Dr. Boross Géza is átment a túlsó partra

  2018. április 28-án elhunyt Dr. Boross Géza, miskolci főorvos. Orvosként, emberként tiszteletre méltó volt. Egy 1997-ben készült interjúmmal (megjelent A miskolci Szent Ferenc Kórház évkönyve 1998.) búcsúzom Tőle. Az írásból Ön is tisztelt Olvasó megismerheti, ki is volt Dr. Boross Géza.

*

„A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz,
hogy megtöltse az ember szívét.”           (Albert Camus)

– Főorvos Úr! Egy fa gyökerei csak akkor válnak láthatóvá, ha körülötte kiássuk a földet, ám ebbe a fa belepusztul. Az ember sokkal szerencsésebb, mint a fa. A gyökerei láthatóvá tételéhez rendelkezik egy különleges adottsággal: az emlékezni tudás képességével. Arra kérem hát, emlékezzen! Hogy előttünk is láthatóvá váljanak a gyökerei.

– Bár Budapesten születtem 1936-ban, s azt követően összesen egy esztendőn át Szombathelyen éltünk, szülőhazám, gyerekkorom világa Miskolc, pontosabban Diósgyőr-Vasgyár. Édesapám orvos volt, precíz, a fegyelmet következetesen megkövetelő ember hírében állt a kórházban is, ahol dolgozott, de, mint mondogatta: ez a szigor a betegek érdekét szolgálta. Példája, emberi tartása, az a fajta megszállottság, elhivatottság, amit ő érzett a hivatása iránt, engem is magával ragadott. Soha nem volt olyan – s lehetett éjfél vagy hajnali 3 óra –, hogy ha hívták, ne ment volna be a kórházba a betegeihez. S erről édesanyám sem beszélte le soha. A híres munkaszeretete mellett – egy 100 ágyas osztályt sokáig másodmagával látott el, – talán még a természet iránt érzett tiszteletét és szeretetét emelném ki. Minket, gyerekeket a természet annyi titkára megtanított! S a „módszertana” egészen bámulatos volt! Ha, például, este a kórházi irodájába – a lámpafény „hívogatására” – betévedt, mondjuk, egy éjjeli pávaszem, azt megfogta, betette egy dobozkába, hazahozta, s megmutatta nekünk, és beszélt róla. Mikor mindez megtörtént, a lepkét annak rendje-módja szerint elengedte. Hát ilyen ember volt az én édesapám!

– És az édesanyja?

– Ő végzettségét tekintve közgazdász volt. Amikor egy évre Szombathelyre költöztünk, a Rába Vízmű Társaságnál dolgozott, de amikor Miskolcra, Diósgyőrbe jöttünk lakni, már nem ment el állásba, hanem otthon volt háztartásbeli. Ez magyarázható azzal is, hogy két húgom született, de azzal is, hogy a Vasgyárban nem csak a főorvos, hanem az ipari munkások is egy keresetből el tudták tartani a családjukat. Akkor. Úgyhogy édesanyám az a klasszikus családanya volt, aki gyerekeket nevelt, házimunkát végzett, s egyben a kohéziós erőt jelentette. A Vasgyárban, ahol laktunk, a házhoz kert is tartozott, ahol ő nagy szeretettel zöldséget termesztett, virágot nevelt. Természetszeretetét gyerekkorából hozta a Rába-parti szelíd erdőkből, s annak a kedves folyónak partjáról, ahol anyai nagyanyám volt gátőr. S ha már őt említettem, akkor had emlékezzem meg apai nagyapámról is, aki ugyancsak a Dunántúlon, Gyékényesen tanítóskodott.

– Az unokából viszont – a dunántúli gyökerek ellenére – egy másik táj, a Bükk szerelmese lett.

– Ez igaz. Ennek nem csak az a magyarázata, hogy a Bükk közelében éltünk. Az a vasgyári közeg nevelt engem természetbaráttá, a szép tisztelőjévé és csodálójává, amelynek minden egyes tagja a szakma igazi mestere, ugyanakkor olvasott, nagyműveltségű személyek voltak. De említhetem az egykori vasgyári plébánosokat is! Kislégi Nagy László a hajnali, 5 órai roráte után vette a hátizsákját s indult velünk ki a Bükkbe. Csintalan József plébános úr pedig olyan volt, akár egy élő Jávorka-Csapody növényhatározó, szinte nem tudtunk neki olyan növényt mutatni, amit ne ismert volna. Én annak idején kint, a Bükkben az öreg gyáriaktól megtanultam az oltás, a szemzés fortélyát, s az én gyermekkoromban az természetes volt, hogy a vadrózsabokrokat átoltottuk nemesre. De ugyanígy a Bükkben talált vadgyümölcsfák egy részét is.

– Ez a szerelem – a túrázás, a természetjárás – mindmáig megmaradt?

– Meg. A túra minden hétvégén része az életemnek. A családdal 25-35 kilométert legyalogolunk. Én bakancsos turistaként járom a Bükköt. Kocsim nincs, nem is kell! Helyette inkább utazom. Mindig a lehető legolcsóbb utazási irodával, például az Expresszel. Európa szinte minden országában jártam, de megfordultam Algériában és Koreában is. Tavaly Görögországban jártunk, idén Spanyolország a legolcsóbb. Oda megyünk.

– Térjünk vissza még a gyermekkorához! Szólt róla, hogy formálója, nevelője a család mellett az a vasgyári közeg volt, ahol éltek. Apropó, meg van még az a ház, ahol annak idején laktak?

– Meg. A házat később kisajátították, s a kórház laborja működött benne.

– A közbevetés előtt azt akartam kérdezni, hogy a vasgyári miliőn belül milyen nyomot hagyott Önben az iskola?

– Mind a vasgyári fiúiskola, ahol tanulmányaimat kezdtem, mind pedig a Kilián Gimnázium, ahol 1954-ben érettségiztem, jó iskola volt. Tudásban szilárd alapokat kaptam mindkét helyen, de még ettől is fontosabbnak tartom azt a szellemiséget, amit ez a két iskola kisugárzott. A Hunfalvy egykori tanárai közül még többen is tanítottak bennünket. Mi például még nyolc éven át tanultunk latint. Nagyon szívesen emlékszem vissza dr. Kiséri László latin-történelem-fölrajzszakos tanáromra, Schwarz Alajosra, aki ugyancsak latint tanított, valamint matemetika tanáraimra, Lerner Károly igazgató úrra, Gehér Istvánra, Mihály Istvánra, Palumby Gyula bácsira, az igazgatóhelyettesünkre, s nem utolsó sorban dr. Szabó Gyula tanár úrra, aki a földrajzot tanította.

– A gimnáziumban melyek voltak a kedvenc tantárgyai?

– A latin és a matematika. Általában négyes tanuló voltam. Lehettem volna jobb is, de én a tanulás mellett heti 3 alkalommal vívó, illetve síedzésre jártam, sőt zenét is tanultam. Négy évig zongorát, hat évig hegedűt. A sportot később is űztem, de aztán idővel előbb a vívást, majd 1977 elején – egy sajnálatos bukás után – a sízést is abbahagytam. A zeneszeretetem viszont már elkísér a sírig, koncertekre ma is rendszeresen járok.

– Az érettségi után a pályaválasztást befolyásolta az apai példa?

– Igen. Az orvostudományi egyetemre jelentkeztem. Az első nekifutásra nem sikerült, a pesti egyetemre nem vettek fel. Második alkalommal Szegeden próbálkoztam, ott már sikerrel. Felvettek, s ott, a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát 1961-ben. Négy évvel később ugyanott belgyógyászatból tettem szakvizsgát.

– Friss diplomásként hol kezdte az orvosi pályafutását?

– Egy kis kitérő után a Vasgyári Kórház belgyógyászatára kerültem. 1970-ig dolgoztam ott, amikor is indult a Szentpéteri kapuban a Szociális Otthon, ahol egy 140 ágyas betegosztály létesült. A terv az volt, hogy ez egy geriatriai osztály, vagyis az idős emberek belgyógyászata lesz, amelyhez 4-5 orvosi státuszt terveztek. A terv azonban – annak ellenére, hogy ez a betegágyas osztály élt, működött – végül mégsem valósult meg teljes valóságában, a szükséges orvoslétszámot, státuszt nem biztosították hozzá. 1970-től 1976 októberéig dolgoztam ott, miközben azt reméltem, hogy az egyébként ésszerű elképzelés valóra válik. Nem így történt.

– Mikor adta fel a reményt?

– Hosszú idő után. 1976. október elsejével jöttem el ide, a mostani Szent Ferenc nevet viselő kórházba. Akkor indult itt a Belgyógyászati Diagnosztikai Osztály. Annak lettem a vezetője. Nézze, nekem gimnazista korom óta kedvenceim az ókori klasszikusok, s az általuk hirdetett bölcseletekkel is egyetértek, azonosulok. Nos, Ovidius írta a következőket: „Qua pasitus fueris in statione mane!” Magyarul: „Ott, hova rendeltek, tarts ki az őrhelyeden!” Vallom, ám mindig eljön az a pillanat, hogy tovább nem érdemes kitartani, viszont egy másik őrhelyen eredményesebben tudom szolgálni az ügyet. 1976 októberében ezért döntöttem úgy, hogy váltok.

– Megérte?

– Jó kérdés. Ez az 1976. október 1-jén indult belgyógyászati-diganosztikai osztály 1981-ig funkcionált. Tulajdonképpen abban az időszakban, amikor Schultheisz Emil belgyógyász szakorvos volt az egészségügyi miniszter. Neki volt hasonló osztálya Budapesten. Nevezték ezt „baj-megállapító osztálynak” is. A működésnek a lényege az volt, hogy befeküdt hozzánk a beteg általában 3 napra, s ezalatt elmesélte az életét, mi kivizsgáltuk, s a három nap elteltével átfogó egészségügyi kórképet adtunk róla. Szakszerűbben fogalmazva, feladatként a következőket tűztük magunk elé: a hagyományos értelemben vett belgyógyászat és szoros határterületeinek diagnosztikus tevékenységét; szakértői tevékenységet, illetve véleményezést az előbbi behatárolás szerinti megbetegedésekben, keresőképesség, illetve munkaképesség vonatkozásában; valamint terápiás tanácsadást a belgyógyászati betegségek esetében, az alapellátás területén tevékenykedő orvosoknak. Én ma is sajnálom, hogy az osztály így, pontosabban ezzel a funkcióval megszűnt. Szükség volna rá! De hát, nálunk Murphy (kis)asszony törvénykönyvéből Green asszony törvényei érvényesülnek: „Mire összespórolod a pénzt a bútorhoz illő szőnyegre, a bútort ki lehet dobni.”

– Mi történt?

– 1980. december 15-én – miután az 1979-ben indult Cardiovascularis Rehabilitációs Részlegünk önálló életet kezdett élni – az általános belosztály ágyszáma 65-ről 40-re csökkent, homályos feladattal. Az osztály az intézményen belül új területre került, ezzel a működés épületi és területi adottságai is romlottak. Murphy törvényei közül aktualitását tekintve idevágó: „Az amatőr és a profi között csupán az a különbség, hogy a profi merészebben rombol.” Az osztály sora később is elég hányatott volt. A helyzeten tovább rontott az 1986. januárjában bekövetkezett kórházfúzió a Semmelweis Kórházzal. Az általános belosztály továbbra is perspektívától megfosztott mostohagyermek maradt. nem véletlenül hangsúlyozom az általános belosztály-terminológiát. A tüdőosztályok manapság is a jobban hangzó tüdőbelosztálynak titulálják magukat, s ez megtévesztő, legalábbis félreértésekre ad okot, néha még a velünk, évek óta consiliárius kapcsolatban lévő kollégák is tüdőbelosztálynak tituláltak minket, pedig a feladatkörünk ennél szélesebb volt, nem pedig ennyire leszakosodott.

– Főorvos Úr! Ön hosszú éveken át vívta hol sikerrel, hol – minden erőfeszítés ellenére – reménytelenül napi harcát az általános belgyógyászati osztály élén. Egészen pontosan 1994 májusáig.

– A már idézett Murphy törvénykönyvében az is olvasható, mint a „főnököd egészségügyi szabályai”: hogy „A női depressziót a menstruációs ciklus, a férfi depressziót a hihetetlen megterhelés okozza.” Azt hiszem, elég volt. Nem is beszélve arról, hogy a második házasságomból született kislányom – aki most hétéves – igényelte a gyakoribb otthonlétet.

– Azóta mit csinált?

– Ugyancsak itt, a Szent Ferenc Kórházban minőségbiztosítási szaktanácsadó főorvos vagyok. Mielőtt megkérdezné, mi a fenét csinál egy ilyen titulussal felruházott főorvos, elmondom: az egészségügyben, így a kórházakon belül is, előtérbe került a gazdaságosság, a hatékonyság, s ez még akkor is úgy van, ha a betegeket nem lehet, nem szabad csupán közgazdasági szemlélet alapján gyógyítani. Ez a munkakör afféle menedzseri feladatokat ró rám, keresnem kell azokat az utakat, módozatokat, amelyek a működtetésben a költséghányadot csökkentik, a hatékonyságot fokozzák. Naprakészen kell figyelnem, hogy a világ az egyes megbetegedésekre milyen hatékony terápiát, gyógymódot ajánl, s annak költségeit összevetjük a lehetőségeinkkel. A betegek érdekeit és gyógyulását maximálisan figyelembe véve elemzünk, osztunk, szorzunk. Ezenkívül a reumatológiai osztályon és a csanyiki szanatóriumban belgyógyászati konzíliumokat tartok, az egészségügyi szakközépiskolában belgyógyászatot tanítok, a megyei önkormányzatnál pedig, mint üzemorvos tevékenykedem. Ráadásul szakvizsga előtt állok. A közeljövőben szeretném letenni a foglalkozás egészségügyi szakvizsgát.

– Főorvos Úr! Ha valaki azt kérdezi Öntől: mondd már, milyen főorvos ez a Boross Géza, mit válaszol?

– Hogy orvosként milyen és hogy, főleg, főnökként milyen volt? A munkát tiszteli és azt mindenkitől megköveteli. Akár főnöke az illetőnek, akár nem. Azt vallja: a gyógyításban nem lehet hibázni! mert egy vasat el lehet rontani, ott az elkövetett hibát ki lehet javítani, de az ember kárára tévedni, mulasztani jóvátehetetlen vétek. Camus mondta: ellátni jól a mesterséget, ez a lényeg!