Minden nyáron, amikor a katáng egyébként
gyönyörű kék szirmait először meglátom, az esztétikai kellem érzete mellett –
igaz, csupán egyetlen pillanat erejéig -, enyhe borzongást is érzek.
Olyasfélét, mint akkor, amikor egy hirtelen támadt hidegfront hajszálnyival a
kellem-optimum alá hűti a tomboló kánikulát. Ettől még nem fázik az ember, s
nem nyúl kiskabát vagy kardigán után. De ezt az enyhe, libabőrt előidéző
jelzést mindazok, akikben finom, érzékeny műszer ketyeg, már felfogják, és alig hallható sóhajjal
konstatálják: a nyárba – ebbe a nyárba is – beszökött az ősz. Olyan észrevétlen
jelzés ez, mint a szív egyik pillanatról a másikra történő, kalimpáló
dobbanása. Mire ráfigyelnénk a furcsára, az eltérőre, minden visszaáll az
eredeti állapotába. A szív halkan és egyenletesen veri tovább a ritmust, s a
nyár is olyan változatlan hevességgel, kitartással szórja fényét és sugarát,
mintha sohasem akarna véget érni.
A katáng idén nyáron – minden más virághoz
hasonlóan – a szokottnál is korábban bontotta ki halványkék szirmait. Már több
mint egy hónapja látom e kedves szirmocskákat az árokparton, az utak mentén,
ahol esténként, ha néhány percre megáll az ember virágot csodálni (megáll-e
mostanság?), a látvány tücsökmuzsika teszi teljesebbé.
Bár, ez a finom húrú zene szomorkás (igaz,
ettől még lehet szép, hallgatásra érdemes). De mintha csak a rovarvilág
hegedűsei is azt adnák hírül nekünk, embereknek, amit a naptárból letépett
lapok érzelemmentesen ugyancsak jeleznek: fogy a nyár.
Bizony fogy. Így is, úgy is. Ez az idei, ez
evidens, augusztus van, hosszabbodnak az éjszakák. De fogy az a másik is: az
emberi lét nyara. Az első még csak elviselhető, hisz őszre tél, a télre viszont
ismét tavasz jő. Így van ez rendjén, amióta világ a világ. Ám az a másik, az a
másik fogyatkozás, az viszont visszafordíthatatlan folyamat.
Az elmúlást észlelve, lám a tücsök hegedűje
is fájdalmasabban szól. Mintha azt érezné, dala elszállt hasztalanul és
visszhangtalanul, „művészetére” igazából oda se figyelt a nyár, ráadásul a lét
anyagi feltételeivel sem honorálta azt. Következésképp keserves ősznek, télnek
néz elébe. Bezzeg a hangyák és a többi hangyaszorgalmú! Persze ők most sem a
vadvirágok szirmait csodálják, vagy az éhenkórász tücsök muzsikáján andalognak!
Észrevette ezt már jó ideje a tücsök
(érzékeny teremtmény), ezért is szól a szokásosnál kedvetlenebbül, bánatosabban
a zenéje. Fásultan veszi tudomásul, lassan már nincs értelme muzsikálnia. A
hangyákat, de másokat, az egereket, pockokat, a hörcsögöket is egyedül csak a
gyűjtés érdekli. Nekik nem is lesz gondjuk, ha jönnek az őszi esők, a náthát
hozó ködök és a mindent dermesztő tél.
Illetve, dehogy nem lesz! Csak most még nem
tudják. A világ ugyanis úgy van teremtve, s egyszer ezt mindenki megtudja, egér
is, hangya is, pocok is, hogy attól is üres és unalmas a világ, ha nincs benne
tücsökzene (szó).
Ülök egy bogácsi kertben, lábamnál egy
kékvirágú katángkóró, amit a fűnyíró életben hagyott. Az est egyre feketébb
palásttal takar be. Hirtelen szél lebben, bele borzongok. Mégsem mozdulok a
kerti padról, amelyen hajdan nagyanyám – az ő nyarai régen elfogytak – ilyenkor
esténként a babot fejtette. Hallgatom a nyarat elsirató tücsökzenét. Cirip,
cirip… játssza a láthatatlan zenekar. S ekkor hirtelen, valahonnan messziről,
gondtalanul mulatozó nyaralók nótáját keveri ebbe a muzsikába az augusztus esti
szél: „látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? – harsogják a
rizlinggel meggyantázott torkok. Olyan groteszk az egész. Vidáman, önfeledten
énekelnek azok ott, messze, s nem is gondolják, hogy a nóta kérdése mennyire
halálosan komoly.
Lesz-e tavasz? Lesz-e még nyár? S ha lesz is,
kell-e még valakinek a tücsökzene(szó)?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése