Szoktam
mondani, így 70 éven túl egészen gyakran, hogy már nem gyűjtök barátokat.
A
barátságok jóval fiatalabb korban születnek, s tartanak addig, amíg a Teremtő
engedélyezi. Mostanság megdöbbenve tapasztalom, fogynak a barátaim. Minap mellbevágott
az újabb szomorú hír: meghalt Kallus Jancsi is. Augusztus 10-én szólította el a
Teremtő, húsz nappal 79. születésnapja előtt. Aki ebben a kis hazában
véletlenül ráakad itt a neten erre az írásra, nyilván azt kérdezi: ki volt az a
Kallus János?
Nos,
számomra ő egy barát volt, kit fiatal korában egyik példaképemnek is tartottam.
Egy futballista volt, méghozzá jó futballista, aki oly sok örömet szerzett nem
csak nekem, hanem a miskolci szurkolók ezreinek. Rá, a jóbarátra most egy
korábban vele készített interjúval emlékezem. Ebből az interjúból tisztelt
Olvasó is megtudja, ki is volt ő valójában. (Az írás a Jegenyék a Kubikban című, 2011-ben kiadott könyvemben is
olvasható.)
Aki masnit kötött Novák Dezső lábára
Az
1958-59-es bajnoki évadra az NB I-be felkerült MVSC egy évet töltött az
élvonalban. Egy év utáni kiesésének mindenekelőtt az volt az oka, hogy nem
sikerült NB I-es szintű játékosokkal megerősíteni a csapatot. A balul sikerült
átigazolás miatt – se Szedunka, se Szkladán, se a szolnoki Tóth, de még a pécsi
Göncz sem került Miskolcra –, bizony kevés játékosból tudott hétről-hétre
gárdát kovácsolni Balogh II. Sándor, a csapat edzője. A Vasút akkor, 1958
nyarán csupán a volt DVTK-s Dobóval, a Munkás kiváló hátvédjével, és a Szegedi
VSE-ből érkező Kallus Jánossal erősödött. Ezen írásom az utóbbi játékosról
szól.
Kallus
Jancsival negyed századdal később, amikor a Tiszaújvárosi Krónika
főszerkesztője lettem, nap mint nap találkoztam a Tisza parti városban. Talán
nem túlzok, ha azt mondom, ott, akkor lettünk igazán barátok. Amikor 2007
decemberében, 11 évi „tiszaújvárosi szolgálatom” után nyugdíjba mentem, egy
akkor megjelenő könyvem bemutatójával búcsúztam el a várostól és közönségéről.
Erre a búcsúra meghívtam Kallus Jancsit is, aki azonban egy nappal az esemény
előtt beállított hozzám a szerkesztőségbe, s a következőket mondta:
„- Ne haragudj, de én az ilyen nagy
összejöveteleket nem kedvelem, ezért nem megyek el erre sem. Ám tőled
mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni. Kérlek, őrizz meg jó emlékedbe, én
pedig a barátságom jeléül hoztam neked egy kis ajándékot.”
S ezt
mondva, az addig kezében fogott reklámszatyorból egy futball-labdát vett elő, s
átgurította nekem.
„- Ezt eddig féltve őriztem, de mától ez a labda
legyen a tiéd” – mondta.
Azonnal
észrevettem, hogy a labda tele van aláírásokkal. Képzeljék, Jancsi a
Rummenige-féle Bayer München csapatától kapott, az akkori világhírű játékosok
által dedikált labdát ajándékozta nekem.
Jancsi
ajándékát én azóta is féltve őrzöm, s ha rápillantok – megbocsátják – nem
Rummenige és társai, hanem az egykor ördöngösen cselező ináncsi fiú, Kallus
Jancsi jut mindig eszembe.
*
„Ha egy
másodpercet egy pillanatnak tekintünk, akkor az ember egy esztendő alatt 31
millió 536 ezer pillanatot él át. Tehát ha az ember megélt már mondjuk 18 évet,
akkor addig több mint 567 millió pillanat „birtokosa”. Szóval, minél idősebbek
vagyunk, annál több az átélt pillanataink száma. Egy ötvenéves ember bizony már
pillanat-milliárdos.
Elgondolkodtak
már rajta, hogy életük pillanat-millióiból, milliárdjaiból mennyi az, amire
örökké, mondhatnám a sírig emlékezni fognak? Ha eltöprengenek ezen a kérdésen,
akkor döbbenve vagy csodálkozva találják meg a feleletet: az emlékezetes
pillanataink száma legfeljebb néhány ezer, sőt lehet, hogy csak néhány száz,
vagy még annál is kevesebb.
Most
induló sorozatunkban Tiszaújvárosban élő embereket faggatunk arról: melyek
voltak eddigi életük emlékezetes, felejthetetlen pillanatai. Ebben igazán nem
az az érdekes, hogy mennyi ilyen emléket őriz az egyes ember, hanem az, hogy az
örökemlék, mindenki esetében más és más.
