INTIMEK

Papírjaim rendezése közben egy régi fényképem akad a kezembe. Azon kevés képek egyike (bizony nem sok ilyen akad!) amelyen mosolygok. Már nem emlékszem a felvétel idejére és körülményeire. Jó régen lehetett, mert a fotóról egy egészen fiatal kölyök tekint rám túlzott optimizmussal. Következésképp arra sem emlékszem, hogy „parancsra” mosolyogtam-e, mert csak „akkor repült ki a kismadár” abból a misztikus masinából, vagy tényleg őszinte öröm, szívből fakadó derű ragyogott akkor, ott az arcomon.

Mert – s ezt viszont biztosan tudom -, az ember egészen kora gyermekkorától lépes szerepet játszani! Ha úgy kívántatik, akkor például, tud mosolyogni „parancsra” is. Méghozzá olyan hitelesen, hogy lám, évtizedek multával már képtelen vagyok eldönteni: az a mosoly ott a régi fotón őszinte derű-e, vagy csak mímelt mimika.

Nem kizárt, hogy az utóbbi. Az embert nagyon korán rákényszeríti az élet sok mindenre. Például arra is, hogy „jó képet vágjunk hozzá”.

*

Sok verset olvastam már a szerelemről. Többségük bezsongott emberek kontrollálatlan lelkendezése, vagy jajveszékelése. E tárgykörben a leghitelesebb, legmértanibb pontosságú definíciót Dsida Jenő adja. Íme…

„Eszembe jut a szerelem is

s ha már így van, ideírom:

Olyan hűvös mint az esti szél,

S olyan messze van, mint a csillagok.”

*

- Én kérem semmit nem változtam a fiatal koromhoz képest – dicséri dicsekvőn önmagát egy hatvan év körüli férfi.

- Most is éppúgy vélekedem a világról és az élet dolgairól, mint húsz éves koromban.

Ezek szerint ez az ember úgy élte le az életét, hogy minden lepergett róla.

Ezzel aztán kár dicsekedni.

*

Ha nem fáj, nem művészet!

Ezt a találó gondolatot néhai barátom, Mezey István grafikusművész kazincbarcikai műtermének falán olvastam anno.

Igen, a csoda csak vajúdva születik. Akár az ember.

*

Mi a vágy? Hite egy illúziónak, reménye valami szebbnek, álma a hőn áhítottnak?

Számomra tárgyiasult dolog, a gyermekkorom karácsonyfáján csillogó szaloncukor. Mert akkor – sohasem feledem – semmi mást nem vágytam úgy, mint azt. Hogy ízét mielőbb a számban érezhessem. S abban a pillanatban, abban a percben, amikor ez megtörtént, bekövetkezett a vágy metamorfózisa: a beteljesülés.

De egyszer csak megszólal jóanyám és azt mondta: mossak gyorsan fogat, mert a cukortól kilukad a fogam! Én pedig, mint akit fejbe vertek, siettem fogat mosni. (A fogorvostól mindig nagyon féltem.)

Mi hát a vágy? Olyan remény, mely, ha beteljesül, bizony akár egy foghúzás kínjával is járhat. Igen, ma már jól tudom, nagy esély van rá, hogy a vágy beteljesülésének nem lesz jó vége.

A vágy tehát önmagában szép. Szép zöld, mint hajdan nagyapám világvevős rádióján a macskaszem.

*

„Teljes sivárság, az emberi szellem és a szakmai méltóság megcsúfolása, és bénító semmi. Erre képes most a Magyar Televízió, mikor nekilendül egy szórakoztató műsornak” – olvastam egy kritikát már nem is tudom melyik hírportálon.

Ez a kemény megfogalmazás: miszerint teljes sivárság… etc… az M1-től kezdve az RTL Klubig bezárólag, nagyon sok televíziós műsorra érvényes. Ami ma Magyarországon a televíziókban történik kultúra és szórakoztatás címszó alatt, az hasonló az alkohollal demoralizált észak-amerikai indiánok esetéhez.

E szellemi mákony hatása, „eredménye” egyébként egyre aggasztóbb mértékben érzékelhető. Mind több azok száma, akik már megfertőződtek, s ma már drogfüggői az igénytelenségnek.

Hölgyeim és Uraim! Bátran kijelenthetjük: az agymosás, a szellemi leépítés terápiája polgárjogot nyert Magyarországon, s jó ütemben halad, hála a magyar televíziós csatornáknak.

Az „érzéstelenítés” kitűnő, a néző semmi fájdalmat nem érez.

*

Lelki szemeimmel látom az iménti, általam aggasztónak minősített folyamat előidézőinek felháborodástól eltorzult arcát, s szinte hallom a pofámba vágott egyetlen érvet: erre van igény!

Nem Uraim! Nem ez az igény! Ez a kínálat!

Sokan, sokszor hivatkozunk manapság a múltra. Jómagam is szoktam példálózni vele, hogy akkor így, meg akkor úgy. Az akkor (is) éltek – mondjuk ki nyíltan: mi, öregek – hol direkt módon mondunk ítéletet, hol meg indirekt utalásokkal példálódzunk, hogy akkor, anno mennyivel jobb, pontosabban mennyivel emberibb volt a világ.

Az igazság persze egészen más. Akkor sem volt jó semmi. Sem a megélhetésünk, sem az emberi kapcsolataink! Semmi, de semmi… Mindössze a dolgok, a történések konkrétságában volt, van különbség a két világ között. De csak ennyi! A „megélt világot” illetően, a közérzetünket, a lelki békénket, pontosabban békétlenségünket tekintve azonban semmi sem változott. Nyugodtan mondhatjuk: az a világ sem volt tökéletes, ez is megmarad tökéletlennek.

Érthető: mi tettük olyanná, mi tesszük ilyenné. Mert mi tényleg nem változunk!