2018. augusztus 7., kedd

Szálkák

Három hónap alatt meg lehet tanulni írni? – kérdezte tőlem minap egy gusztusos küllemű adottságokkal megteremtett, éppen többlet magabiztossággal rendelkező hölgy. (Türelmetlen, olyan „nekem ez jár!” típus – állapítom meg róla. Meg azt is: akár megtanul írni, akár nem, előbb-utóbb erre a pályára kerül a fentebb már említett szép mívű domborulatai okán. De szerintem jó újságíró sosem lesz belőle, mert ez a típus nem is akar az lenni, hanem egyszerűen csak elhiszi magáról, hogy az.)
De azért válaszoltam a kérdésére:
- Sajnos, három hónap alatt képtelenség megtanulni írni.
- Hát akkor mennyi idő kell hozzá? – firtatta kissé sértődötten és emeltebb hangon.
- Látja kislány, ezt az egyet nem tudom megmondani. De azt biztosan tudom, három hónapnál több kell hozzá. Ha szuperzseni, akkor tálán két-három év elég, ha nem az, de van szorgalma, kitartása, akkor öt-hét év múlva esetleg már elismeri a szakma. De az sem kizárt, hogy az egész élet kevés lesz hozzá.
- Én pedig akkor is újságíró leszek, ezt már eldöntöttem véglegesen! – jegyezte meg ellentmondást nem tűrően.
- Ezt én nem is kétlem. Mármint, hogy előbb vagy utóbb erre a pályára kerül. De maga azt kérdezte tőlem, mennyi idő alatt lehet megtanulni írni. Én pedig erre a kérdésre próbáltam felelni.
*
A helybéli büszkén sorolja az idegennek:
- Nálunk minden meg van, ami a városi léthez szükséges. Talál gyönyörű termálfürdőt, nemzetközi követelményeknek megfelelő sportcentrumot, modern, építészetileg egyedi templomokat, irigylésre méltó kertvárost, szebbnél-szebb parkokat, a városközpontnak eleganciát adó dísztavat. Büszkélkedhetünk jól prosperáló ipari üzemekkel, jó színvonalú iskolákkal, jól felszerelt művelődési központtal, saját televízióval, újsággal… Soroljam még?
Az idegen mindezeket hallva elismerően bólogat, ám az arca mégis azt tükrözi, hiányérzete van.
Észreveszi ezt a helybéli is, meg is hökken, és sértődötten megkérdezi:
- Csak azt ne mondja, hogy mindez kevés!
- Dehogy mondom! Sőt, megemelem a kalapomat a hallottak és látottak előtt.
- A tekintetében mégis azt látom, hiányol, következésképp keres valamit.
- Ez igaz – feleli az idegen. – Valamit még tényleg keresek. Valamit, ami nagyon fontos.
- És mi lenne az? – firtatja a helybéli. – Kérdezzen csak nyugodtan, én majd megmutatom magának!
Az idegen kétkedő mosollyal néz a helybéli szemébe, és furcsán kérdez:
- Mondja, ebben a nagy gazdagságban, hol találom meg a város lelkét?
*
- Ugye nem tud hová tenni?
Ezt kérdezte tőlem titokzatos hangsúllyal egy gyönyörű hölgy egy társaságban, miután előzőleg kellő távolságból, már hosszan rám mosolygott.
Amitől persze melegem lett, másfelől tanácstalanná váltam. Ki a fene lehet ez az izgalmas szépség? Ismernem kellene valahonnan, vagy a sors rendelte úgy, hogy most kell megismernem?
- Ugye nem tud hová tenni? – ismételte meg a kérdést most már kacéran, de igen határozottan, ahogyan az egy mai, nagyon tudatos hölgyhöz illik.
Én viszont sem mai, sem nagyon tudatos nem vagyok, persze azért balfácán se, ezért „emígyen válaszoltam néki”:
- Drága Hölgyem! Tenni éppen tudnám hová magát, nagyon is tudnám! De ettől függetlenül megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy Ön kicsoda.
Azóta persze már tudom. Ugyanis e rövid kérdés-feleletet követően, természetesen sor került a még „zavaró körülmények” tisztázására.
Mert mindent jó azon melegében helyére rakni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése