De azért válaszoltam a kérdésére:
- Sajnos, három hónap alatt képtelenség
megtanulni írni.
- Hát akkor mennyi idő kell hozzá? – firtatta
kissé sértődötten és emeltebb hangon.
- Látja kislány, ezt az egyet nem tudom
megmondani. De azt biztosan tudom, három hónapnál több kell hozzá. Ha
szuperzseni, akkor tálán két-három év elég, ha nem az, de van szorgalma,
kitartása, akkor öt-hét év múlva esetleg már elismeri a szakma. De az sem
kizárt, hogy az egész élet kevés lesz hozzá.
- Én pedig akkor is újságíró leszek, ezt már
eldöntöttem véglegesen! – jegyezte meg ellentmondást nem tűrően.
- Ezt én nem is kétlem. Mármint, hogy előbb
vagy utóbb erre a pályára kerül. De maga azt kérdezte tőlem, mennyi idő alatt
lehet megtanulni írni. Én pedig erre a kérdésre próbáltam felelni.
*
A helybéli büszkén sorolja az idegennek:
- Nálunk minden meg van, ami a városi léthez
szükséges. Talál gyönyörű termálfürdőt, nemzetközi követelményeknek megfelelő
sportcentrumot, modern, építészetileg egyedi templomokat, irigylésre méltó
kertvárost, szebbnél-szebb parkokat, a városközpontnak eleganciát adó
dísztavat. Büszkélkedhetünk jól prosperáló ipari üzemekkel, jó színvonalú
iskolákkal, jól felszerelt művelődési központtal, saját televízióval, újsággal…
Soroljam még?
Az idegen mindezeket hallva elismerően
bólogat, ám az arca mégis azt tükrözi, hiányérzete van.
Észreveszi ezt a helybéli is, meg is hökken,
és sértődötten megkérdezi:
- Csak azt ne mondja, hogy mindez kevés!
- Dehogy mondom! Sőt, megemelem a kalapomat a
hallottak és látottak előtt.
- A tekintetében mégis azt látom, hiányol,
következésképp keres valamit.
- Ez igaz – feleli az idegen. – Valamit még
tényleg keresek. Valamit, ami nagyon fontos.
- És mi lenne az? – firtatja a helybéli. –
Kérdezzen csak nyugodtan, én majd megmutatom magának!
Az idegen kétkedő mosollyal néz a helybéli
szemébe, és furcsán kérdez:
- Mondja, ebben a nagy gazdagságban, hol
találom meg a város lelkét?
*
- Ugye nem tud hová tenni?
Ezt kérdezte tőlem titokzatos hangsúllyal egy
gyönyörű hölgy egy társaságban, miután előzőleg kellő távolságból, már hosszan
rám mosolygott.
Amitől persze melegem lett, másfelől
tanácstalanná váltam. Ki a fene lehet ez az izgalmas szépség? Ismernem kellene
valahonnan, vagy a sors rendelte úgy, hogy most kell megismernem?
- Ugye nem tud hová tenni? – ismételte meg a
kérdést most már kacéran, de igen határozottan, ahogyan az egy mai, nagyon
tudatos hölgyhöz illik.
Én viszont sem mai, sem nagyon tudatos nem
vagyok, persze azért balfácán se, ezért „emígyen válaszoltam néki”:
- Drága Hölgyem! Tenni éppen tudnám hová
magát, nagyon is tudnám! De ettől függetlenül megmondom őszintén, fogalmam
sincs, hogy Ön kicsoda.
Azóta persze már tudom. Ugyanis e rövid
kérdés-feleletet követően, természetesen sor került a még „zavaró körülmények”
tisztázására.
Mert mindent jó azon melegében helyére rakni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése