2018. április 5., csütörtök

Ecce homo


A boltok, áruházak napok óta tele emberekkel. Mindenhol fogy a sonka, a sör, a tojás. A vak is látja, ünnepre készül a világ.
Igen, rövidesen locsolkodunk majd egy jó nagyot, s eszünk, iszunk, vendégeskedünk. Elvégre a húsvét jön, kijár az ünneplés az emberiségnek.
Vélt, belénk manipulált jóért nyüzsög a nép, s nem meditál! Miközben húsvét hetébe fordulva, a hegyre kapaszkodó út néptelen. Pedig Krisztus már elindult a Kálváriára, miközben mi, a magunk keresztjével másfelé indulunk. Nem is indulás ez, ténfergés! Mennyire igaz! Istennek nincs társa az ormok felett.
Dsidát olvasom: „A kapuk mögül ebek vicsorognak, /az ablakokból kiköpdösnek/és röhögnek./ Száz közbiztonsági gócpont/ adja ki az elfogatási parancsot./ Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,/ súlyos, vérző kövek,/ de néha röppen sóhaj is,/ szeretet is, rózsa is.”
A mi utunk is keresztút, s Golgotára vezet, csak nem biztos, hogy annak végén lesz feltámadás.
Anyám jut eszembe. Jó hatvan évvel ezelőtt még szeretett énekelni, s gyakran hallottam tőle: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugalmat lelkemnek…”
Igen, a lélek nyugtalan. Sőt, egyre nyugtalanabb! Csoda hát, hogy a cselekedet is bizonytalan? Már a döntés is tétova! Akarjuk is, meg nem is. Pedig dönteni kell! Mert Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet. Sem szolgálni, sem élni, sem szeretni!
A húsvét nem „zöld erdőben jártam…”, nem kölnivíz, nem sonka, nem detoxikáló. A HÚSVÉT ÜZENET! „Be kell látnunk / Ha kérdeznek, / becsületesen / felelni kell. / A harcot becsületesen / fel kell venni, / az úton becsületesen / végig kell menni, / a szerepet becsületesen / el kell játszani, / keményen és tekintet nélkül."

Tanmese Gy. elvtársról


– Minap eszembe jutott Gy. elvtárs.
Kezdő újságíró koromban (nagyon régen volt) Gy. elvtársnak egy egész járás volt a birodalma, s efféle szocialista Csák Máté módjára kormányozta azt a nagyon szép, ám rendkívül csóró vidéket. Király volt ő azon a tájon, annak ellenére, hogy a tar fején sohasem láttam koronát. De Gy. elvtárs tudta és beleegyezése nélkül még egy légy sem repülhetett át egyik szemétdombról a másikra, s a kakasnak is előbb Gy. elvtárstól kellett engedélyt kérnie, ha például nyáridőben, mondjuk 4 óra 12 perc 25 másodperckor fel akarta kukorékolni a Napot.
Gy. elvtárs ugyanúgy cselekedett, mint hajdani nagy királyaink, akik országot járva el-elidőztek egy-egy várban. Ott persze teljes ellátásukról a vár gazdája és pórnépe gondoskodott. Gy. elvtárssal is gyakran előfordult, hogy titkárnője révén kiüzent például a „Zerge sem ugrik nagyot” termelőszövetkezetbe: ma éppen oda látogat, s ebédre sült libát szeretne. „A nyúl a legjobb mezőgazdász” szövetkezetben viszont egészen más csemegére támadt gusztusa.
Gy. elvtárs természetesen elvárta azt is, hogy a birodalmába látogató újságíró (a középkorban lantos, igric, kobzos, krónikás névre hallgató egyén) első útja hozzá vezessen, s az illető nála tegye tiszteletét. Olyankor Gy. elvtárs a tollkoptató firkász tudtára adta, hogy most pedig erről és erről kell írni. Erről jót – mert én Gy. elvtárs így látom, arról a másikról viszont bírálatot kérek! Enyhét vagy keményet, Gy elvtárs ezt is eldöntötte.
Gy. elvtárs elég nagydarab ember volt, ám történt egyszer, hogy egy O. J. monogramú, meglehetősen cingár, s Gy. elvtársnál jó egy fejjel alacsonyabb újságíró, miután a fatornyos királyi, járási székhely előtti faluban, a Stüszi vadász névre hallgató műintézményben (magyarul kocsmában) felhajtott két deci törkölypálinkát, akkora bátorságra tett szert, hogy alig fél órával később a királynál tett tisztelgő látogatása alkalmával majdnem ráborította Gy. elvtársra az egyébként sapkás bronz Leninnel is megnehezített tölgyasztalt. Mindenesetre ököllel verte Gy. elvtárs asztallapát és azt kiabálta neki:
- Vedd tudomásul Gy. elvtárs, te nekem se most, se máskor nem parancsolhatod meg, hogy mikor, miről írjak. Kettőt tehetsz csupán: javasolhatsz, vagy kérhetsz. S ezzel sarkon fordult, otthagyva a meglepetéstől és a dühtől elsápadt, megnémult Gy. elvtársat.
S lőn csoda! Onnantól kezdve Gy. elvtárs jobb belátásra tért. Hogy libát, kacsát, sztrapacskát rendelt-e továbbra is „birodalma” majorságaiban, azt nem tudom, de az újságírókat onnantól kezdve békén hagyta.
Gy. elvtárs már régen nem él, az O. J. monogramú kollégám is több éve elköltözött az örök vadászmezőkre. Miért jutott eszembe ez a két ember éppen most, 2018-ban?
Csak annyit árulhatok el: az életben minden újra és újra megismétli önmagát.

