– Minap eszembe jutott Gy. elvtárs.
Kezdő újságíró koromban (nagyon régen volt)
Gy. elvtársnak egy egész járás volt a birodalma, s efféle szocialista Csák Máté
módjára kormányozta azt a nagyon szép, ám rendkívül csóró vidéket. Király volt
ő azon a tájon, annak ellenére, hogy a tar fején sohasem láttam koronát. De Gy.
elvtárs tudta és beleegyezése nélkül még egy légy sem repülhetett át egyik
szemétdombról a másikra, s a kakasnak is előbb Gy. elvtárstól kellett engedélyt
kérnie, ha például nyáridőben, mondjuk 4 óra 12 perc 25 másodperckor fel akarta
kukorékolni a Napot.
Gy. elvtárs ugyanúgy cselekedett, mint
hajdani nagy királyaink, akik országot járva el-elidőztek egy-egy várban. Ott
persze teljes ellátásukról a vár gazdája és pórnépe gondoskodott. Gy.
elvtárssal is gyakran előfordult, hogy titkárnője révén kiüzent például a
„Zerge sem ugrik nagyot” termelőszövetkezetbe: ma éppen oda látogat, s ebédre
sült libát szeretne. „A nyúl a legjobb mezőgazdász” szövetkezetben viszont
egészen más csemegére támadt gusztusa.
Gy. elvtárs természetesen elvárta azt is,
hogy a birodalmába látogató újságíró (a középkorban lantos, igric, kobzos,
krónikás névre hallgató egyén) első útja hozzá vezessen, s az illető nála tegye
tiszteletét. Olyankor Gy. elvtárs a tollkoptató firkász tudtára adta, hogy most
pedig erről és erről kell írni. Erről jót – mert én Gy. elvtárs így látom,
arról a másikról viszont bírálatot kérek! Enyhét vagy keményet, Gy elvtárs ezt
is eldöntötte.
Gy. elvtárs elég nagydarab ember volt, ám
történt egyszer, hogy egy O. J. monogramú, meglehetősen cingár, s Gy. elvtársnál
jó egy fejjel alacsonyabb újságíró, miután a fatornyos királyi, járási székhely
előtti faluban, a Stüszi vadász névre hallgató műintézményben (magyarul
kocsmában) felhajtott két deci törkölypálinkát, akkora bátorságra tett szert,
hogy alig fél órával később a királynál tett tisztelgő látogatása alkalmával
majdnem ráborította Gy. elvtársra az egyébként sapkás bronz Leninnel is
megnehezített tölgyasztalt. Mindenesetre ököllel verte Gy. elvtárs asztallapát
és azt kiabálta neki:
- Vedd tudomásul Gy. elvtárs, te nekem se
most, se máskor nem parancsolhatod meg, hogy mikor, miről írjak. Kettőt tehetsz
csupán: javasolhatsz, vagy kérhetsz. S ezzel sarkon fordult, otthagyva a
meglepetéstől és a dühtől elsápadt, megnémult Gy. elvtársat.
S lőn csoda! Onnantól kezdve Gy. elvtárs jobb
belátásra tért. Hogy libát, kacsát, sztrapacskát rendelt-e továbbra is
„birodalma” majorságaiban, azt nem tudom, de az újságírókat onnantól kezdve
békén hagyta.
Gy. elvtárs már régen nem él, az O. J. monogramú
kollégám is több éve elköltözött az örök vadászmezőkre. Miért jutott eszembe ez
a két ember éppen most, 2018-ban?
Csak annyit árulhatok el: az életben minden
újra és újra megismétli önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése