Árnyék

Árnyéka mindennek van, még a hallgatásnak is.

Ráadásul a hallgatás árnyéka hasonlatos a szomszéd ház tűzfalán felfelé kúszó alvadt vér- fekete alkonyathoz. Ahogy múlik a délután, úgy kapaszkodik egyre feljebb a hámló vakolaton, s eközben a délelőtt még fakópirosan kikandikáló téglák is egyre jobban megfeketednek. Mint az érszűkületes ember lába amputálás előtt.

A hallgatás hosszával annak árnyéka is arányosan növekszik. S nincs, ami megállítsa! Nem tudom, megfigyelték-e, én úgy érzékelem: az első hallgatást követi a második, majd azt a harmadik, s így tovább. S a második, időben jóval hosszabb, mint az első, a harmadiknak pedig még hosszabb és még mélyebb az árnyéka, mint volt a másodiké. S egyszer csak azon veszi észre magát a hallgatásba burkolódzó ember, hogy az árnyék már teljesen betakarta. Már nem is a hallgatás foglya, hanem az árnyéké. S ez sokkal, de sokkal rosszabb. Mert amikor már semmi fény sem vetődik rá, akkor szembesülnie kell az árnyék valóságos tartalmával! Az árnyék nem csak a fényt falja fel, a meleget is! Így hát, akinek a hallgatás jutott osztályrészül, az Cs. Szabó László híres esszékötetének címét kölcsönözve, egyre inkább Hűlő árnyékban kénytelen gubbasztani. Dermedten, mint szeptember korán jött deres reggelén a meleg napot imádó gyík.

Ugye láttak már kőfalon, vagy kiszáradt patakmeder kavicsán mozdulatlan, tetszhalál állapotában megmerevedett gyíkot? Nincs annál kiszolgáltatottabb élőlény, kerek e világon!

Legfeljebb az ember ilyen! Igen, a hallgatás árnyékának fekete palástja alatt az ember lehet ilyen még nyomorultul védtelen és kiszolgáltatott.