H. Anna emlékkönyvébe

Rád gondoltam.
Feketerigó fakadt dalra a pőre nyírfán, s a trillára megjelentél gondolataimban.
Arcom – ha netán látta volna valaki – rezzenéstelen volt. S lelkem is nyugodt. Úgy gondoltam Rád abban a madárdalos pillanatban, mint valamelyik régi-régi emlékére gyermekkorom legelejéről.
Nem volt váratlan a megjelenésed, nem okozott semmilyen meglepetést. Régóta bennem élsz. Mondhatnám úgy is, részem vagy, mint a végtagjaim, mint a szívem, vagy éppen a karóra a csuklómon.
De már nem hevülök a gondolattól! Az öröm nem fényesíti orcám. Igaz, bánat, sőt harag és más kellemetlen emóció sem kínoz már.
Szóval… csupán eszembe jutottál. Mint időnként eszembe jut az a légoltalmi víztároló medence, amibe gyerekkoromban majdnem belefulladtam. Vagy az orgonavirágos ballagásom napja, ott a hajdanvolt gimnázium falai között. Vagy azok a focimeccsek, amelyeken élőben láttam futballozni Puskás Öcsit.
Míg élek, emlékszem mindezekre. Rád is. Inkább tűnődve, csodálkozva. Sőt, néha már kétkedve, hogy egyáltalán valóság volt-e ez a régmúlt, s bármi, ami velem történt. Vagy csupán álom az egész?
Mostanában sok mindenről álmodom. Ébren alszom, nyilván ezért a sok összevisszaság. Egyébként az álmom rövid. A hajnal gyakran ébren ér. S ezután már nem tudok elaludni. Nyitott szemmel bámulom a még sötét mennyezetet, a falakon a tárgyak halván kontúrjait. Fekszem mozdulatlan, s várom a derengést. Lassan jön el, de türelmes vagyok. Vagy inkább beletörődő?
Egy idő óta már csak várakozom. Passzívan, magamat a sorsnak átengedve. Nem lángolok, nem pörölök. Jöjjön, aminek jönnie kell! Semmi különöset nem várok, nem kívánok. Csalódások így ritkán érnek. Igen, szoktam máskor is gondolni Rád. Leginkább, amikor a létem képeskönyvében lapozgatok. Abban itt is, ott is feltűnsz mellettem. Hol nevetsz, hol szomorú vagy, hol vállamra hajtod a fejed, hol pedig csak nézel csodálkozva nagy, kerekre nyílt szemekkel.
Nem tagadom, én meg csodálkozva nézem, idézem gondolataimban ezeket a képeket. Rajtuk öt-tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtti önmagamat idegennek látom. Mintha valaki más lenne!
Pókerarccal szemlélem múltam fotográfiáit. S nem igazán értem, hogy Te hogyan, s főleg miért kerültél oda? Bár – hogy mit keresek én is ott – számomra ez sem teljesen világos. Egyáltalán, én lennék az valójában?
Kérdéseimre nem tudom a feleletet. Mint ahogy azt sem tudom: mindezeket miért írom le Neked ilyen részletesen?
Hisz csupán annyit akartam közölni: a nyírfán még nincs levél. A feketerigó ellenben optimista, mert dalol. S én ebben az ellentmondásosságban Rád gondoltam…
…talán azért, mert próbálom megérteni a megérthetetlent!

