Ember a gáton

- Szerkesztőség? A főszerkesztőt keresem!

- Az vagyok. Pelikán József.

- Pelikán? Maga nem gátőr?

- De, az vagyok. Pontosabban az is. főszerkesztő és gátőr. Ma ugyanis – ha nem tudná – ember kell a gátra! Illetve a szerkesztőségbe is olyan ember, aki… szóval, aki a gáton már bizonyított. Ilyen ember pedig ugye csak egy jöhet számításba, a gátőr. Vagyis én, Pelikán József.

- Hogy, hogy miért? Azért kérem, mert a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, ahogyan azt Virág elvtárs mondaná. Úgy bizony! Hogy mást ne említsek, a gát tele van üreglyukkal. Nem is gondolná uram, hogy ezek az ürgék mennyire veszélyesek, mennyi kárt tudnak tenni az egyébként stabilnak látszó gátakban. Márpedig, ha ezt megtudják az EU-ban, hogy a magyar gátak… arra jobb nem is gondolni.

- Hogyhogy eltúlzom a dolgot? Maga azt csak hiszi! De én jól ismerem az ürgéket, nem véletlenül vagyok harminc éve a gáton. Oda uram olyan ember kell, akinek nem járnak túl az eszén az ürgék. Nem is hinné, milyen rafinált jószágok ezek! Mindenféle van belőlük. Van magyar és külföldi ürge, aztán szürke ürge és fürge ürge. Hite volna, hogy még olyan is akad közöttük, aki írni is megtanult, s ezzel a trükkel próbálja aláásni a népgazdaságba, akarom mondani a gátba vetett bizalmat. Méghozzá nagyon ravasz módon. Előbb sok-sok lyukat fúr a gát falába, úgy, mint a többi mezei ürge, ám aztán dörgedelmes levelet ír nekem, s abban számonkérően megkérdezi: miért nincs betömve minden lyuk? Mert jó magyarnak az számít, aki minden lyukat betöm. Aki úgymond ember a gáton, hogy ezt ilyen irodalmi fordulattal fogalmazzam meg. Következésképp, aki képtelen a lyukakat betömni, az nem is férfi, illetve nem ember a gáton, pedig oda ember kell, aki nagy bottal jár! No, de én ilyen vagyok! Válaszolok is én az ilyen ürgéknek a gáton épp úgy, mint itt a reda… megvan! …itt a redakcióban! Ezzel a szóval még csak most barátkozom, nem mondom, egy kicsit nyelvtörő, de sokkal elegánsabban hangzik, mint az, hogy szerkesztőség.

- Megjegyzem, furcsa ürgék vannak manapság. Nagyon furcsák. Úgy is mondhatnám, mostanság már az ürgék sem a régiek. Legtöbbje más akar lenni, mint ami! Főnökféle, meg politikus, meg jómódú. Unják a szürke ürgeséget. S nem riadnak vissza semmilyen eszköztől – lám, még írni is megtanulnak! –, hogy olyanok legyenek, s olyan módban éljenek, mint például a sas. Szárnyalni szeretnének! Csak hát aki földhöz kötöttnek született, az soha nem tud szárnyalni. Ennek ellenében egyes ürgék mégis sas-szerepről ábrándoznak. A légtér, a világ urai szeretnének lenni, úgy, mint az a nagy madár. De ez nem vágy kérdése! Sasnak születni kell, nem csoda, hogy a légtér ura le se tojja őket. A sas nem csak legyeket nem fogdos, de ürgéket sem! Illetve, csak néha-néha. Úgy is mondhatnám, a többiek számára figyelmeztetésül. Hogy te, ürge megfoglak, s odaadlak a bogácsi cigánysoron Pusoma Aladárnak, aki olyan, de olyan ürgepörköltet csinál belőled, hogy nocsak!

- Ezt én mondom, Pelikán József gátőr, s megbízott főszerkesztő. S merem ezt mondani harmincéves gátőri tapasztalatom alapján, s ürgeöntői mesterlevéllel a zsebemben… Egyébként, miért is keresett Ön engem, mint főszerkesztőt?