2018. szeptember 25., kedd

Lugasban

Ha tényleg színház az egész világ – s miért ne lenne az? –, akkor benne egy lugas sajátos kamaraszínpada, intim játéktere életünknek. Már csak azért is, mert monodrámára, illetve kétszereplős darab eljátszására ez a leginkább megfelelő színtér. Ráadásul csak nyári színházi előadásokra alkalmas, akkor viszont a lehető legmegfelelőbb miliőt és díszleteket szolgáltatja. Nem csoda, hogy az ilyen környezetből könnyedség, intimitás, érzéki túlfűtöttség, s valami különleges báj árad.
Nem tévedek, ha azt mondom: mindannyian őrzünk emlékezetes, lugasbéli színházi emlékeket. Gyermekkorunkból például a szomszéd lány meglesett szerelmi légyottját, melyet idétlenül végigvihogtunk, de közben azért bizony csurgott a nyálunk. Vagy az elcsent Izabella szőlő körüli izgalmat, hogy Borbély bácsi észreveszi-e, s ha igen, elég ügyesek leszünk-e a kerítés átugrásában. Egyszer szegény B. Laci megjárta, mert rajtakapták, s amint menekült, a vaskerítés lándzsás hegyébe beakadt a … szóval a „zacskója”, s össze kellett varrni neki, mire mi cukkoltuk szegényt, hogy közben nyilván a golyói is elvesztek, s „pótlással” biztosan vasgolyókat raktak be neki.
Pattanásos arcú ifjúságunkból persze más emlékeink vannak. Magányosan üldögélve a lugasban, a zavaros álmainkban világmegváltó tervek épp úgy megfogalmazódtak, mint perverz vágyak. A felnőttkorból pedig? Nos, a felnőttkorból a végre nekünk is járó örömök, de olykor bizony a csalódások élményét is őrizzük hétpecsétes titokként.
Összefoglalva úgy summázhatnám, a lugas élmények emlékezetes, ugyanakkor rövid, röpke pillanatai életünknek. Azt hiszem, az utóbbi az előbbiből következik. Azért érezzük őket röpkének, mert – az izgalmuk miatt? – maradandóan emlékezetesek.
S így vagyunk ezzel a későbbi életkorunkban is! Amikor már nem a másik nem hevíti a férfiembert, akkor jobban odafigyelünk a lugas szőlő- vagy borostyánleveleit zizegtető szél kellemes simogatására is a tikkasztó nyári napokon. S rangja lesz a lugasbéli asztalra helyezett borosüvegnek, a belőle kitöltött rizling rezedaillatának. Nem is beszélve keserűmandula ízéről!
S utána jön minden más kellem! A csillagokat vizslató hosszú hallgatás, a gondolatok szabad szárnyalása, a tüzes csókok, buja vágyak szelíd mosolyú felidézése. De ezek is mind-mind gyorsan tovaszálló boldogság-pillanatok.
A lugas csupán tranzitállomás az életünkben. Jövünk a stesszből, robotolt létből, az egyre keményedőbb világból, s ott, a lugasban – mint régi utazók az állomási restiben, vagy a postakocsi pihenőhelyein – kifújhatjuk magunkat, egy időre ellazíthatunk, s hasonlóak lehetünk a hajdan élni tudó Szindbádokhoz, Goldmundokhoz, Kakukk Marcikhoz.
Tetszik a hely, a helyzet, nagyon tetszik, ám nikotinfüggőek vagyunk, mint az erős dohányosok, s ha indulni kényszerít a kényszer, már pattanunk is fel a lugas kényelmes karosszékéből, az elernyedt, ellazult ember újra megfeszül, összeveri a bokáját katonásan, s beáll ismét a szalag mellé, elmegy lopni, vagy brókerbotrányt kiagyalni, netán firkálni önmagát is untató hülye tudósításokat.
Igen, így teszünk valami kegyetlen belső parancsra, aminek nem merünk ellentmondani. Valószínűleg egy diktátor színházi rendező ordítozására, megalázó gőgjére történik mindez, s mi erre otthagyjuk a pohárba kitöltött hideg rizlinget, az utolsó csókot már teljesen elkapkodjuk, s az iménti ábrándozásainkat elkezdjük szégyellni. Sőt, „vezeklésül” felállunk, otthagyjuk a hely és a helyzet ízét és szellemét, mert beletörődve tudomásul vesszük, hogy minket abban a pillanatban egy másik, egy divatosabbnak kikiáltott színpadra, színdarabba vezényel át, vagy vezényel vissza a rendező. S mi, mint szófogadó birkák, indulunk is!
Manapság egyre kevesebbet játszunk lugasos színpadon. Ha szeretnénk se lehet, a mai világnak – pontosabban a mai világ mozgatóinak – túl avitt egy szőlőlugasban, halványzöld abrosszal letakart asztal, s rajta boroskancsó. Őszirózsa, szilvával, körtével, dióval teli gyümölcskosár. S túl avitt a semmi cselekményű darab szereplőinek csehovi tűnődése.
Ez van, ez a mai való világ!
Én azért csak azt mondom, illetve inkább súgom, hogy illetéktelenek meg ne hallják: olykor-olykor üljünk ki egy-egy ilyen vadszőlővel vagy borostyánnal övezett térbe, egyedül vagy társsal, s hallgassuk az esti tücsökzenét, a békáknak a közeli tóról érkező kórusmuzsikáját, nézzük hunyorogva és hosszan Isten őszi csillagait, s közben kortyolgassunk jóféle nedűket lassan, méltóságteljesen, mint azt a régi urak tették múltbéli kaszinókban. S ha netán eközben kedvünk támad rá, meséljünk a társunknak régi lugasok régi titkairól.
Még egy jó tanács… Lugasban – nem másnak –, hanem mindig önmagunk gyönyörködtetésére, az önkatarzisért játsszuk az életet! Következésképp: magunknak csak jót és jól! Ennyire lehetünk részrehajlóak önmagunkkal szemben!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése