„Hová járnak most a költők, Atrhur? –
kérdezte Szindbád, mikor elhelyezkedett az ülésen. – Szeretném megkeresni őket.
- Nagyon kevés költő van már – mondta megvető
hangon a mesélő. – Zoltán, az elátkozott, aki lakkcipőben és vörös mellényben
rótta ötven éven át a budai utcák macskaköveit, megnősült, és nem jár sehová. Ő
különben is csak a kövér nőket szerette.
- Igen – mondta a hajós, és bólintott. –
Ebben az ízlésében osztozott a haza sok szellemi kiválóságával. És a fiatalok?
- A fiatalokról nem lehet tudni semmi
biztosat – mondta Arthur, s szakszerűen pislogott. – Van egy, bizonyos Attila
nevű, aki jó magyar, és a Bucsinszky kávéházban ül. De ez is olyan különösen
viselkedik. Nem hiszem, Szindbád úr, hogy sok öröme telne mostanában a
költőkben. Minden megváltozott, még az irodalmi kávéházak is.
- Menjünk a Csikágóba – mondta érett tűnődés
után Szindbád. – De útközben vegyünk a bácskai hentesnél tokaszalonnát. Meg
akarom keresni a költők nyomát. Mióta Óbudán lakom, meglazultak kapcsolataim az
irodalommal. Tudsz valamit Attila műveiből?...
Arthur híres volt emlékező tehetségéről, s
arról a sajátos képességéről, hogy minden magyar verset betéve tudott. Most
csaknem alázatosan kérdezte:
- Ne mondjam el inkább a Gondolatok
könytárbant? Végeznénk vele, amíg átjutunk a hídon.
- Nem – mondta Szindbád. – Nem szabad
elmaradni a kor szellemi mozgalmaitól. Szavalj csak Attilától valamit!
- „Hosszú az Úristen – mondta Atrhur, s
keservesen nekifohászkodott, mint aki tehetetlenül teljesíti egy kényúr
parancsait – s rövid a szalonna”. Így kezdődik egyik verse.
- Szép vers – mondta Szindbád, s elismerően bólintott.
– Férfias vers, és magyaros. Főként az tetszik, hogy szalonnáról is szó van
benne.”
*
Az én első személyes emlékem és élményem
József Attilával kapcsolatosan 1955-re datálható. Máig emlékszem, hogy az
akkori általános iskolai olvasókönyvünkben cirádás keretben kiemelten, félkövér
betűkkel szedve, ez az idézet volt olvasható:
„édes Hazám, fogadj szívedbe; / hadd legyek
hűséges fiad!”
Mint kisdiák onnan tudtam, hogy ez az idézet
tőle van, hogy alá volt írva a neve. S nagyon tetszett, mármint ez a két sor.
Ma, ugyanebből, a Házam című verséből jobban
megragad a következő két gondolat: „adj emberséget az embernek./ Adj
magyarságot a magyarnak.”
*
Amikor másodikos gimnazista voltam,
igazgatóváltás történt az iskolánkban. Ez Miskolcon történt, 1962-ben. A
korábbi igazgató magasabb beosztást kapott, az utódja pedig egy jovális öregúr,
egy szelíd tekintetű, barátságos bácsika lett, az iskola könyvtárosa. Hogy
miért éppen ő? Azt mondták: az érdemei miatt. Hogy mi volt az érdeme? Az, hogy
osztálytársa volt József Attilának a szegedi egyetemen, s ő volt az egyik
diáktanú a kettő közül annál az esetnél, amikor Horger Antal úr kirúgta Attilát
az egyetemről a Nincsen apám verséért.
Érdekes… Abban az időben mennyire gyűlöletes
figura volt számunkra Horger Antal. Ma viszont tudom, hogy az egyik legnagyobb
nyelvészprofesszornak számított. Csupán konzervatív volt. Nem tudta elviselni a
lázadó újat. Akkor nem! Ma, ha élne, biztos tudom, beismerné tévedését, mint
ahogy tette ezt a közeli Bükkábrányban lelkészkedő Répássy János is, aki az
egri érseki tanítóképző magyartanáraként, félévkor megbuktatta magyarból
Gárdonyi Gézát.
*
Mi már joggal mondjuk azt, József Attila a
magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Petőfi, Arany, Ady egyenrangú társa.
De milyen érdekes, sőt inkább furcsa, hogy mikor élt, ez nem volt ilyen
egyértelmű. Elismerni ugyan elismerték, de mégsem igazán. Halála előtt négy
évvel, 1933-ban, az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) írókongresszust tartott
Lillafüreden, ahol Móricz, Kosztolányi, Kassák, Illyés, Nagy Lajos, Kodolányi
és mások mellett ott volt József Attila is. Ez a kongresszus az irodalom
barátai számára azért marad örökre emlékezetes, mert Attila ott írta a
világirodalom legszebb szerelmes versét, az Ódát. E vers múzsája, az
írótalálkozóra ugyancsak meghívott, dr. Szőllős Henrikné Marton Márta írónő
volt. A hölgy visszaemlékezésében a következőket mesélte, ami egyben adalék
József Attila akkori elismeréséhez. Vagy inkább el nem ismeréséhez?
„Sok művész, író ismerősöm és barátom volt.
Az ő révükön kaptam meghívást lillafüredi írótalálkozóra. József Attilával
ezekben a napokban ismerkedtem meg. Tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy
költő, az én akkor nem tudtam…”
A bevezetőben említett Márai is csak jóval
József Attila halála után, amikor a balatonszárszói temetőből Budapestre hozták
a hamvait, s a Kerepesi úti temetőben kapott díszsírhelyet, akkor, 1942
májusában írta meg József Attiláról, a költőről, az emberről az igazságot:
Azt, hogy „Angyali lény volt ez a költő,
embernek is írónak is a legtisztább. Néha megtisztelt azzal, hogy felkeresett,
elhozta egy könyvét, mely legtöbbször saját kiadásban jelent meg, s ilyenkor
szemérmes közelharcot kellett folytatni vele, míg meggyőztem arról, hogy
kötelessége tőlem is, írótársától is elfogadni a könyv árát; s mindig csak
annyit fogadott el végül, amennyi csakugyan bolti ára volt a könyvnek, egy
fillérrel sem többet. Végtelenül büszke volt, s olyan alázatos, mint Assissi
Szent Ferenc lehetett, a poverello. (A poverelló olaszul szegénykét jelent –
szerk. megj.)
Mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe,
mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy egy kávéházban ültünk.
Petőfi egyetlen reánk maradt fényképe és
József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak. S a poverello
hangján tudott madarakról, virágokról szólani. Magánya, sorsa, vergődése a
budapesti irodalmi kávéházakban, szörnyű, valószínűtlen nyomora, ordító
egyedülléte a szegénység és a betegség börtönében, őrült – zseniális szemének
egy villanása, segélyt kérő és számon kérő nézése, hangjának izgatott és
bensőséges suttogása, költészetének mély árammal telített varázsa: mindez
félelmetes, egyedülvaló tüneménnyé avatta ezt a költőt.
Hangja egyre tisztult, egyre közelebb érezzük
szívünkhöz és értelmünkhöz…”
Igen, ezt mi is elmondhatjuk: egyre közelebb
és remélem, egyre tovább tart ez a pozitív értékelés bennünk. Mindaddig, amíg
lesznek, élnek a földön emberek, akik magyarul olvasnak, és magyarul éreznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése