Ha tényleg színház az
egész világ – s miért ne lenne az? –, akkor benne egy lugas sajátos kamaraszínpada,
intim játéktere életünknek. Már csak azért is, mert monodrámára, illetve
kétszereplős darab eljátszására ez a leginkább megfelelő színtér. Ráadásul csak
nyári színházi előadásokra alkalmas, akkor viszont a lehető legmegfelelőbb
miliőt és díszleteket szolgáltatja. Nem csoda, hogy az ilyen környezetből
könnyedség, intimitás, érzéki túlfűtöttség, s valami különleges báj árad.
Nem tévedek, ha azt mondom: mindannyian őrzünk
emlékezetes, lugasbéli színházi emlékeket. Gyermekkorunkból például a szomszéd
lány meglesett szerelmi légyottját, melyet idétlenül végigvihogtunk, de közben
azért bizony csurgott a nyálunk. Vagy az elcsent Izabella szőlő körüli izgalmat,
hogy Borbély bácsi észreveszi-e, s ha igen, elég ügyesek leszünk-e a kerítés
átugrásában. Egyszer szegény B. Laci megjárta, mert rajtakapták, s amint
menekült, a vaskerítés lándzsás hegyébe beakadt a … szóval a „zacskója”, s
össze kellett varrni neki, mire mi cukkoltuk szegényt, hogy közben nyilván a
golyói is elvesztek, s „pótlással” biztosan vasgolyókat raktak be neki.
Pattanásos arcú ifjúságunkból persze más emlékeink
vannak. Magányosan üldögélve a lugasban, a zavaros álmainkban világmegváltó
tervek épp úgy megfogalmazódtak, mint perverz vágyak. A felnőttkorból pedig?
Nos, a felnőttkorból a végre nekünk is járó örömök, de olykor bizony a
csalódások élményét is őrizzük hétpecsétes titokként.
Összefoglalva úgy summázhatnám, a lugas élmények
emlékezetes, ugyanakkor rövid, röpke pillanatai életünknek. Azt hiszem, az
utóbbi az előbbiből következik. Azért érezzük őket röpkének, mert – az izgalmuk
miatt? – maradandóan emlékezetesek.
S így vagyunk ezzel a későbbi életkorunkban is! Amikor
már nem a másik nem hevíti a férfiembert, akkor jobban odafigyelünk a lugas
szőlő- vagy borostyánleveleit zizegtető szél kellemes simogatására is a
tikkasztó nyári napokon. S rangja lesz a lugasbéli asztalra helyezett
borosüvegnek, a belőle kitöltött rizling rezedaillatának. Nem is beszélve
keserűmandula ízéről!
S utána jön minden más kellem! A csillagokat vizslató
hosszú hallgatás, a gondolatok szabad szárnyalása, a tüzes csókok, buja vágyak
szelíd mosolyú felidézése. De ezek is mind-mind gyorsan tovaszálló
boldogság-pillanatok.
A lugas csupán tranzitállomás az életünkben. Jövünk a
stesszből, robotolt létből, az egyre keményedőbb világból, s ott, a lugasban –
mint régi utazók az állomási restiben, vagy a postakocsi pihenőhelyein –
kifújhatjuk magunkat, egy időre ellazíthatunk, s hasonlóak lehetünk a hajdan
élni tudó Szindbádokhoz, Goldmundokhoz, Kakukk Marcikhoz.
Tetszik a hely, a helyzet, nagyon tetszik, ám
nikotinfüggőek vagyunk, mint az erős dohányosok, s ha indulni kényszerít a
kényszer, már pattanunk is fel a lugas kényelmes karosszékéből, az elernyedt,
ellazult ember újra megfeszül, összeveri a bokáját katonásan, s beáll ismét a
szalag mellé, elmegy lopni, vagy brókerbotrányt kiagyalni, netán firkálni
önmagát is untató hülye tudósításokat.
Igen, így teszünk valami kegyetlen belső parancsra,
aminek nem merünk ellentmondani. Valószínűleg egy diktátor színházi rendező
ordítozására, megalázó gőgjére történik mindez, s mi erre otthagyjuk a pohárba
kitöltött hideg rizlinget, az utolsó csókot már teljesen elkapkodjuk, s az
iménti ábrándozásainkat elkezdjük szégyellni. Sőt, „vezeklésül” felállunk,
otthagyjuk a hely és a helyzet ízét és szellemét, mert beletörődve tudomásul
vesszük, hogy minket abban a pillanatban egy másik, egy divatosabbnak
kikiáltott színpadra, színdarabba vezényel át, vagy vezényel vissza a rendező.
S mi, mint szófogadó birkák, indulunk is!
Manapság egyre kevesebbet játszunk lugasos színpadon.
Ha szeretnénk se lehet, a mai világnak – pontosabban a mai világ mozgatóinak –
túl avitt egy szőlőlugasban, halványzöld abrosszal letakart asztal, s rajta
boroskancsó. Őszirózsa, szilvával, körtével, dióval teli gyümölcskosár. S túl
avitt a semmi cselekményű darab szereplőinek csehovi tűnődése.
Ez van, ez a mai való világ!
Én azért csak azt mondom, illetve inkább súgom, hogy illetéktelenek
meg ne hallják: olykor-olykor üljünk ki egy-egy ilyen vadszőlővel vagy
borostyánnal övezett térbe, egyedül vagy társsal, s hallgassuk az esti
tücsökzenét, a békáknak a közeli tóról érkező kórusmuzsikáját, nézzük
hunyorogva és hosszan Isten őszi csillagait, s közben kortyolgassunk jóféle
nedűket lassan, méltóságteljesen, mint azt a régi urak tették múltbéli
kaszinókban. S ha netán eközben kedvünk támad rá, meséljünk a társunknak régi
lugasok régi titkairól.
Még egy jó tanács… Lugasban – nem másnak –, hanem
mindig önmagunk gyönyörködtetésére, az önkatarzisért játsszuk az életet!
Következésképp: magunknak csak jót és jól! Ennyire lehetünk részrehajlóak
önmagunkkal szemben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése