Iharos Sándor. Nem tudom, kinek mond még
valamit ez a név? Talán az idősebb
generáció néhány tagjának. Mert a fiataloknak már biztos, hogy nem.
Iharos Sándor az a mindmáig egyetlen magyar
sportoló, akit az egész világ a legjobbjának választott, igaz nagyon régen,
1955-ben. Nem csoda, hogy híre mára lassan a feledés homályába vész.
Hogy nekem most miért jutott eszembe a máig
leghíresebb magyar hosszútávfutó? Bevallom, nem a világcsúcsai miatt, amit
egykoron sorra döntögetett. Persze azért is eszembe jutott volna, méghozzá az
ugyancsak híres társaival, Rózsavölgyivel, Táborival, Kovács Bütyökkel,
Szentgálival. Vagy jeles mesterével, Iglódi Mihállyal egyetemben. Mert, azóta
nincsennek magyar világcsúcsok az atlétikában, legfeljebb dopping bűnügyek.
De Iharos Sándorra most mégis egy másik
emlékkép alapján gondoltam. Az is nagyon régen történt, amikor Vitray Tamás, az
Ötszemközt című televíziós műsorában azt kérdezte tőle: „Egy ilyen világhírű,
nagy tapasztalatokkal rendelkező sportember, miért nem vállal szerepet a magyar
sportéletben?”
Mire Iharos – soha nem felejtem el – azt
felelte:” Amíg a magyar sportban azok vannak döntő többségben, akik a sportból
élnek, nem pedig azok, akik a sportért, addig én ott semmiféle szerepkört nem
kívánok betölteni.”
Nos, azért jutott eszembe most Iharos Sándor!
Mert amit akkor, talán negyven évvel ezelőtt mondott, ma még igazabb, mint
anno. Csupán szűkebb pátriánkban, Borsodban széttekintve is, találunk szép
számmal „langyos vízbe pancsikáló” sportvezetőket. Akiket ráadásul dinamittal
sem lehetne kirobbantani az egykor egy tál lencséért vett pozíciójukból! Mert
ahhoz foggal-körömmel ragaszkodnak! Bár a sportágunk érdekeiért, a mind
magasabb színvonal eléréséért küzdenének ilyen elánnal! De számukra sokkal
inkább a sportból élés a lényeg, nem pedig a sportért való munkálkodás.
Hogy kik ők? Csak tessék megnézni,
megvizsgálni minden egyes sportág jelenlegi helyzetét, eredményeit, és azt
tessék összevetni – de nem a szomszéd faluéval, és nem a szomszéd megyéjével!
-, hanem Európával, a világgal! S akkor minden kiderül! Ha…
Ha egyáltalán akarjuk mi – bármilyen
területen is – azt, hogy bárkiről kiderüljön az alkalmatlanság? Nem tudom. De
azt igen, hogy Iharos és társai nyomát bottal ütheti a magyar sport, amely
egyre inkább lemaradva, csak kocog, cammog utánuk. Tulajdonképpen nem tragédia
ez, hiszen a sportban nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.
Részvétem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése