A szürke csak a
szürkét szereti. (Talán még a feketét, legalábbis azt nyilvánosan nem bántja.)
De minden mást, ami tőle színesebb, azt
a szürke ki nem állhatja. Elutasítja, megveti, gyűlöli, s mindezeknek az
érzéseknek nyilvánosan hangot ad is mindenhol. Ócsárolja a sárgát, fúrja a
zöldet, pletykál a pirosról, ármánykodik a kék ellen.
Minden szürke úgy viselkedik, mint
„erkölcsös” vénlány a szüzességével. Erényként igyekszik feltüntetni azt, ami
egy idő után már nem erény, s amitől titokban maga is szabadulna, de kívülről
nem érkezik senki, semmi, aki, ami „színt vinne az életébe.”
A szürkének ezért egy idő után eltorzul
a lelke (még szürkébb lesz), még inkább gyűlöl minden színest, miközben azért
kéjsóvárabban gondol arra, hogy de jó is lenne egyszer égszínkéknek lennie.
De a szürke – mert ez a szürkék sorsa –
sohasem lehet égszínkék.
Ezért hát, a szürke, ha égszínkéket
lát, az utálattól idétlenül elkékül az arca. Olyan sötét boszorkánykékké válik,
ami még a szürkénél is szánalmasabb szín.
(Megjegyzem,
nagyon nehéz a színesek élete is, mert a szürkék többen vannak e Földön, mint a
kínaiak.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése