ni csak!…,
hogy a falon függő, karvalyorrú férfi bekeretezett portréja alatt, lenn a
földön, a kövezeten, ott hever egy szög. Egy, kalapácsütéstől elhajlott
szögecske, aminek láttán hirtelen felvillanyozódtál, mert valami vagy valaki
abban a pillanatban azt súgta neked: lám, te is jó vagy valamire, te ilyenhez
értesz, az apróságok, a jelentéktelennek tűnő dolgok, a nüánszok
észrevételéhez.
Mert íme, ez a szög
is az élet egy parányi nüánsza! Erre ugyanis – semmi kétség – rá akarták akasztani
a jeles mester egyik művét, ám ez a szeg nem hatódott meg ettől a nagy-nagy
megtiszteltetéstől. Ellenkezőleg! Inkább úgy döntött, nem tart ő egyetlen
képzőművészeti alkotást sem, bárki festette is azt.
Lám, még egy szög is
lehet egyéniség! Inkább elhajlik, inkább földre hull, s fekszik ott a porban
észrevétlenül. Inkább, minthogy… S nem zavarja, hogy onnantól kezdve végképp
nem tartanak rá igényt, mert kinek kell manapság egy elhajlott szög? S nem
érdekli az sem, hogy attól a pillanattól kezdve – miután már nem tartják
használati eszköznek sem –, értéktelenné válik, s azután, hogy földre hullt,
észre sem veszik.
Persze kérdem én: ha
tartaná a festményt, akkor más lenne a helyzet, akkor észrevennék? Nem, nem! A
szög soha sem kerül középpontba, még egy tárlaton sem. Hát nem furcsa? Szög
nélkül lehetetlen kiállítást rendezni, de lám, ez még a gondolat erejéig sem
vetődik fel bennünk egészen addig, amíg erre épp egy tárlaton, egy földön
heverő elgörbült szeg láttán rá nem döbbenünk.
Pedig az „észrevétlen”
szög igenis kulcsfigura! Erre magam is minap csak azon a kiállításon döbbentem
rá, ahol egy nagy mester jeles műveiről nagyon szépen és szakavatottan beszélt
az előadó. Ott, ahol véletlenül észrevettem a szegek közül egyet, éppen azt az
egyet, amelyik „használva a fejét”, amelyik fellázadt a neki szánt funkció
ellen és elhajolva ott feküdt a kiállítóterem kövezetén.
A szögért – bár az
előző napi szürettől fájt a derekam – természetesen lehajoltam, s felvettem onnan
a földről. Sőt, úgy döntöttem, hogy meg is őrzöm, kifejezve ezzel iránta érzett
nagyrabecsülésemet. Amiért volt mersze fellázadni a kiszolgáltatott
eszközszerep és a fejére mért kalapácsütések ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése