Géza, az elfeledett

Miközben augusztus 20-án, - akárcsak évszázadok óta e napon mindig – Istvánt ünnepeljük, az államalapítót, a szent királyt, én rá, Gézára gondolok.

Meg arra, hogy bármennyire is hangoztatja objektivitását vagy legalábbis arra való törekvését a történelemtudomány, soha nem tudja a szubjektivitását, a mindenkori jelen érdekét szolgáló „pártosságát” kiküszöbölni. S az ilyen-olyan történetfelfogáson nemzedékek úgy nőnek fel, hogy csak az éppen aktuális, politikailag támogatott felfogás tudatosul bennük, méghozzá objektív történelmi igazság gyanánt. Következésképp élnek ma is generációk, akik közül a nagyapák például mást tanultak Ferenc József császárról, gróf Andrássy Gyuláról vagy Kun Béláról, mint már fiaik, unokáik.

Sőt a mai felgyorsult korban ugyanaz a személy először „jótevő édesapánknak” ismerte meg J. V. Sztálint, vagy Rákosi Mátyást, s csak később tudtuk meg róluk az igazságot, hogy nem voltak mások, mint becstelen zsarnokok. (Ha éppen ez a végső igazság.)

Olykor maguk a történészek is megróják elődeiket a torzításokért, az objektivitás égisze alatt cselekedett tudatos vagy véletlen szubjektivizmusért. Szekfű Gyula, neves (ám ugyancsak bírált) történetíró szerint például az ő korát megelőző polgári-liberális történetfelfogás nem alapult a történeti múlt tényleges szemlélésén, tehát nem reális tudományt produkált, hanem a saját kiváltságait, a saját világrendjét vetítette vissza a múltbéli történésbe. Vagyis a történészek sok esetben a történelmet nem a kútfők szerint, hanem a saját fejükben élő doktrínákból konstruálták.

Ilyen, saját fejben lévő doktrínáktól senki sem mentes. Talán ezért hiszem én is, sőt nem hiszem, hanem meggyőződéssel vallom, hogy mi magyarok sokféle ok miatt nagyobb hőst „csináltunk” például Dózsa Györgyből, Táncsics Mihályból, mint amilyenek voltak. Ugyanakkor méltatlanul háttérbe szorítottunk olyanokat, mint például Martinuzzi Fráter György vagy Géza fejedelem.

Én pont’ ezért gondolok Gézára István ünnepén! Szó sincs róla, hogy Istvánt tagadom. Ellenkezőleg! István történelmi érdeme olyan hatalmas, hogy cseppet sem csorbul, ha apját is dicsérjük. Méghozzá elsősorban nem az apa jogán! Hanem a nagy mű részeseként, úgy is mondhatnám, úttörőjeként.

A nagyok azért ezt mindig látták. A már említett Szekfű Gyula véleményével nem áll egyedül. Hogy a magyar nép Nyugat és Kelet között nem roppant össze a X. század vége felé, az Árpád utódainak, Gézának és Istvánnak a közös érdeme. A lazán kapcsolódó nomád törzsekből ők kovácsolták össze szilárddá, két emberöltő alatt a magyar államot.

A munka nem volt könnyű. Véres belső harcoknak kellett jönniük, hogy a nép nyugtalan „rakoncátlan elemei” megsemmisüljenek. A törzsfőknek, a zsákmányoló hadjáratok során meggazdagodott kapitányoknak hatalmát meg kellett törni, és Árpád vezérnek tekintélyét mind a hét törzsre újra kiterjeszteni. Ez az első, erőszakos lépés Gézának jutott feladatul, „ki nyugati műveltség híján a természettől nem távolodott el messzire, s így kételyek még nem zavarták az elhatározásban és a gyors végrehajtásban. A központi hatalmat nehéz harcok árán újra helyreállította és sietett a pillanatot felhasználni, hogy népét a nyugati keresztény közösségbe bevezesse, és a nomád életbe visszatérés útját mindörökre bevágja mögötte.” A magyarság az imént még élethalálharcot vívott a német császárral, most viszont a Nyugat felé történő nyitás nemcsak a római egyházzal való kapcsolatba kerülést jelentette, hanem a császárral is. Mi több, Géza német földről szerez fiának feleséget! Nem akármilyen huszárvágások ezek.

Istvánnak semmilyen téren nem a nulláról kellett indulnia. A mocsarat, hol népünk sátra ingoványos talajon állt, Géza csapoltatta le. Vérrel, verejtékkel ő ásatta az új, a kőépület alapjait is, amelyre – ez már valóban István érdeme – erős várunk felépült.

A művet Géza kezdte el. Az úttörő sorsa pedig mindig nehezebb és hálátlanabb. Az elkezdőkre vár mindig a piszkosabb munka is. De túl ezen, azért is volt nehezebb az ő feladata, mert még ezer szállal kötődött a régihez. Gyökereket elvágni, az áldozatokat meghozni, ez erős akaratra, szilárd. Önmaga sanyargatására is képes jellemre vall.

Pedig még a neve sem volt mentes a misztikus pogány tartalomtól. A hajdani Gyeücsa név török méltóság – jelölőből ered, s azt jelenti: „akit nagyhatalmú szellemős segít”.

István már „belenőtt” az apjától nagyvonalakban kialakított új rendbe. Számára – ellentétben Gézával – az is természetes volt, hogy ő már keresztény módon gondolkodik, latin grammatikát tanul keresztény papoktól.

A mai történetkutatás már sejteni kezdi – állapítja meg Dümmert Dezső történész -, hogy a régebbi, a szorosan legendákhoz kötődő hagyomány túlságosan is egyoldalú módon mellőzte a XI: századi, s valószínűleg nem magyar első legendaíró által egyszerűen csak „véreskezűnek” bélyegzett Gézát, és túlságosan is egyoldalúan tulajdonított minden érdemet az országépítésben, az állam megszervezésében fiának, Istvánnak. Egy emberéletbe nem is fér bele annyi, elölről kezdődő szervező, alkotómunka, mint a legendás Szent István életébe. A magyarság gyors áttérése egy friss államrend keretei közé, és ebben való megmaradása, ugyancsak érthetetlen volna, ha mindezt csupán Istvánnak tulajdonítanánk.”

A nagy mű közös. Gézáé és Istváné. Gézáé, aki talán nem is sejti egész nagyságában a veszélyt, amely a kalandozások kudarcával e nemzetet fenyegette, mégis felfogta és pártolta a bekövetkező egészséges fejlődés eszméit: és nagy fiáé, Istváné, aki már „egész életében megértette a veszélyt, részletesen és meglepő tisztán felfogta atyjának általános gondolatait”. (S e közös műben, a nemzet érdeme sem csekély, hisz – mint a jó tanuló – megértette és követte két vezérét.)

Augusztus 20-án Istvánt ünnepeljük, de én a kissé árnyékba taszított Gézára gondolok. Egészen pontosan: Gézára is!