Impressziók József Attiláról

József Attiláról nekem először mindig a vele egy napon (április 11-én) született Márai Sándor egyik legrangosabb alkotásának, a Szindbád hazamegy című művének egy kis részlete jutott eszembe. A történet röviden az, hogy Szindbád, a hajós – aki nem más, mint Krúdy Gyula – egy bérkocsin utazik Óbudáról át Pestre, közben irodalmi barátjával, a mesélővel, Arthurral beszélget.
„Hová járnak most a költők, Atrhur? – kérdezte Szindbád, mikor elhelyezkedett az ülésen. – Szeretném megkeresni őket.
- Nagyon kevés költő van már – mondta megvető hangon a mesélő. – Zoltán, az elátkozott, aki lakkcipőben és vörös mellényben rótta ötven éven át a budai utcák macskaköveit, megnősült, és nem jár sehová. Ő különben is csak a kövér nőket szerette.
- Igen – mondta a hajós, és bólintott. – Ebben az ízlésében osztozott a haza sok szellemi kiválóságával. És a fiatalok?
- A fiatalokról nem lehet tudni semmi biztosat – mondta Arthur, s szakszerűen pislogott. – Van egy, bizonyos Attila nevű, aki jó magyar, és a Bucsinszky kávéházban ül. De ez is olyan különösen viselkedik. Nem hiszem, Szindbád úr, hogy sok öröme telne mostanában a költőkben. Minden megváltozott, még az irodalmi kávéházak is.
- Menjünk a Csikágóba – mondta érett tűnődés után Szindbád. – De útközben vegyünk a bácskai hentesnél tokaszalonnát. Meg akarom keresni a költők nyomát. Mióta Óbudán lakom, meglazultak kapcsolataim az irodalommal. Tudsz valamit Attila műveiből?...
Arthur híres volt emlékező tehetségéről, s arról a sajátos képességéről, hogy minden magyar verset betéve tudott. Most csaknem alázatosan kérdezte:
- Ne mondjam el inkább a Gondolatok könytárbant? Végeznénk vele, amíg átjutunk a hídon.
- Nem – mondta Szindbád. – Nem szabad elmaradni a kor szellemi mozgalmaitól. Szavalj csak Attilától valamit!
- „Hosszú az Úristen – mondta Atrhur, s keservesen nekifohászkodott, mint aki tehetetlenül teljesíti egy kényúr parancsait – s rövid a szalonna”. Így kezdődik egyik verse.
- Szép vers – mondta Szindbád, s elismerően bólintott. – Férfias vers, és magyaros. Főként az tetszik, hogy szalonnáról is szó van benne.”
*
Az én első személyes emlékem és élményem József Attilával kapcsolatosan 1955-re datálható. Máig emlékszem, hogy az akkori általános iskolai olvasókönyvünkben cirádás keretben kiemelten, félkövér betűkkel szedve, ez az idézet volt olvasható:
„édes Hazám, fogadj szívedbe; / hadd legyek hűséges fiad!”
Mint kisdiák onnan tudtam, hogy ez az idézet tőle van, hogy alá volt írva a neve. S nagyon tetszett, mármint ez a két sor.
Ma, ugyanebből, a Házam című verséből jobban megragad a következő két gondolat: „adj emberséget az embernek./ Adj magyarságot a magyarnak.”
*
Amikor másodikos gimnazista voltam, igazgatóváltás történt az iskolánkban. Ez Miskolcon történt, 1962-ben. A korábbi igazgató magasabb beosztást kapott, az utódja pedig egy jovális öregúr, egy szelíd tekintetű, barátságos bácsika lett, az iskola könyvtárosa. Hogy miért éppen ő? Azt mondták: az érdemei miatt. Hogy mi volt az érdeme? Az, hogy osztálytársa volt József Attilának a szegedi egyetemen, s ő volt az egyik diáktanú a kettő közül annál az esetnél, amikor Horger Antal úr kirúgta Attilát az egyetemről a Nincsen apám verséért.
Érdekes… Abban az időben mennyire gyűlöletes figura volt számunkra Horger Antal. Ma viszont tudom, hogy az egyik legnagyobb nyelvészprofesszornak számított. Csupán konzervatív volt. Nem tudta elviselni a lázadó újat. Akkor nem! Ma, ha élne, biztos tudom, beismerné tévedését, mint ahogy tette ezt a közeli Bükkábrányban lelkészkedő Répássy János is, aki az egri érseki tanítóképző magyartanáraként, félévkor megbuktatta magyarból Gárdonyi Gézát.
*
Mi már joggal mondjuk azt, József Attila a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Petőfi, Arany, Ady egyenrangú társa. De milyen érdekes, sőt inkább furcsa, hogy mikor élt, ez nem volt ilyen egyértelmű. Elismerni ugyan elismerték, de mégsem igazán. Halála előtt négy évvel, 1933-ban, az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) írókongresszust tartott Lillafüreden, ahol Móricz, Kosztolányi, Kassák, Illyés, Nagy Lajos, Kodolányi és mások mellett ott volt József Attila is. Ez a kongresszus az irodalom barátai számára azért marad örökre emlékezetes, mert Attila ott írta a világirodalom legszebb szerelmes versét, az Ódát. E vers múzsája, az írótalálkozóra ugyancsak meghívott, dr. Szőllős Henrikné Marton Márta írónő volt. A hölgy visszaemlékezésében a következőket mesélte, ami egyben adalék József Attila akkori elismeréséhez. Vagy inkább el nem ismeréséhez?
„Sok művész, író ismerősöm és barátom volt. Az ő révükön kaptam meghívást lillafüredi írótalálkozóra. József Attilával ezekben a napokban ismerkedtem meg. Tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy költő, az én akkor nem tudtam…”
A bevezetőben említett Márai is csak jóval József Attila halála után, amikor a balatonszárszói temetőből Budapestre hozták a hamvait, s a Kerepesi úti temetőben kapott díszsírhelyet, akkor, 1942 májusában írta meg József Attiláról, a költőről, az emberről az igazságot:
Azt, hogy „Angyali lény volt ez a költő, embernek is írónak is a legtisztább. Néha megtisztelt azzal, hogy felkeresett, elhozta egy könyvét, mely legtöbbször saját kiadásban jelent meg, s ilyenkor szemérmes közelharcot kellett folytatni vele, míg meggyőztem arról, hogy kötelessége tőlem is, írótársától is elfogadni a könyv árát; s mindig csak annyit fogadott el végül, amennyi csakugyan bolti ára volt a könyvnek, egy fillérrel sem többet. Végtelenül büszke volt, s olyan alázatos, mint Assissi Szent Ferenc lehetett, a poverello. (A poverelló olaszul szegénykét jelent – szerk. megj.)
Mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy egy kávéházban ültünk.
Petőfi egyetlen reánk maradt fényképe és József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak. S a poverello hangján tudott madarakról, virágokról szólani. Magánya, sorsa, vergődése a budapesti irodalmi kávéházakban, szörnyű, valószínűtlen nyomora, ordító egyedülléte a szegénység és a betegség börtönében, őrült – zseniális szemének egy villanása, segélyt kérő és számon kérő nézése, hangjának izgatott és bensőséges suttogása, költészetének mély árammal telített varázsa: mindez félelmetes, egyedülvaló tüneménnyé avatta ezt a költőt.
Hangja egyre tisztult, egyre közelebb érezzük szívünkhöz és értelmünkhöz…”
Igen, ezt mi is elmondhatjuk: egyre közelebb és remélem, egyre tovább tart ez a pozitív értékelés bennünk. Mindaddig, amíg lesznek, élnek a földön emberek, akik magyarul olvasnak, és magyarul éreznek.

