2018. június 22., péntek

Dr. Boross Géza is átment a túlsó partra

  2018. április 28-án elhunyt Dr. Boross Géza, miskolci főorvos. Orvosként, emberként tiszteletre méltó volt. Egy 1997-ben készült interjúmmal (megjelent A miskolci Szent Ferenc Kórház évkönyve 1998.) búcsúzom Tőle. Az írásból Ön is tisztelt Olvasó megismerheti, ki is volt Dr. Boross Géza.
*
„A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz,
hogy megtöltse az ember szívét.”           (Albert Camus)
Főorvos Úr! Egy fa gyökerei csak akkor válnak láthatóvá, ha körülötte kiássuk a földet, ám ebbe a fa belepusztul. Az ember sokkal szerencsésebb, mint a fa. A gyökerei láthatóvá tételéhez rendelkezik egy különleges adottsággal: az emlékezni tudás képességével. Arra kérem hát, emlékezzen! Hogy előttünk is láthatóvá váljanak a gyökerei.
– Bár Budapesten születtem 1936-ban, s azt követően összesen egy esztendőn át Szombathelyen éltünk, szülőhazám, gyerekkorom világa Miskolc, pontosabban Diósgyőr-Vasgyár. Édesapám orvos volt, precíz, a fegyelmet következetesen megkövetelő ember hírében állt a kórházban is, ahol dolgozott, de, mint mondogatta: ez a szigor a betegek érdekét szolgálta. Példája, emberi tartása, az a fajta megszállottság, elhivatottság, amit ő érzett a hivatása iránt, engem is magával ragadott. Soha nem volt olyan – s lehetett éjfél vagy hajnali 3 óra –, hogy ha hívták, ne ment volna be a kórházba a betegeihez. S erről édesanyám sem beszélte le soha. A híres munkaszeretete mellett – egy 100 ágyas osztályt sokáig másodmagával látott el, – talán még a természet iránt érzett tiszteletét és szeretetét emelném ki. Minket, gyerekeket a természet annyi titkára megtanított! S a „módszertana” egészen bámulatos volt! Ha, például, este a kórházi irodájába – a lámpafény „hívogatására” – betévedt, mondjuk, egy éjjeli pávaszem, azt megfogta, betette egy dobozkába, hazahozta, s megmutatta nekünk, és beszélt róla. Mikor mindez megtörtént, a lepkét annak rendje-módja szerint elengedte. Hát ilyen ember volt az én édesapám!
És az édesanyja?
Ő végzettségét tekintve közgazdász volt. Amikor egy évre Szombathelyre költöztünk, a Rába Vízmű Társaságnál dolgozott, de amikor Miskolcra, Diósgyőrbe jöttünk lakni, már nem ment el állásba, hanem otthon volt háztartásbeli. Ez magyarázható azzal is, hogy két húgom született, de azzal is, hogy a Vasgyárban nem csak a főorvos, hanem az ipari munkások is egy keresetből el tudták tartani a családjukat. Akkor. Úgyhogy édesanyám az a klasszikus családanya volt, aki gyerekeket nevelt, házimunkát végzett, s egyben a kohéziós erőt jelentette. A Vasgyárban, ahol laktunk, a házhoz kert is tartozott, ahol ő nagy szeretettel zöldséget termesztett, virágot nevelt. Természetszeretetét gyerekkorából hozta a Rába-parti szelíd erdőkből, s annak a kedves folyónak partjáról, ahol anyai nagyanyám volt gátőr. S ha már őt említettem, akkor had emlékezzem meg apai nagyapámról is, aki ugyancsak a Dunántúlon, Gyékényesen tanítóskodott.
Az unokából viszont – a dunántúli gyökerek ellenére – egy másik táj, a Bükk szerelmese lett.
Ez igaz. Ennek nem csak az a magyarázata, hogy a Bükk közelében éltünk. Az a vasgyári közeg nevelt engem természetbaráttá, a szép tisztelőjévé és csodálójává, amelynek minden egyes tagja a szakma igazi mestere, ugyanakkor olvasott, nagyműveltségű személyek voltak. De említhetem az egykori vasgyári plébánosokat is! Kislégi Nagy László a hajnali, 5 órai roráte után vette a hátizsákját s indult velünk ki a Bükkbe. Csintalan József plébános úr pedig olyan volt, akár egy élő Jávorka-Csapody növényhatározó, szinte nem tudtunk neki olyan növényt mutatni, amit ne ismert volna. Én annak idején kint, a Bükkben az öreg gyáriaktól megtanultam az oltás, a szemzés fortélyát, s az én gyermekkoromban az természetes volt, hogy a vadrózsabokrokat átoltottuk nemesre. De ugyanígy a Bükkben talált vadgyümölcsfák egy részét is.
Ez a szerelem – a túrázás, a természetjárás – mindmáig megmaradt?
Meg. A túra minden hétvégén része az életemnek. A családdal 25-35 kilométert legyalogolunk. Én bakancsos turistaként járom a Bükköt. Kocsim nincs, nem is kell! Helyette inkább utazom. Mindig a lehető legolcsóbb utazási irodával, például az Expresszel. Európa szinte minden országában jártam, de megfordultam Algériában és Koreában is. Tavaly Görögországban jártunk, idén Spanyolország a legolcsóbb. Oda megyünk.
Térjünk vissza még a gyermekkorához! Szólt róla, hogy formálója, nevelője a család mellett az a vasgyári közeg volt, ahol éltek. Apropó, meg van még az a ház, ahol annak idején laktak?
Meg. A házat később kisajátították, s a kórház laborja működött benne.
A közbevetés előtt azt akartam kérdezni, hogy a vasgyári miliőn belül milyen nyomot hagyott Önben az iskola?
Mind a vasgyári fiúiskola, ahol tanulmányaimat kezdtem, mind pedig a Kilián Gimnázium, ahol 1954-ben érettségiztem, jó iskola volt. Tudásban szilárd alapokat kaptam mindkét helyen, de még ettől is fontosabbnak tartom azt a szellemiséget, amit ez a két iskola kisugárzott. A Hunfalvy egykori tanárai közül még többen is tanítottak bennünket. Mi például még nyolc éven át tanultunk latint. Nagyon szívesen emlékszem vissza dr. Kiséri László latin-történelem-fölrajzszakos tanáromra, Schwarz Alajosra, aki ugyancsak latint tanított, valamint matemetika tanáraimra, Lerner Károly igazgató úrra, Gehér Istvánra, Mihály Istvánra, Palumby Gyula bácsira, az igazgatóhelyettesünkre, s nem utolsó sorban dr. Szabó Gyula tanár úrra, aki a földrajzot tanította.
A gimnáziumban melyek voltak a kedvenc tantárgyai?
A latin és a matematika. Általában négyes tanuló voltam. Lehettem volna jobb is, de én a tanulás mellett heti 3 alkalommal vívó, illetve síedzésre jártam, sőt zenét is tanultam. Négy évig zongorát, hat évig hegedűt. A sportot később is űztem, de aztán idővel előbb a vívást, majd 1977 elején egy sajnálatos bukás után – a sízést is abbahagytam. A zeneszeretetem viszont már elkísér a sírig, koncertekre ma is rendszeresen járok.
Az érettségi után a pályaválasztást befolyásolta az apai példa?
Igen. Az orvostudományi egyetemre jelentkeztem. Az első nekifutásra nem sikerült, a pesti egyetemre nem vettek fel. Második alkalommal Szegeden próbálkoztam, ott már sikerrel. Felvettek, s ott, a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát 1961-ben. Négy évvel később ugyanott belgyógyászatból tettem szakvizsgát.
Friss diplomásként hol kezdte az orvosi pályafutását?
Egy kis kitérő után a Vasgyári Kórház belgyógyászatára kerültem. 1970-ig dolgoztam ott, amikor is indult a Szentpéteri kapuban a Szociális Otthon, ahol egy 140 ágyas betegosztály létesült. A terv az volt, hogy ez egy geriatriai osztály, vagyis az idős emberek belgyógyászata lesz, amelyhez 4-5 orvosi státuszt terveztek. A terv azonban – annak ellenére, hogy ez a betegágyas osztály élt, működött – végül mégsem valósult meg teljes valóságában, a szükséges orvoslétszámot, státuszt nem biztosították hozzá. 1970-től 1976 októberéig dolgoztam ott, miközben azt reméltem, hogy az egyébként ésszerű elképzelés valóra válik. Nem így történt.
Mikor adta fel a reményt?
Hosszú idő után. 1976. október elsejével jöttem el ide, a mostani Szent Ferenc nevet viselő kórházba. Akkor indult itt a Belgyógyászati Diagnosztikai Osztály. Annak lettem a vezetője. Nézze, nekem gimnazista korom óta kedvenceim az ókori klasszikusok, s az általuk hirdetett bölcseletekkel is egyetértek, azonosulok. Nos, Ovidius írta a következőket: „Qua pasitus fueris in statione mane!” Magyarul: „Ott, hova rendeltek, tarts ki az őrhelyeden!” Vallom, ám mindig eljön az a pillanat, hogy tovább nem érdemes kitartani, viszont egy másik őrhelyen eredményesebben tudom szolgálni az ügyet. 1976 októberében ezért döntöttem úgy, hogy váltok.
Megérte?
Jó kérdés. Ez az 1976. október 1-jén indult belgyógyászati-diganosztikai osztály 1981-ig funkcionált. Tulajdonképpen abban az időszakban, amikor Schultheisz Emil belgyógyász szakorvos volt az egészségügyi miniszter. Neki volt hasonló osztálya Budapesten. Nevezték ezt „baj-megállapító osztálynak” is. A működésnek a lényege az volt, hogy befeküdt hozzánk a beteg általában 3 napra, s ezalatt elmesélte az életét, mi kivizsgáltuk, s a három nap elteltével átfogó egészségügyi kórképet adtunk róla. Szakszerűbben fogalmazva, feladatként a következőket tűztük magunk elé: a hagyományos értelemben vett belgyógyászat és szoros határterületeinek diagnosztikus tevékenységét; szakértői tevékenységet, illetve véleményezést az előbbi behatárolás szerinti megbetegedésekben, keresőképesség, illetve munkaképesség vonatkozásában; valamint terápiás tanácsadást a belgyógyászati betegségek esetében, az alapellátás területén tevékenykedő orvosoknak. Én ma is sajnálom, hogy az osztály így, pontosabban ezzel a funkcióval megszűnt. Szükség volna rá! De hát, nálunk Murphy (kis)asszony törvénykönyvéből Green asszony törvényei érvényesülnek: „Mire összespórolod a pénzt a bútorhoz illő szőnyegre, a bútort ki lehet dobni.”
Mi történt?
1980. december 15-én – miután az 1979-ben indult Cardiovascularis Rehabilitációs Részlegünk önálló életet kezdett élni – az általános belosztály ágyszáma 65-ről 40-re csökkent, homályos feladattal. Az osztály az intézményen belül új területre került, ezzel a működés épületi és területi adottságai is romlottak. Murphy törvényei közül aktualitását tekintve idevágó: „Az amatőr és a profi között csupán az a különbség, hogy a profi merészebben rombol.” Az osztály sora később is elég hányatott volt. A helyzeten tovább rontott az 1986. januárjában bekövetkezett kórházfúzió a Semmelweis Kórházzal. Az általános belosztály továbbra is perspektívától megfosztott mostohagyermek maradt. nem véletlenül hangsúlyozom az általános belosztály-terminológiát. A tüdőosztályok manapság is a jobban hangzó tüdőbelosztálynak titulálják magukat, s ez megtévesztő, legalábbis félreértésekre ad okot, néha még a velünk, évek óta consiliárius kapcsolatban lévő kollégák is tüdőbelosztálynak tituláltak minket, pedig a feladatkörünk ennél szélesebb volt, nem pedig ennyire leszakosodott.
Főorvos Úr! Ön hosszú éveken át vívta hol sikerrel, hol minden erőfeszítés ellenére – reménytelenül napi harcát az általános belgyógyászati osztály élén. Egészen pontosan 1994 májusáig.
A már idézett Murphy törvénykönyvében az is olvasható, mint a „főnököd egészségügyi szabályai”: hogy „A női depressziót a menstruációs ciklus, a férfi depressziót a hihetetlen megterhelés okozza.” Azt hiszem, elég volt. Nem is beszélve arról, hogy a második házasságomból született kislányom – aki most hétéves – igényelte a gyakoribb otthonlétet.
Azóta mit csinált?
Ugyancsak itt, a Szent Ferenc Kórházban minőségbiztosítási szaktanácsadó főorvos vagyok. Mielőtt megkérdezné, mi a fenét csinál egy ilyen titulussal felruházott főorvos, elmondom: az egészségügyben, így a kórházakon belül is, előtérbe került a gazdaságosság, a hatékonyság, s ez még akkor is úgy van, ha a betegeket nem lehet, nem szabad csupán közgazdasági szemlélet alapján gyógyítani. Ez a munkakör afféle menedzseri feladatokat ró rám, keresnem kell azokat az utakat, módozatokat, amelyek a működtetésben a költséghányadot csökkentik, a hatékonyságot fokozzák. Naprakészen kell figyelnem, hogy a világ az egyes megbetegedésekre milyen hatékony terápiát, gyógymódot ajánl, s annak költségeit összevetjük a lehetőségeinkkel. A betegek érdekeit és gyógyulását maximálisan figyelembe véve elemzünk, osztunk, szorzunk. Ezenkívül a reumatológiai osztályon és a csanyiki szanatóriumban belgyógyászati konzíliumokat tartok, az egészségügyi szakközépiskolában belgyógyászatot tanítok, a megyei önkormányzatnál pedig, mint üzemorvos tevékenykedem. Ráadásul szakvizsga előtt állok. A közeljövőben szeretném letenni a foglalkozás egészségügyi szakvizsgát.
Főorvos Úr! Ha valaki azt kérdezi Öntől: mondd már, milyen főorvos ez a Boross Géza, mit válaszol?
Hogy orvosként milyen és hogy, főleg, főnökként milyen volt? A munkát tiszteli és azt mindenkitől megköveteli. Akár főnöke az illetőnek, akár nem. Azt vallja: a gyógyításban nem lehet hibázni! mert egy vasat el lehet rontani, ott az elkövetett hibát ki lehet javítani, de az ember kárára tévedni, mulasztani jóvátehetetlen vétek. Camus mondta: ellátni jól a mesterséget, ez a lényeg!

Emlékezés a Kossuth-díjas Feledy Gyulára

Egy régi beszélgetés írásos nyoma
– Ez a világ nap mint nap Téged is vizsgáztat. Megszólít, kérdez, választ vár. Olykor egyszerűen leszólít, sőt beléd is köt. Ez a világ egyre bonyolultabb. Hogyan reagálsz? Figyelembe veszed, törődsz vele? Vagy kitérsz előle? Esetleg kiválasztod a közeledéséből azt, ami számodra fontos? Ha viszont úgy érzed, szembe is szállsz a kihívásaival? Ebben a mai, a korábbitól talán sokkal kuszább világban, Feledy Gyula mikor és miért veszi kezébe a ceruzát vagy az ecsetet?
– Miközben a világ körülöttünk, körülöttem valóban bonyolultabb lett, én valahogy mégis úgy érzem, számomra bizonyos dolgok leegyszerűsödtek. Ezt nem csupán a társadalmi változásokból vélem kiérezni, hanem természetszerűleg az életkoromból is. Az én képzőművészeti érdeklődésem nagyon hosszú ideig – legalábbis egy bizonyos részben – a sajtóhoz, az újságokhoz kötődött. Dolgoztam keletkezésétől fogva a Napjainknál, a helyi és országos napilapoknál, többek között itt nálatok, az Észak-Magyarországnál is. Hosszú évekig szinte kizárólag úgynevezett sokszorosító grafikai munkákat készítettem, aminek éppen a napokban megnyílt grafikai biennálé a fóruma, immáron harminckét éve. Ebből persze az is következik, hogy ennyi év után fölengedvén az ember, az ütemet lassítja, sőt eközben bizonyos műfaji változásokat is átél. Mivel pályám legelején néhány évig szinte kizárólag a festészet, illetve az úgynevezett egyedi technikák érdekeltek, most ehhez tértem vissza. Másrészt az is változás, hogy elérve a nyugdíjas kort – ami persze nálunk nem olyan kategorikus változást jelent, mint a kötött foglalkozásúaknál –, szinte alig készítek valamit megbízásra. Az is mondhatnám némi túlzással, hogy csupán kedvtelésből dolgozom. Koromnál fogva életem alapvető körülményeit már nem befolyásolhatom. Ez a megnyugtató dolog azt is eredményezi, hogy egy kicsivel többet tudok önmagamra figyelni.
– Az elmondottak egy részének némileg ellentmond, hogy épp a jövő héten, kamarakiállításod nyílik Miskolcon a Megyeháza Galériában, ahol többek között tizenöt olyan táblaképedet láthatja a közönség, amelyeket megrendelésre készítettél, méghozzá ebben az esztendőben.