Az első
megkérdezettünk a Munkácsy út 14. számú házban lakik. 65 éves, és úgy hívják: Kallus János. 1964 óta él ebben a
városban és sokan, mint vendéglátóst ismerik. Hisz bátyjával éveken át vezették
az egykori Tiszagyöngyét, és a „hatlépcsős, hatcsöcsű” bisztró vezetése is a
nevéhez fűződik. Nyugdíjba a sportpályán lévő sportbüfé vezetőjeként vonult. Az
én emlékezetemben – örökre – azonban nem ez a Kallus János él. Nem a
vendéglátós, nem a nyugdíjas, hanem egy fiatalember, aki 1958. augusztus 31-én,
vasárnap 18 ezer néző előtt Miskolcon, egy labdarúgó mérkőzésen, felejthetetlen
játékával szó szerint bolondot csinált az ellenfél legismertebb játékosából, a
válogatott kerettag Novák Dezsőből.
Tizenegy
éves gyerekként ott szorongtam a Kubikban, s torkomat rekedtre ordítottam, de a
meccs végén mi, martintelepi srácok leírhatatlanul boldogok voltunk. Első NB
I-es mérkőzésén, Miskolci VSC 3-0-ra legyőzte a kitűnő erőkből álló
Szombathelyi Haladás csapatát. S ennek a mérkőzésnek az egyik hőse, a gólt is
szerző Kallus János volt.
- Emlékszel,
János? – kérdezem a kitűnő
sportembert a Krónika szerkesztőségében.
Mosolyog,
de látom a meghatottságtól fátyolos a szeme.
- Nagyon
régen volt, de azt a meccset tényleg nem lehet elfelejteni. Azon a vasárnap
délután sok ezer vasutasnak, szerény, egyszerű embernek, szurkolónak szereztünk
nagy-nagy boldogságot.
Mutatom
neki a korabeli újságokat. A Népsport tudósítója, a legendás Tabák Endre ezt
írta:
„Feltűnést keltett, hogy a fiatal Kékesi a jobb
szélen milyen játszi könnyedséggel játszotta át több esetben a szombathelyi
Novákot. A mérkőzés első gólja a 15. percben esett. Csorba nagyszerű csellel
becsapta Tarrt, kicsúsztatta a labdát Gyetvai elé, ő Kékesihez játszott. A
behúzódott jobbszélső, a kifutó Varga II. mellett a kapu közepébe helyezte a
labdát. 1:0. …A 26. percben Kékesi villámgyorsan befelé húzódva, csaknem az
alapvonalig futott le, pontosan betolta a labdát a középen befutó Nyíri elé, s
ő könnyen, laposan három méterről rúgta a labdát a kapu közepébe. 2:0.”
- Te, János,
ki volt az a Kékesi? –
Kérdezem tőle huncut mosollyal.
- Ezt
annak idején otthon, Ináncson édesanyám is megkérdezte tőlem. „Én itt a faluban mindenkinek mondom, hogy te
az NB I-es MVSC-be játszol, de az újságba sehol nem szerepel a neved” –
mondta édesanyám szomorúan. – De hiszen az a Kékesi én vagyok! – feleltem neki
nevetve, de bizony nehezen akarta elhinni.
-
Tényleg, hogyan lett a Kallusból Kékesi?
- Abban
az időben, de később is nem volt ritka a magyar futballban a játékosok nevének
magyarosítása. Gondoljunk például a Dujmov-fivérekre, dr. Dunai Jánosra és
Dunai II. Antalra. Mi, a bajnoki nyitány előtt szerdán, előkészületi meccset
játszottunk a jó erőkből álló Miskolci Honvéddal, és csapnivalóan rossz
játékkal 1:0-ra kikaptunk. Ekkor Balog Sanyi bácsi, az edzőnk az öltözőben az
mondta: vasárnap egy teljesen új csapatnak kell pályára lépnie! És sorolta is
az összeállítást: Károlyi – Hargitai, Budai, Péter – Zombori, Kovács – Kékesi,
Csorba, Gyetvai, Nyíri, Pataki. Jó néhányan, Homovics Bandi, Buna Jancsi,
Zoller Csicsa, Gyetván Gyurka, a balszélső Palatics és természetesen én
meglepődtünk az új nevünkön. De aztán innentől kezdve az NB I-ben végig Kékesi
néven játszottam.
-
Ináncsot említetted, tudom ott születtél. Hogyan lett belőled NB I-es
futballista, s hogyan kerültél az MVSC-be?
