2018. szeptember 25., kedd

Jancsi, Isten veled!

Szoktam mondani, így 70 éven túl egészen gyakran, hogy már nem gyűjtök barátokat.
A barátságok jóval fiatalabb korban születnek, s tartanak addig, amíg a Teremtő engedélyezi. Mostanság megdöbbenve tapasztalom, fogynak a barátaim. Minap mellbevágott az újabb szomorú hír: meghalt Kallus Jancsi is. Augusztus 10-én szólította el a Teremtő, húsz nappal 79. születésnapja előtt. Aki ebben a kis hazában véletlenül ráakad itt a neten erre az írásra, nyilván azt kérdezi: ki volt az a Kallus János?
Nos, számomra ő egy barát volt, kit fiatal korában egyik példaképemnek is tartottam. Egy futballista volt, méghozzá jó futballista, aki oly sok örömet szerzett nem csak nekem, hanem a miskolci szurkolók ezreinek. Rá, a jóbarátra most egy korábban vele készített interjúval emlékezem. Ebből az interjúból tisztelt Olvasó is megtudja, ki is volt ő valójában. (Az írás a Jegenyék a Kubikban című, 2011-ben kiadott könyvemben is olvasható.)

Aki masnit kötött Novák Dezső lábára


Az 1958-59-es bajnoki évadra az NB I-be felkerült MVSC egy évet töltött az élvonalban. Egy év utáni kiesésének mindenekelőtt az volt az oka, hogy nem sikerült NB I-es szintű játékosokkal megerősíteni a csapatot. A balul sikerült átigazolás miatt – se Szedunka, se Szkladán, se a szolnoki Tóth, de még a pécsi Göncz sem került Miskolcra –, bizony kevés játékosból tudott hétről-hétre gárdát kovácsolni Balogh II. Sándor, a csapat edzője. A Vasút akkor, 1958 nyarán csupán a volt DVTK-s Dobóval, a Munkás kiváló hátvédjével, és a Szegedi VSE-ből érkező Kallus Jánossal erősödött. Ezen írásom az utóbbi játékosról szól.

Kallus Jancsival negyed századdal később, amikor a Tiszaújvárosi Krónika főszerkesztője lettem, nap mint nap találkoztam a Tisza parti városban. Talán nem túlzok, ha azt mondom, ott, akkor lettünk igazán barátok. Amikor 2007 decemberében, 11 évi „tiszaújvárosi szolgálatom” után nyugdíjba mentem, egy akkor megjelenő könyvem bemutatójával búcsúztam el a várostól és közönségéről. Erre a búcsúra meghívtam Kallus Jancsit is, aki azonban egy nappal az esemény előtt beállított hozzám a szerkesztőségbe, s a következőket mondta:
„- Ne haragudj, de én az ilyen nagy összejöveteleket nem kedvelem, ezért nem megyek el erre sem. Ám tőled mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni. Kérlek, őrizz meg jó emlékedbe, én pedig a barátságom jeléül hoztam neked egy kis ajándékot.”
S ezt mondva, az addig kezében fogott reklámszatyorból egy futball-labdát vett elő, s átgurította nekem.
„- Ezt eddig féltve őriztem, de mától ez a labda legyen a tiéd” – mondta.
Azonnal észrevettem, hogy a labda tele van aláírásokkal. Képzeljék, Jancsi a Rummenige-féle Bayer München csapatától kapott, az akkori világhírű játékosok által dedikált labdát ajándékozta nekem.
Jancsi ajándékát én azóta is féltve őrzöm, s ha rápillantok – megbocsátják – nem Rummenige és társai, hanem az egykor ördöngösen cselező ináncsi fiú, Kallus Jancsi jut mindig eszembe.
*
„Ha egy másodpercet egy pillanatnak tekintünk, akkor az ember egy esztendő alatt 31 millió 536 ezer pillanatot él át. Tehát ha az ember megélt már mondjuk 18 évet, akkor addig több mint 567 millió pillanat „birtokosa”. Szóval, minél idősebbek vagyunk, annál több az átélt pillanataink száma. Egy ötvenéves ember bizony már pillanat-milliárdos.
Elgondolkodtak már rajta, hogy életük pillanat-millióiból, milliárdjaiból mennyi az, amire örökké, mondhatnám a sírig emlékezni fognak? Ha eltöprengenek ezen a kérdésen, akkor döbbenve vagy csodálkozva találják meg a feleletet: az emlékezetes pillanataink száma legfeljebb néhány ezer, sőt lehet, hogy csak néhány száz, vagy még annál is kevesebb.
Most induló sorozatunkban Tiszaújvárosban élő embereket faggatunk arról: melyek voltak eddigi életük emlékezetes, felejthetetlen pillanatai. Ebben igazán nem az az érdekes, hogy mennyi ilyen emléket őriz az egyes ember, hanem az, hogy az örökemlék, mindenki esetében más és más.
Az első megkérdezettünk a Munkácsy út 14. számú házban lakik. 65 éves, és úgy hívják: Kallus János. 1964 óta él ebben a városban és sokan, mint vendéglátóst ismerik. Hisz bátyjával éveken át vezették az egykori Tiszagyöngyét, és a „hatlépcsős, hatcsöcsű” bisztró vezetése is a nevéhez fűződik. Nyugdíjba a sportpályán lévő sportbüfé vezetőjeként vonult. Az én emlékezetemben – örökre – azonban nem ez a Kallus János él. Nem a vendéglátós, nem a nyugdíjas, hanem egy fiatalember, aki 1958. augusztus 31-én, vasárnap 18 ezer néző előtt Miskolcon, egy labdarúgó mérkőzésen, felejthetetlen játékával szó szerint bolondot csinált az ellenfél legismertebb játékosából, a válogatott kerettag Novák Dezsőből.
Tizenegy éves gyerekként ott szorongtam a Kubikban, s torkomat rekedtre ordítottam, de a meccs végén mi, martintelepi srácok leírhatatlanul boldogok voltunk. Első NB I-es mérkőzésén, Miskolci VSC 3-0-ra legyőzte a kitűnő erőkből álló Szombathelyi Haladás csapatát. S ennek a mérkőzésnek az egyik hőse, a gólt is szerző Kallus János volt.
 