– Valóban felfedezhető ebben ellentmondás. Ám ez a megrendelés egyrészt inkább baráti felkérés, másrészt egy igen izgalmas művészi feladat volt. Egyszerűen arról van szó, hogy Sajópetriben Bodonyi Csaba építész barátom épít egy kis templomot. Ő és Balpataki Béla plébános úr kértek fel, hogy ebbe a templomba, a Rózsfüzérhez fessek tizenöt képet. A megkeresésnek nyilván oka a barátságon túl, hogy e tárgykör, legalábbis részletei, jegyei évek óta jelen vannak bizonyos munkáimban. Te is ismered, sorozatokat készítettem például a Pietáról. Már annak idején Krakkóban érdekelt, s mondhatnám, egész pályámon végigkísért, s az átlagosnál is nagyobb élményt jelentett nekem az anyaság. Talán azért, mert korán árvaságra jutottam. Ez az örök emberi motívum, az örök anya az említett Rózsafüzér sorozatban – amely valójában az Evangélium rövid összefoglalója – jelen van. Ezenkívül engem a karácsonyhoz valamiféle specifikus viszony köt, olykor talán szentimentálisnak is bélyegezhető kapcsolat. Annak idején az alkalmazott grafikáim készítésekor, a politikai napilapok, pártlapok szerkesztőinél kikötöttem, hogy egyéb munkát csak akkor vállalok, ha ezt a gyermekkorom óta végigkísérő fokozottabb szentimentalizmusomat, karácsonykor kiélhetem.
– És itt a sajópetri templom esetében milyen kikötéseid voltak?
– Azt kikötöttem, csak akkor és úgy tudom vállalni ezt a munkát, hogy ha az nem merül ki pusztán illusztrációban. Hanem igenis integrálni tudjam azt saját munkásságomba! A feladat lelkesítő volt, ám egyszersmind nyomasztó is, hiszen e tárgykörben az európai festészet számtalan kimagasló mestere, például Botticelli, Leonardo da Vinci alkotott remeket. Mindezeken túl egy tényező különösképpen motivált. Életemben nagyon meghatározó szerepe volt egy papnak, akivel gyerekkoromtól kezdve haláláig, barátságban voltam. Úgy hívták Demeter István, s a szülőhelyemen, Sajószentpéteren volt esperes. Úgy éreztem, ha ezzel a nagy feladattal sikerül megbirkóznom, valami nagy gesztust teszek életem talán legmeghatározóbb tanítójának, Demeter Istvánnak. Nagyjából egy teljes évet fordítottam erre a munkára. Ez általam kiszabott határidő volt. Nézd, én egy olyan alkatú ember vagyok, aki nem hiszi el azt, hogy létezik egyedül üdvözítő megoldás. Ezért tartottam tőle, ha én nem szabok magamnak egy rövidebb határidőt, újabb átfestésekkel a korábban kialakult koncepció felborul.
– Gyula, mennyire vagy Te kételkedő típus? Ezt most önmagaddal, munkáiddal kapcsolatosan kérdezem.
– Azt hiszem, az átlagosnál is jobban. Én mindig csodálkozom és megdöbbenek, amikor fiatal pályatársaim szájából művészeti vagy szellemi dolgokkal kapcsolatosan olyan magabiztos ítéleteket hallok, amit én nem mernék így kimondani. Igen, én kételkedő típus vagyok. Nem hiszem – és itt, a konkrét bibliai témánál maradva –, hogy az érintett problémát egyedüli helyes módon oldottam meg. A kétségeim, periodikusan változó színvonalon fel-felmerülnek bennem, ezért megvan a veszélye annak, hogy ha most nem zárom le, akkor egy-egy dologhoz hozzányúlok és átfestem. Azt mondják, minden művészet valójában az abbahagyás művészete. Én valójában azt tartom fontosnak, hogy úgy legyek én, hogy az hitelesen az én szellemi termékem legyen. Számtalanszor találkozom saját dolgaimban olyan élménnyel, hogy egy régi, húsz-harminc évvel ezelőtt készült munkám most jobban vagy esetleg kevésbé jobban tetszik. Ez persze fakad abból is, hogy a képzőművészetben nem úgy működik az emberi szellem, mint egy egzakt mérőeszköz. Én vallom és kívánom is, hogy legyenek mérhető elemei a szellemi teljesítménynek! Idetarozik például a mesterségbeli felkészültség. De ezt sem lehet mereven alkalmazni! Mert lehet nekem katartikus élményem, egy láthatóan fogyatékos műtől is. Az úgynevezett technikai tökéletesség, amire ugyan törekszik az ember, s jó, ha van, de önmagában még nem perdöntő. A kézügyesség távolról sem akkora jelentőségű a képzőművészetben. Például egy ilyen ikonografikus feladatnál más elemek kerülnek előtérbe, mint mondjuk az improvizációs művészeknél. Említhetem a József Attila-sorozatomat, ahol egészen más volt a mesterségbeli feladatom.
– Apropó, a társművész József Attila fontos szerepet tölt be munkásságodban. Tévedek?
– Én József Attilát a magyar szellemi élet egyik legnagyobb csodájának tartom. És azt kell mondanom, hogy számomra meghatározó, az egyébként is meglévő, irodalmias érdeklődésemen belül. Ezt vállalom még akkor is, ha manapság a képzőművészeknél már-már pejoratív felhanggal emlegeti, hogy irodalmias. Persze énnálam az úgynevezett József Attila magánkultuszom felerősödése azzal is összefüggésbe hozható, hogy az utóbbi években elég sok támadás érte a költőt.
– Számomra József Attila a meg nem értett ember. Se a saját korában, se halála után nem volt az. Van-e köztetek ilyen vonatkozásban rokonság?
– Nem vagyok olyan öntelt, hogy analógiát gondoljak köztem és József Attila között.
– Ám a sorsotokban, legalábbis az indulásnál, mindenképpen van hasonlóság.
– Ez persze igaz, én magam is – enyhén szólva – nem olyan körökből származom, ahol a szellemi problémák voltak napirenden. Ellenkezőleg. A léthez nélkülözhetetlen minimális feltételek megteremtése jelentette a nap feladatokat, gondokat. József Attila is elképesztő anyagi körülmények közül, apátlanul startolt, ennek ellenére a szellem berkeiben éppolyan poéta doctus lett, mint mondjuk a sokkal jobb életkörülményű Babits Mihály.
– Ennek ellenére, ha napjainkban József Attila úgymond az ügyeletes „sztárköltő” lenne, én úgy gondolom, Feledy Gyula kevesebbet foglalkozna vele. A meglévő kapcsolatokban az elesettek, a méltatlanul bántalmazottak védelmét érzékelem.
– Ez rám nézve hízelgő és megtisztelő feltételezés. Az elesettek és az üldözöttek iránti eredendő rokonszenvem valóban tetten érhető a műveimben.
– Téged soha nem úgy ismertek a barátaid, tisztelőid, hogy üldögélsz a folyóparton, s nyárfákat, füzeseket és egyéb szép tájakat festesz. Erősen közéleti ember voltál. Dolgoztál lapoknak, sőt lapok szerkesztésében részt vettél, érdekelt a kulturális, a politikai élet. Az utóbbi időkben, úgy tűnik, visszavonultál, magadba zárkóztál. Mintha ez az ikonszerű sorozat is jól jött neked ahhoz, hogy „kimenekülj a világból”.
– Nem menekvés ez. Te is tudod jól, hogy engem, ki soha nem voltam párttag, hányszor megvádoltak, sőt még harcos bolseviknak is kikiáltottak. Ha ezzel az úgynevezett szociális szemléletemre, az elesettek iránti rokonszenvemre akart valaki célozni, akkor én ezt megtisztelően vállaltam. Ha viszont nem erre célzott, akkor a következőket el kell mondanom. Én mindig megkülönböztettem azokat az alkalmazott feladatokat (amelyeket egy képzőművésznek azért kell megcsinálni, mert a péknek az a dolga, hogy kenyeret süssön, a képzőművésznek meg, hogy rajzoljon), azoktól a feladatoktól, amelyek úgymond autonóm műveim, s képzőművészeti, művészeti eszményeimet célozták meg. Én egy illusztratív feladatot, egy meghívót vagy egy könyvcímlapot, amikor megterveztem, akkor azt úgy gondoltam, hogy az még mindig kisebb kompromisszum az életben, minthogy a saját szuverén művemet adom át egy kívülálló szempont szolgálatára. Nagyképűség nélkül mondhatom, azon kevesek közé tartozom, akik nem fognak eladatlan képeket a képkereskedelmi szférák raktáraiban hagyni. Korábban volt egy párt, s azon a rendszeren belül az ember eldönthette, hogy az adott viszonyok közepette hogyan tudja megőrizni a mindig is relatív függetlenségét. Ma ez, a pártoskodás elburjánzó, szövevényes légkörében bonyolultabban vetődik fel. Én az életkoromon túl, ezért sem óhajtok pártpolitikai eszmények szolgálatába állni. Fiatalként nehezebb dolgom lenne, mert ki lennék téve annak, amivel ma már nem kell számolnom, hogy ilyen vagy olyan laphoz kellene csatlakoznom egzisztenciális okokból, és ez egyfajta politikai szándékot is demonstrálna.
– A kort említetted. Foglalkoztat az elmúlás?
– Különösképpen nem, de azért foglalkoztat. Összefüggésben van ez a mesterségem másik, egzaktul meg nem válaszolt vagy meg sem válaszolható alapkérdésével, nevezetesen, hogy mi végre fest az ember. Mi az a valami, ami miatt az ember ír, zenél, fest? Mert élelmiszert azért termel, hogy éhen ne haljon. Tudjuk, képek nélkül még lehet élni, még talán zene nélkül is, ha a naprakész szempontokat vetjük össze. A teljes emberi lét alapszükségletében a mi cselekvésünkre nem lehet olyan egyszerű választ adni, mint arra, hogy miért eszünk. Hogy mi a célja a művészetnek? Erre Illyés Gyula írja válaszként valahol, hogy tiltakozás. Tiltakozás az elmúlás ellen. Nevezhetjük úgy is, hogy jelhagyó ösztön, ami mindenkiben benne van, hisz mindenki szeretne nyomot hagyni az egyedi, az egyszeri, a megismételhetetlen létének. Egy színházat be lehet zárni, egy képzőművészeti akadémiát is meg lehet szüntetni, ezért  még holnap nem fognak tüntetni száz­ezrek. De mindnyájan tudjuk, s a titok éppen ebben van, hogy az értelmes emberi lét valahol megsérül. Esetleg úgy, hogy abba társadalmak is belebuknak.
– Az elmúlt évtizedeket tekintve, mint művész, megkaptál minden olyan elismerést, amit Magyarországon művésznek adhattak. Vidéken élőként Kossuth-díjas lettél, s rendelkezel az Érdemes és Kiváló művész címekkel. Külső, felületes személőként úgy tűnik, elégedett kell, hogy legyél. Felteszem hát a leghétköznapibb kérdést: hogy vagy, Gyula?
– A saját közérzetemet soha nem tartottam olyan fontosnak, hogy abból messzemenő következtetéseket vonjak le. Az említett címek, amelyeket pályám során megkaptam, azok legalább annyira lehetnek terhesek, nyomasztóak, mint örvendetesek. Egy tény, én úgy szereztem, dehogy szereztem, úgy kaptam meg ezeket a kitüntetéseket, hogy nem brusztoltam értük. Én csak végeztem a dolgomat. Ha a pályámat, mint valami karriertörténetet nézi valaki kívülről, akkor úgy tűnhet, hogy meglehetősen komfortos életem volt. Te tudod, hogy ez nincs így. Materiális értelemben nem vittem sokra. A művészeti sikereimet ne akkumuláltam anyagiakba, mert nem szándékoztam feladni az alapelvemet. Számomra, például a saját közérzetemen túl, igen fontos vagy még fontosabb az, hogy hogyan élnek az embertársaim. Én tudtam, hogy a mesterségemből fakadóan mindmáig (de ez minden művészeti ág képviselőjére vonatkozik), az úgynevezett átlagemberhez képest haszonélvezője voltam, meg vagyok is bizonyos privilégiumoknak. De nem mulasztom el egyetlen nap sem, hogy összevessem, miként él Marika néni vagy Pista bácsi ebben az országban. S pláne nem felejtem el azt – mert ez én elhagyhatatlan feladatom –, hogy a magam eszközeivel utaljak erre. S hogyha kell, figyelmeztessek! Egyébként köszönöm, jól vagyok.


Nagyfröccs az automatából

Wirth Lajos főszerkesztőm emlékére 

A hatos kórteremben a férfi urológián, három, istenháta mögötti kisfaluból érkezett öregember lábadozott prosztataműtét után, na meg a hajdani főszerkesztőm, aki még a bajban – kórházba feküdni ugye elég nagy baj – sem veszítette el jókedélyét, humorérzékét.
Az említett három öregnek nagyműtét ide, nagyműtét oda, mint a gyerekeknek az új játék, annyira megtetszett a kórházi folyosó végén elhelyezett italautomata, amely bizonyos számú pénzdarab bedobása után ilyen-olyan kávét, kapucsinót, üdítőitalt ad ki, ellenszolgáltatás gyanánt. A három öreg, miután egy kedves nővér segítségével kitanulta a masina kezelését, attól kezdve rendszeresen kicsoszogott ehhez a csudagéphez, ahol kedvünk szerint mikor, mit rendeltek maguknak. Úgy jártak oda, mint a jó kútra.
– Maga mit ivott? – kérdezte egyik nap egyikük a visszaballagó főszerkesztőtől, látva annak kezében a műanyag poharat.
– Természetesen nagyfröccsöt! – válaszolt egykori főnököm. – Én csak azt szeretem. Nagyfröccsöt, méghozzá savanykás abasári rizlingből.
– Nagyfröccsöt? – hihetetlenkedett a kérdező öreg. – Ne vicceljen már, az a gép nem ad nagyfröccsöt! Én nap, mint nap végigolvasom, hogy mi minden van benne, s nincs kiírva rá semmilyen szeszesital.
– Kiírva nincs – bólogatott egyetértően a főszerkesztő. – Miért is lenne kiírva? Jóember, gondolkodjon már! Ez kórház! Ha ki lenne rá írva, hogy nagyfröccs is kapható, délután háromkor már nótázna az egész férfi urológia. Hát még csak az kéne! Úgyhogy nagyfröccs nincs mindenkinek… Annak van egy rejtett gombja az automata oldalán, furfangosan elrejtve. Azt csak a bennfentesek tudják, hol van. Meg speciel én, úgy, mint bennfentes. Szóval visszatérve az iménti kérdésére, én az imént egy nagyfröccsöt ittam. Úgy ám! Ráadásul most igazán jól esett, azt hiszem, mindjárt tudok is pisilni tőle.
A három öreg, a kérdező és a két hallgató csodálkozó kíváncsisággal nézett egymásra. Tekintetük elárulta, egy jó nagyfröccs bizony nekik is nagyon jól esne. Ám a főszerkesztő urat mégsem merték faggatni, hogy árulja már el nekik is, hol is található az a titkos gomb.
Félóra elteltével az egyik öreg kicsoszogott a folyosóra, de kisvártatva csalódva jött vissza. Széttárt karjával jelezte a másik kettőnek, nem találta meg a keresett nyomógombot. Aztán a második próbálkozott, később a harmadik. Sikertelenül.
Éjszaka a főszerkesztő arra ébredt, hogy mindhárom öreg készülődik kifelé. A résnyire nyitva hagyott ajtón látta, hogy mindhárman az automatához csoszogtak, s elkezdték azt vizsgálni minden oldalról, felülről, alulról. Annyira belemelegedtek a nagyfröccs nyomógombjának keresésébe, hogy észre sem vették a közeledő ügyeletes orvost.
– Hát maguk mi a fenét keresnek olyan nagy buzgósággal éjnek idején? – reccsent rájuk a doki.
A három öreg ijedten motyogott:
– Mi…mi csak… a Pista elejtette a kétszáz forintosát… mert kávét akart inni… s mi jöttünk neki segíteni megkeresni.
– Kávét, éjjel egy órakor!? No, vallják csak be nekem, hogy maguk mindhárman nagyfröccsöt szeretnének inni! Ugye igazam van?
– Főorvos Úr! Ezek szerint tényleg ad ez a masina nagyfröccsöt is? – kérdezték az öregek lelkendezve. – Mi már egy félórája keressük a nagyfröccs nyomógombját, de nem találjuk.
– Akkor csak keressék továbbra is! Ahhoz, hogy hozzájussanak, sajnos maguknak kell megkeresnie a megfelelő gombot. Igyekezzenek, mert a főszerkesztő úr már megelőzte magukat, ő már ismeri a titkot, de nem árulhatja el senkinek. Mint ahogy én sem mondhatom meg önöknek. No, viszlát, további jó keresést!
A három öreg csalódottan nézett az ügyeletes orvos után, aki miközben mosolygott rajtuk, arra gondolt: szolgálat ide, szolgálat oda, ezen a meleg nyári éjszakán neki is jól esne egy hideg nagyfröccs vagy egy hosszúlépés. El is határozta, hogyha a három öreg csalódottan nyugovóra tér, visszajön az automatához, s készíttet magának egy nagyfröccsöt abasári rizlingből.
Kedves Olvasók! Ugye Önök sem tudják, hogy a kórházi italautomatákon, hol van a nagyfröccs nyomógombja? Bizony sok mindent meg kell még tanulnunk nekünk ebben az k…va életben!