*
„A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég
ahhoz,
hogy megtöltse az ember szívét.” (Albert Camus)
hogy megtöltse az ember szívét.” (Albert Camus)
– Főorvos Úr! Egy fa gyökerei csak akkor
válnak láthatóvá, ha körülötte kiássuk a földet, ám ebbe a fa belepusztul. Az
ember sokkal szerencsésebb, mint a fa. A gyökerei láthatóvá tételéhez
rendelkezik egy különleges adottsággal: az emlékezni tudás képességével. Arra
kérem hát, emlékezzen! Hogy előttünk is láthatóvá váljanak a gyökerei.
– Bár Budapesten születtem 1936-ban, s azt
követően összesen egy esztendőn át Szombathelyen éltünk, szülőhazám,
gyerekkorom világa Miskolc, pontosabban Diósgyőr-Vasgyár. Édesapám orvos volt, precíz, a
fegyelmet következetesen megkövetelő ember hírében állt a kórházban is, ahol dolgozott, de, mint
mondogatta: ez a szigor a betegek érdekét szolgálta. Példája, emberi tartása,
az a fajta megszállottság, elhivatottság, amit ő érzett a hivatása iránt, engem
is magával ragadott. Soha nem volt olyan – s lehetett éjfél vagy hajnali 3 óra
–, hogy ha hívták, ne ment volna be a kórházba a betegeihez. S erről édesanyám
sem beszélte le soha. A híres munkaszeretete mellett – egy 100 ágyas osztályt
sokáig másodmagával látott el, – talán még a természet iránt érzett tiszteletét
és szeretetét emelném ki. Minket, gyerekeket a természet annyi titkára
megtanított! S a „módszertana” egészen bámulatos volt! Ha, például, este a
kórházi irodájába – a lámpafény „hívogatására” – betévedt, mondjuk, egy éjjeli
pávaszem, azt megfogta, betette egy dobozkába, hazahozta, s megmutatta nekünk,
és beszélt róla. Mikor mindez megtörtént, a lepkét annak rendje-módja szerint
elengedte. Hát ilyen ember volt az én édesapám!
– És az édesanyja?
– Ő végzettségét tekintve közgazdász volt.
Amikor egy évre Szombathelyre költöztünk, a Rába Vízmű Társaságnál dolgozott,
de amikor Miskolcra, Diósgyőrbe jöttünk lakni, már nem ment el állásba, hanem
otthon volt háztartásbeli. Ez magyarázható azzal is, hogy két húgom született,
de azzal is, hogy a Vasgyárban nem csak a főorvos, hanem az ipari munkások is
egy keresetből el tudták tartani a családjukat. Akkor. Úgyhogy édesanyám az a
klasszikus családanya volt, aki gyerekeket nevelt, házimunkát végzett, s egyben
a kohéziós erőt jelentette. A Vasgyárban, ahol laktunk, a házhoz kert is
tartozott, ahol ő nagy szeretettel zöldséget termesztett, virágot nevelt.
Természetszeretetét gyerekkorából hozta a Rába-parti szelíd erdőkből, s annak a
kedves folyónak partjáról, ahol anyai nagyanyám volt gátőr. S ha már őt
említettem, akkor had emlékezzem meg apai nagyapámról is, aki ugyancsak a
Dunántúlon, Gyékényesen tanítóskodott.
– Az unokából viszont – a dunántúli gyökerek
ellenére – egy másik táj, a Bükk szerelmese lett.
– Ez igaz. Ennek nem csak az a magyarázata,
hogy a Bükk közelében éltünk. Az a vasgyári közeg nevelt engem
természetbaráttá, a szép tisztelőjévé és csodálójává, amelynek minden egyes
tagja a szakma igazi mestere, ugyanakkor olvasott, nagyműveltségű személyek voltak.
De említhetem az egykori vasgyári plébánosokat is! Kislégi Nagy László a hajnali, 5
órai roráte után vette a hátizsákját s indult velünk ki a Bükkbe. Csintalan
József plébános úr pedig olyan volt, akár egy élő Jávorka-Csapody
növényhatározó, szinte nem tudtunk neki olyan növényt mutatni, amit ne ismert volna. Én annak idején kint, a Bükkben az
öreg gyáriaktól megtanultam az oltás, a szemzés fortélyát, s az én
gyermekkoromban az természetes volt, hogy a vadrózsabokrokat átoltottuk
nemesre. De ugyanígy a Bükkben talált vadgyümölcsfák egy részét is.
– Ez a szerelem – a túrázás, a természetjárás
– mindmáig megmaradt?
– Meg. A túra minden hétvégén része az
életemnek. A családdal 25-35 kilométert legyalogolunk. Én bakancsos
turistaként járom a Bükköt. Kocsim nincs, nem is kell! Helyette inkább utazom.
Mindig a lehető legolcsóbb utazási irodával, például az Expresszel. Európa
szinte minden országában jártam, de megfordultam Algériában és Koreában is.
Tavaly Görögországban jártunk, idén Spanyolország a legolcsóbb. Oda megyünk.
– Térjünk vissza még a gyermekkorához! Szólt
róla, hogy formálója, nevelője a család mellett az a vasgyári közeg volt, ahol
éltek. Apropó, meg van még az a ház, ahol annak idején laktak?
– Meg. A házat később kisajátították, s a
kórház laborja működött benne.
– A közbevetés előtt azt akartam kérdezni,
hogy a vasgyári miliőn belül milyen nyomot hagyott Önben az iskola?
– Mind a vasgyári fiúiskola, ahol
tanulmányaimat kezdtem, mind pedig a Kilián Gimnázium, ahol 1954-ben
érettségiztem, jó iskola volt. Tudásban szilárd alapokat kaptam mindkét helyen,
de még ettől is fontosabbnak tartom azt a szellemiséget, amit ez a két iskola
kisugárzott. A Hunfalvy egykori tanárai közül még többen is tanítottak bennünket.
Mi például még nyolc éven át
tanultunk latint. Nagyon szívesen emlékszem vissza dr. Kiséri László
latin-történelem-fölrajzszakos tanáromra, Schwarz Alajosra, aki ugyancsak latint tanított, valamint matemetika tanáraimra, Lerner Károly igazgató úrra, Gehér
Istvánra, Mihály Istvánra, Palumby Gyula bácsira, az igazgatóhelyettesünkre,
s nem utolsó sorban dr. Szabó Gyula tanár úrra, aki a földrajzot tanította.
– A gimnáziumban melyek voltak a kedvenc
tantárgyai?
– A latin és a matematika. Általában négyes
tanuló voltam. Lehettem volna jobb is, de én a tanulás mellett heti 3
alkalommal vívó, illetve síedzésre jártam, sőt zenét is tanultam. Négy évig
zongorát, hat évig hegedűt. A sportot később is űztem, de aztán idővel előbb a
vívást, majd 1977 elején – egy sajnálatos bukás után – a sízést is abbahagytam.
A zeneszeretetem viszont már elkísér a sírig, koncertekre ma is rendszeresen
járok.
– Az érettségi után a pályaválasztást
befolyásolta az apai példa?
– Igen. Az orvostudományi egyetemre
jelentkeztem. Az első nekifutásra nem sikerült, a pesti egyetemre nem vettek
fel. Második alkalommal Szegeden próbálkoztam, ott már sikerrel. Felvettek, s
ott, a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát 1961-ben. Négy évvel
később ugyanott belgyógyászatból tettem szakvizsgát.
– Friss diplomásként hol kezdte az orvosi
pályafutását?
– Egy kis kitérő után a Vasgyári Kórház belgyógyászatára
kerültem. 1970-ig dolgoztam ott, amikor is indult a Szentpéteri kapuban a
Szociális Otthon, ahol egy 140 ágyas betegosztály létesült. A terv az volt,
hogy ez egy geriatriai osztály, vagyis az idős emberek belgyógyászata lesz,
amelyhez 4-5 orvosi státuszt terveztek. A terv azonban – annak ellenére, hogy
ez a betegágyas osztály élt, működött – végül mégsem valósult meg teljes
valóságában, a szükséges orvoslétszámot, státuszt nem biztosították hozzá.
1970-től 1976 októberéig dolgoztam ott, miközben azt reméltem, hogy az
egyébként ésszerű elképzelés valóra válik. Nem így történt.
– Mikor adta fel a reményt?
– Hosszú idő után. 1976. október elsejével
jöttem el ide, a mostani Szent Ferenc nevet viselő kórházba. Akkor indult itt a Belgyógyászati Diagnosztikai
Osztály. Annak lettem a vezetője. Nézze, nekem gimnazista korom óta kedvenceim
az ókori klasszikusok, s az általuk hirdetett bölcseletekkel is egyetértek,
azonosulok. Nos, Ovidius írta a következőket: „Qua pasitus fueris in statione
mane!” Magyarul: „Ott, hova rendeltek, tarts ki az őrhelyeden!” Vallom, ám
mindig eljön az a pillanat, hogy tovább nem érdemes kitartani, viszont egy
másik őrhelyen eredményesebben tudom szolgálni az ügyet. 1976 októberében ezért
döntöttem úgy, hogy váltok.
– Megérte?
– Jó kérdés. Ez az 1976. október 1-jén indult
belgyógyászati-diganosztikai osztály 1981-ig funkcionált. Tulajdonképpen abban
az időszakban, amikor Schultheisz Emil belgyógyász szakorvos volt az
egészségügyi miniszter. Neki volt hasonló osztálya Budapesten. Nevezték ezt
„baj-megállapító osztálynak” is. A működésnek a lényege az volt, hogy befeküdt
hozzánk a beteg általában 3 napra, s ezalatt elmesélte az életét, mi
kivizsgáltuk, s a három nap elteltével átfogó egészségügyi kórképet adtunk
róla. Szakszerűbben fogalmazva, feladatként a következőket tűztük magunk elé: a
hagyományos értelemben vett belgyógyászat és szoros határterületeinek
diagnosztikus tevékenységét; szakértői tevékenységet, illetve véleményezést az
előbbi behatárolás szerinti megbetegedésekben, keresőképesség, illetve
munkaképesség vonatkozásában; valamint terápiás tanácsadást a belgyógyászati
betegségek esetében, az alapellátás területén tevékenykedő orvosoknak. Én ma is
sajnálom, hogy az osztály így, pontosabban ezzel a funkcióval megszűnt. Szükség
volna rá! De hát, nálunk Murphy (kis)asszony törvénykönyvéből Green asszony
törvényei érvényesülnek: „Mire összespórolod a pénzt a bútorhoz illő szőnyegre,
a bútort ki lehet dobni.”
– Mi történt?
– 1980. december 15-én – miután az 1979-ben
indult Cardiovascularis Rehabilitációs Részlegünk önálló életet kezdett élni –
az általános belosztály ágyszáma 65-ről 40-re csökkent, homályos feladattal. Az
osztály az intézményen belül új területre került, ezzel a működés épületi és
területi adottságai is romlottak. Murphy törvényei közül aktualitását tekintve
idevágó: „Az amatőr és a profi között csupán az a különbség, hogy a profi
merészebben rombol.” Az osztály sora később is elég hányatott volt. A helyzeten
tovább rontott az 1986. januárjában bekövetkezett kórházfúzió a Semmelweis
Kórházzal. Az általános belosztály továbbra is perspektívától megfosztott
mostohagyermek maradt. nem véletlenül hangsúlyozom az általános
belosztály-terminológiát. A tüdőosztályok manapság is a jobban hangzó
tüdőbelosztálynak titulálják magukat, s ez megtévesztő, legalábbis
félreértésekre ad okot, néha még a velünk, évek óta consiliárius kapcsolatban
lévő kollégák is tüdőbelosztálynak tituláltak minket, pedig a feladatkörünk
ennél szélesebb volt, nem pedig ennyire leszakosodott.
– Főorvos Úr! Ön hosszú éveken át vívta hol
sikerrel, hol – minden erőfeszítés ellenére – reménytelenül napi harcát az
általános belgyógyászati osztály élén. Egészen pontosan 1994 májusáig.
– A már idézett Murphy törvénykönyvében az is
olvasható, mint a „főnököd egészségügyi szabályai”: hogy „A női
depressziót a menstruációs ciklus, a férfi depressziót a hihetetlen megterhelés
okozza.” Azt hiszem, elég volt. Nem is beszélve arról, hogy a második
házasságomból született kislányom – aki most hétéves – igényelte a gyakoribb
otthonlétet.
– Azóta mit csinált?
– Ugyancsak itt, a Szent Ferenc Kórházban
minőségbiztosítási szaktanácsadó főorvos vagyok. Mielőtt megkérdezné, mi a
fenét csinál egy ilyen titulussal felruházott főorvos, elmondom: az
egészségügyben, így a kórházakon belül is, előtérbe került a gazdaságosság, a
hatékonyság, s ez még akkor is úgy van, ha a betegeket nem lehet, nem szabad
csupán közgazdasági szemlélet alapján gyógyítani. Ez a munkakör afféle
menedzseri feladatokat ró rám, keresnem kell azokat az utakat, módozatokat,
amelyek a működtetésben a költséghányadot csökkentik, a hatékonyságot fokozzák.
Naprakészen kell figyelnem, hogy a világ az egyes megbetegedésekre milyen hatékony
terápiát, gyógymódot ajánl, s annak költségeit összevetjük a lehetőségeinkkel.
A betegek érdekeit és gyógyulását maximálisan figyelembe véve elemzünk,
osztunk, szorzunk. Ezenkívül a reumatológiai osztályon és a csanyiki
szanatóriumban belgyógyászati konzíliumokat tartok, az egészségügyi
szakközépiskolában belgyógyászatot tanítok, a megyei önkormányzatnál pedig,
mint üzemorvos tevékenykedem. Ráadásul szakvizsga előtt állok. A közeljövőben
szeretném letenni a foglalkozás egészségügyi szakvizsgát.
– Főorvos Úr! Ha valaki azt kérdezi Öntől:
mondd már, milyen főorvos ez a Boross Géza, mit válaszol?
– Hogy orvosként milyen és hogy, főleg,
főnökként milyen volt? A munkát tiszteli és azt mindenkitől megköveteli. Akár
főnöke az illetőnek, akár nem. Azt vallja: a gyógyításban nem lehet hibázni!
mert egy vasat el lehet rontani, ott az elkövetett hibát ki lehet javítani, de
az ember kárára tévedni, mulasztani jóvátehetetlen vétek. Camus mondta: ellátni
jól a mesterséget, ez a lényeg!