Bemelegítés a BVSC elleni meccs előtt a Kubikban. Az előtérben középen Kallus Jancsi

- Emlékszel, János? – kérdezem a kitűnő sportembert a Krónika szerkesztőségében.
Mosolyog, de látom a meghatottságtól fátyolos a szeme.
- Nagyon régen volt, de azt a meccset tényleg nem lehet elfelejteni. Azon a vasárnap délután sok ezer vasutasnak, szerény, egyszerű embernek, szurkolónak szereztünk nagy-nagy boldogságot.
Mutatom neki a korabeli újságokat. A Népsport tudósítója, a legendás Tabák Endre ezt írta:
„Feltűnést keltett, hogy a fiatal Kékesi a jobb szélen milyen játszi könnyedséggel játszotta át több esetben a szombathelyi Novákot. A mérkőzés első gólja a 15. percben esett. Csorba nagyszerű csellel becsapta Tarrt, kicsúsztatta a labdát Gyetvai elé, ő Kékesihez játszott. A behúzódott jobbszélső, a kifutó Varga II. mellett a kapu közepébe helyezte a labdát. 1:0. …A 26. percben Kékesi villámgyorsan befelé húzódva, csaknem az alapvonalig futott le, pontosan betolta a labdát a középen befutó Nyíri elé, s ő könnyen, laposan három méterről rúgta a labdát a kapu közepébe. 2:0.”
- Te, János, ki volt az a Kékesi? – Kérdezem tőle huncut mosollyal.
- Ezt annak idején otthon, Ináncson édesanyám is megkérdezte tőlem. „Én itt a faluban mindenkinek mondom, hogy te az NB I-es MVSC-be játszol, de az újságba sehol nem szerepel a neved” – mondta édesanyám szomorúan. – De hiszen az a Kékesi én vagyok! – feleltem neki nevetve, de bizony nehezen akarta elhinni.
- Tényleg, hogyan lett a Kallusból Kékesi?
- Abban az időben, de később is nem volt ritka a magyar futballban a játékosok nevének magyarosítása. Gondoljunk például a Dujmov-fivérekre, dr. Dunai Jánosra és Dunai II. Antalra. Mi, a bajnoki nyitány előtt szerdán, előkészületi meccset játszottunk a jó erőkből álló Miskolci Honvéddal, és csapnivalóan rossz játékkal 1:0-ra kikaptunk. Ekkor Balog Sanyi bácsi, az edzőnk az öltözőben az mondta: vasárnap egy teljesen új csapatnak kell pályára lépnie! És sorolta is az összeállítást: Károlyi – Hargitai, Budai, Péter – Zombori, Kovács – Kékesi, Csorba, Gyetvai, Nyíri, Pataki. Jó néhányan, Homovics Bandi, Buna Jancsi, Zoller Csicsa, Gyetván Gyurka, a balszélső Palatics és természetesen én meglepődtünk az új nevünkön. De aztán innentől kezdve az NB I-ben végig Kékesi néven játszottam.
- Ináncsot említetted, tudom ott születtél. Hogyan lett belőled NB I-es futballista, s hogyan kerültél az MVSC-be?
- Szegeden jártam vasútforgalmi technikumba, s a Tisza-parti városban, a Szegedi VSE-ben kezdtem el komolyabban futballozni. Jól ment a játék, oly annyira, hogy a SZEAC le is akart igazolni, sőt „beleegyezésem jutalmául” felvételt nyertem a Szegedi Egyetem Jogi Karára. Az érettségi után – a nyári szünetre – viszont hazajöttem Ináncsra, s hogy az edzésből ne essek ki, elmentem Miskolcra az MVSC-hez azt kérve, hogy nyáron hadd edzhessem náluk. Megengedték, de amikor látták, hogy mit tudok, nem engedtek el. Hogy ott maradtam, abban azért a bátyám is „ludas”, mert ő beszélt rá, hogy ne menjek vissza Szegedre. Egyébként ő volt az, aki később Dorogra is elküldött, miután az MVSC egy év után kiesett az NB I-ből. Dorogon Ilkuval, Buzánszkyval, Monostori II-vel fociztam egy csapatban kb. másfél évig, ám akkor egy komoly sérülés, porcleválás, kettétörte a labdarúgó karrieremet.
- Meséld csak el, hogy ki mindenki akart téged leigazolni!
- Még szegedi diákkoromban dr. Kalocsay Géza akart a Fradiba vinni, majd amikor katona voltam a Szondy SE-ben, s bekerültem a hadsereg válogatottba – pedig akkor már rossz volt a térdem –, Szusza Feri bácsi szeretett volna minden áron a Rába ETO-hoz leigazolni.
- Igaz az, hogy téged a nagyhírű Milan is szerződtetni akart?
- Valóban így volt. Dorogon fociztam, amikor bekerültem a magyar bányász válogatottba, s a csapat részt vett Olaszországban a bányászválogatottak tornáján. Az első meccsünket éppen az olaszokkal játszottuk, s 3:1-re győztünk. Én két gólt rúgtam, s nagyon ment a játék. Talán jobban, mint Novák Dezső ellen. A mérkőzés végén a Milan megfigyelői körbevettek, s agitáltak, maradjak kint, s ők leigazolnak, mert a világhírű jobbszélsőjük, a svéd Hamrin már öreg, s abba kívánja hagyni a játékot. Akkoriban, ha egy magyar csapat nyugatra ment, a gárdát mindig kísérte egy politikai tiszt is, aki úgymond „vigyázott” a csapatra. Természetesen velünk is volt, s amikor meglátta körülöttem az olasz ügynökök gyűrűjét, szó szerint kirángatott onnan, majd pedig azt mondta: Jancsi, maga ezennel megsérült, s a többi meccsen már nem játszhat. S amíg kint tartózkodtunk, végig óvó tekintettel vigyázott rám, s nem engedett az olasz játékos-ügynökök közelébe.
- János, mi volt neked az erősséged?
- Az egyik a gyorsaság. Villámgyors volt a kezdősebességem. De szerénytelenség nélkül mondhatom, ördöngösen tudtam cselezni, és szélső létemre roppant gólerős voltam.
- Jól tudom, hogy te az egykori tiszaszederkényi csapatban is játszottál rövid ideig?
- Tényleg rövid ideig. 1964-ben kerültem ide vendéglősnek a bátyám mellé. Akkor a Tiszaszederkényi MTK a megyei bajnokságba játszott, s félő volt, hogy kiesik. Megkértek, hogy szálljak be, segítsek. Huszonhat bajnoki meccset játszottam a TMTK színeiben, 11 gólt rúgtam, s nem estünk ki. Aztán 1965-ben végleg abbahagytam…, illetve mégsem, mert a megye öregfiúk válogatottjában ötvenéves koromig játszottam.
- Jánoskám, jól „kinosztalgiáztuk” magunkat. És ez kétszeresen is jó, mert egyrészt tudtunk min nosztalgiázni, másrészt az ilyen visszaemlékezésekre – bizonyos kor után – nagy szüksége van az embernek. A múlt erőt ad. De beszéljünk most e jelenről! Hogyan élsz itt nyugdíjasként Tiszaújvárosban?
- Köszönöm, jól vagyok. Van egy szeretnivaló feleségem, akivel 1965 óta élek együtt. Van két felnőtt gyermekünk, a fiam közgazdász, a lányom jogász. Nyugdíjasként csendesen élek. Hál’ istennek az egészségem rendben van, a kedélyem jó. A barátaimmal délutánonként a sportcentrum büféjében össze-összejövünk, s beszélgetéssel, römizéssel múlatjuk az időt. Hát így élek – mondja mosolyogva.
Meleg kézfogással köszönünk el egymástól. Az ablakon át még sokáig nézek utána. Egyedül maradva hirtelen nagy-nagy ürességet érzek magamban, s nem tagadom, rossz visszazökkeni a mába. Lám, a szép emlék olyan, mint a felszakított seb. Idő kell hozzá, hogy begyógyuljon. De addig kegyetlen sajong bennünk a rideg tudat: ami egykor csodálatos volt, bárhogy is vágyunk utána, többé már nem ismétlődik meg.
Marad az egyetlen gyógyszer: olykor-olykor álmodunk róla.”
*
Jancsi! Most, hogy végleg elmentél, üzenem neked odaátra: olykor-olykor majd álmodom rólad, és soha nem feledlek!

Ember a gáton

- Szerkesztőség? A főszerkesztőt keresem!
- Az vagyok. Pelikán József.
- Pelikán? Maga nem gátőr?
- De, az vagyok. Pontosabban az is. főszerkesztő és gátőr. Ma ugyanis – ha nem tudná – ember kell a gátra! Illetve a szerkesztőségbe is olyan ember, aki… szóval, aki a gáton már bizonyított. Ilyen ember pedig ugye csak egy jöhet számításba, a gátőr. Vagyis én, Pelikán József.
- Hogy, hogy miért? Azért kérem, mert a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, ahogyan azt Virág elvtárs mondaná. Úgy bizony! Hogy mást ne említsek, a gát tele van üreglyukkal. Nem is gondolná uram, hogy ezek az ürgék mennyire veszélyesek, mennyi kárt tudnak tenni az egyébként stabilnak látszó gátakban. Márpedig, ha ezt megtudják az EU-ban, hogy a magyar gátak… arra jobb nem is gondolni.
- Hogyhogy eltúlzom a dolgot? Maga azt csak hiszi! De én jól ismerem az ürgéket, nem véletlenül vagyok harminc éve a gáton. Oda uram olyan ember kell, akinek nem járnak túl az eszén az ürgék. Nem is hinné, milyen rafinált jószágok ezek! Mindenféle van belőlük. Van magyar és külföldi ürge, aztán szürke ürge és fürge ürge. Hite volna, hogy még olyan is akad közöttük, aki írni is megtanult, s ezzel a trükkel próbálja aláásni a népgazdaságba, akarom mondani a gátba vetett bizalmat. Méghozzá nagyon ravasz módon. Előbb sok-sok lyukat fúr a gát falába, úgy, mint a többi mezei ürge, ám aztán dörgedelmes levelet ír nekem, s abban számonkérően megkérdezi: miért nincs betömve minden lyuk? Mert jó magyarnak az számít, aki minden lyukat betöm. Aki úgymond ember a gáton, hogy ezt ilyen irodalmi fordulattal fogalmazzam meg. Következésképp, aki képtelen a lyukakat betömni, az nem is férfi, illetve nem ember a gáton, pedig oda ember kell, aki nagy bottal jár! No, de én ilyen vagyok! Válaszolok is én az ilyen ürgéknek a gáton épp úgy, mint itt a reda… megvan! …itt a redakcióban! Ezzel a szóval még csak most barátkozom, nem mondom, egy kicsit nyelvtörő, de sokkal elegánsabban hangzik, mint az, hogy szerkesztőség.
- Megjegyzem, furcsa ürgék vannak manapság. Nagyon furcsák. Úgy is mondhatnám, mostanság már az ürgék sem a régiek. Legtöbbje más akar lenni, mint ami! Főnökféle, meg politikus, meg jómódú. Unják a szürke ürgeséget. S nem riadnak vissza semmilyen eszköztől – lám, még írni is megtanulnak! –, hogy olyanok legyenek, s olyan módban éljenek, mint például a sas. Szárnyalni szeretnének! Csak hát aki földhöz kötöttnek született, az soha nem tud szárnyalni. Ennek ellenében egyes ürgék mégis sas-szerepről ábrándoznak. A légtér, a világ urai szeretnének lenni, úgy, mint az a nagy madár. De ez nem vágy kérdése! Sasnak születni kell, nem csoda, hogy a légtér ura le se tojja őket. A sas nem csak legyeket nem fogdos, de ürgéket sem! Illetve, csak néha-néha. Úgy is mondhatnám, a többiek számára figyelmeztetésül. Hogy te, ürge megfoglak, s odaadlak a bogácsi cigánysoron Pusoma Aladárnak, aki olyan, de olyan ürgepörköltet csinál belőled, hogy nocsak!
- Ezt én mondom, Pelikán József gátőr, s megbízott főszerkesztő. S merem ezt mondani harmincéves gátőri tapasztalatom alapján, s ürgeöntői mesterlevéllel a zsebemben… Egyébként, miért is keresett Ön engem, mint főszerkesztőt?