A BOLHA

A bolha, amikor már úgy érezte, hogy kellő öntudatra ébredt, magyarán tinédzser bolhává cseperedett, magát hitte – öntelten – az élővilág tökélyének. S „ide nekem az oroszlánt is!” büszke tudattal, nem tisztelt senkit, semmit, gőgösen lenézte, sőt egyenesen gyűlölte mindazokat, akik az állatvilágban mások, mint ő. Többek között ki nem állhatta az elefántot, aki az elsősorban a vele össze nem mérhető, tekintélyes külseje miatt gyűlölt.

Hergelte is magát kellő módon – úgy is mondhatnám: „bolha szinten tudatosan” -, majd amikor a gyűlölettől már lila lett a feje, a bolhakocsmában nagy hangon, következésképp dicsekvőn, azt kezdte el hangoztatni, hogy márpedig ő kibabrál ezzel a ronda, behemót elefánttal, s olyat csíp bele, hogy az attól beledöglik. (Persze tette ezt azért is, hogy a bolhabarátainak és főleg barátnőinek imponáljon!)

Bolhafink nemcsak dicsekvő volt, aki szeretett nagyot mondani, hanem a realitás minden érzékét elvesztve, valóban elhitte magáról, hogy ő „bolhafeletti” teljesítményre is képes (flúgos embereknél ez a küldetéstudat), ezért egyik napon tényleg rápattant az elefánt oldalára, s apait-anyait beleadva, jókorát csípett az elefánt tomporába. (Az erőlködéstől sérvet is kapott.)

Az elefánt viszont mindebből csak annyit észlelt, hogy kicsit viszket a tompora. Ezért vakaródzás gyanánt farkával odalegyintett egyet a nevezett testtájra. E legyintés telibe találta a bolhát, aki nem elég, hogy az erőlködéstől sérvet kapott, ettől az ütéstől azon nyomban jobblétre szenderült.

Pedig élhetett volna még, ha lett volna kellő önkritikája, realitásérzéke a képességeit és korlátait illetően. De eme példa is bizonyítéka annak, hogy a legfontosabb képességek hiányában szenvedők egyszerűen képtelenek reálisan felmérni erejüket, értékelni helyzetüket. Következésképp szinte törvényszerű, hogy áldozatául esnek egy-egy elefántfarok legyintésnek.

Nem sajnálom őket, az ilyenek maguknak keresik a bajt.