Iharos


Iharos Sándor. Nem tudom, kinek mond még valamit ez a név?  Talán az idősebb generáció néhány tagjának. Mert a fiataloknak már biztos, hogy nem.
Iharos Sándor az a mindmáig egyetlen magyar sportoló, akit az egész világ a legjobbjának választott, igaz nagyon régen, 1955-ben. Nem csoda, hogy híre mára lassan a feledés homályába vész.
Hogy nekem most miért jutott eszembe a máig leghíresebb magyar hosszútávfutó? Bevallom, nem a világcsúcsai miatt, amit egykoron sorra döntögetett. Persze azért is eszembe jutott volna, méghozzá az ugyancsak híres társaival, Rózsavölgyivel, Táborival, Kovács Bütyökkel, Szentgálival. Vagy jeles mesterével, Iglódi Mihállyal egyetemben. Mert, azóta nincsennek magyar világcsúcsok az atlétikában, legfeljebb dopping bűnügyek.
De Iharos Sándorra most mégis egy másik emlékkép alapján gondoltam. Az is nagyon régen történt, amikor Vitray Tamás, az Ötszemközt című televíziós műsorában azt kérdezte tőle: „Egy ilyen világhírű, nagy tapasztalatokkal rendelkező sportember, miért nem vállal szerepet a magyar sportéletben?”
Mire Iharos – soha nem felejtem el – azt felelte:” Amíg a magyar sportban azok vannak döntő többségben, akik a sportból élnek, nem pedig azok, akik a sportért, addig én ott semmiféle szerepkört nem kívánok betölteni.”
Nos, azért jutott eszembe most Iharos Sándor! Mert amit akkor, talán negyven évvel ezelőtt mondott, ma még igazabb, mint anno. Csupán szűkebb pátriánkban, Borsodban széttekintve is, találunk szép számmal „langyos vízbe pancsikáló” sportvezetőket. Akiket ráadásul dinamittal sem lehetne kirobbantani az egykor egy tál lencséért vett pozíciójukból! Mert ahhoz foggal-körömmel ragaszkodnak! Bár a sportágunk érdekeiért, a mind magasabb színvonal eléréséért küzdenének ilyen elánnal! De számukra sokkal inkább a sportból élés a lényeg, nem pedig a sportért való munkálkodás.
Hogy kik ők? Csak tessék megnézni, megvizsgálni minden egyes sportág jelenlegi helyzetét, eredményeit, és azt tessék összevetni – de nem a szomszéd faluéval, és nem a szomszéd megyéjével! -, hanem Európával, a világgal! S akkor minden kiderül! Ha…
Ha egyáltalán akarjuk mi – bármilyen területen is – azt, hogy bárkiről kiderüljön az alkalmatlanság? Nem tudom. De azt igen, hogy Iharos és társai nyomát bottal ütheti a magyar sport, amely egyre inkább lemaradva, csak kocog, cammog utánuk. Tulajdonképpen nem tragédia ez, hiszen a sportban nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.
Részvétem.