-
Szegeden jártam vasútforgalmi technikumba, s a Tisza-parti városban, a Szegedi
VSE-ben kezdtem el komolyabban futballozni. Jól ment a játék, oly annyira, hogy
a SZEAC le is akart igazolni, sőt „beleegyezésem jutalmául” felvételt nyertem a
Szegedi Egyetem Jogi Karára. Az érettségi után – a nyári szünetre – viszont
hazajöttem Ináncsra, s hogy az edzésből ne essek ki, elmentem Miskolcra az MVSC-hez
azt kérve, hogy nyáron hadd edzhessem náluk. Megengedték, de amikor látták,
hogy mit tudok, nem engedtek el. Hogy ott maradtam, abban azért a bátyám is
„ludas”, mert ő beszélt rá, hogy ne menjek vissza Szegedre. Egyébként ő volt
az, aki később Dorogra is elküldött, miután az MVSC egy év után kiesett az NB
I-ből. Dorogon Ilkuval, Buzánszkyval, Monostori II-vel fociztam egy csapatban
kb. másfél évig, ám akkor egy komoly sérülés, porcleválás, kettétörte a
labdarúgó karrieremet.
- Meséld
csak el, hogy ki mindenki akart téged leigazolni!
- Még
szegedi diákkoromban dr. Kalocsay Géza akart a Fradiba vinni, majd amikor
katona voltam a Szondy SE-ben, s bekerültem a hadsereg válogatottba – pedig
akkor már rossz volt a térdem –, Szusza Feri bácsi szeretett volna minden áron
a Rába ETO-hoz leigazolni.
- Igaz
az, hogy téged a nagyhírű Milan is szerződtetni akart?
- Valóban
így volt. Dorogon fociztam, amikor bekerültem a magyar bányász válogatottba, s
a csapat részt vett Olaszországban a bányászválogatottak tornáján. Az első
meccsünket éppen az olaszokkal játszottuk, s 3:1-re győztünk. Én két gólt
rúgtam, s nagyon ment a játék. Talán jobban, mint Novák Dezső ellen. A mérkőzés
végén a Milan megfigyelői körbevettek, s agitáltak, maradjak kint, s ők
leigazolnak, mert a világhírű jobbszélsőjük, a svéd Hamrin már öreg, s abba
kívánja hagyni a játékot. Akkoriban, ha egy magyar csapat nyugatra ment, a
gárdát mindig kísérte egy politikai tiszt is, aki úgymond „vigyázott” a
csapatra. Természetesen velünk is volt, s amikor meglátta körülöttem az olasz
ügynökök gyűrűjét, szó szerint kirángatott onnan, majd pedig azt mondta:
Jancsi, maga ezennel megsérült, s a többi meccsen már nem játszhat. S amíg kint
tartózkodtunk, végig óvó tekintettel vigyázott rám, s nem engedett az olasz játékos-ügynökök
közelébe.
- János,
mi volt neked az erősséged?
- Az
egyik a gyorsaság. Villámgyors volt a kezdősebességem. De szerénytelenség
nélkül mondhatom, ördöngösen tudtam cselezni, és szélső létemre roppant gólerős
voltam.
- Jól
tudom, hogy te az egykori tiszaszederkényi csapatban is játszottál rövid ideig?
- Tényleg
rövid ideig. 1964-ben kerültem ide vendéglősnek a bátyám mellé. Akkor a
Tiszaszederkényi MTK a megyei bajnokságba játszott, s félő volt, hogy kiesik.
Megkértek, hogy szálljak be, segítsek. Huszonhat bajnoki meccset játszottam a
TMTK színeiben, 11 gólt rúgtam, s nem estünk ki. Aztán 1965-ben végleg
abbahagytam…, illetve mégsem, mert a megye öregfiúk válogatottjában ötvenéves
koromig játszottam.
-
Jánoskám, jól „kinosztalgiáztuk” magunkat. És ez kétszeresen is jó, mert
egyrészt tudtunk min nosztalgiázni, másrészt az ilyen visszaemlékezésekre –
bizonyos kor után – nagy szüksége van az embernek. A múlt erőt ad. De
beszéljünk most e jelenről! Hogyan élsz itt nyugdíjasként Tiszaújvárosban?
- Köszönöm,
jól vagyok. Van egy szeretnivaló feleségem, akivel 1965 óta élek együtt. Van
két felnőtt gyermekünk, a fiam közgazdász, a lányom jogász. Nyugdíjasként
csendesen élek. Hál’ istennek az egészségem rendben van, a kedélyem jó. A
barátaimmal délutánonként a sportcentrum büféjében össze-összejövünk, s
beszélgetéssel, römizéssel múlatjuk az időt. Hát így élek – mondja mosolyogva.
Meleg
kézfogással köszönünk el egymástól. Az ablakon át még sokáig nézek utána.
Egyedül maradva hirtelen nagy-nagy ürességet érzek magamban, s nem tagadom,
rossz visszazökkeni a mába. Lám, a szép emlék olyan, mint a felszakított seb.
Idő kell hozzá, hogy begyógyuljon. De addig kegyetlen sajong bennünk a rideg
tudat: ami egykor csodálatos volt, bárhogy is vágyunk utána, többé már nem
ismétlődik meg.
Marad az
egyetlen gyógyszer: olykor-olykor álmodunk róla.”
*
Jancsi!
Most, hogy végleg elmentél, üzenem neked odaátra: olykor-olykor majd álmodom
rólad, és soha nem feledlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése