Két, 4-5 év
körüli gyermek játszik az egyik tiszaújvárosi játszótér homokozójában.
Testvérek. Közvetlen közelükben a tér kispadján a nagyapa ül. Ő vigyáz az
unokákra.
A kislány
most éppen – homokból –süteményt formáz, a kisfiú pedig csúszdázik. Közben
persze jó hangosan beszélgetnek.
- Nekem a
kedvenc színem a kék – mondja a kislány a testvérének. – A nagyitól tudom, hogy
a kék a béke és a szabadság színe.
- Nekem
akkor is a piros tetszik – mond ellent a fiútestvér. – A piros sokkal szebb,
mint a kék.
A kislány
nem vitatkozik, ellenben – mintegy segítséget remélve -, odakiált a
nagyapjának:
- Nagyapa!
Neked van kedvenc színed?
- Van kis
unokám, hogyne lenne! – válaszol a nagypapa az újságból feltekintve.
- S ugye,
neked is a kék a kedvenc színed?- kérdezi a kislány, ravaszul szuggerálva a
nagyapját.
A nagypapa
arcán viszont – attól, hogy már nagypapa, még nem vénember! – huncut mosoly fut
végig.
- Nem, nem
kislányom! A kék tényleg nagyon szép szín, de az én kedvenc színem amióta csak
az eszemet tudom, mindig a szőke volt.
- A szőke? –
álmélkodik a két gyerek.
- Az, az.
Nagyon szép szín! Haj, sokat tudnék mesélni nektek róla, hogy mennyire az! De
ez titok. Meg az is, amit eddig mondtam. El ne áruljátok nagyanyátoknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése