„Ünneplőként”

A történelem, amelyet később dicső múltként, fennkölt ünnepélyességgel és méltósággal, sőt némi iróniával élve teátrálisan ünnepel az utókor, akkor, az akkori jelenben mindig véres vajúdással született meg. Romokkal és nélkülözéssel, a túlélők aggodalmával és reményével, le nem ülepedett izgalmakkal és tovább élő félelmekkel.

Aztán az idő mindig rendet teremtett, és előbb- utóbb eloszlatta a kételyt és aggódást. A továbblépő jelen pedig érdekének megfelelően beskatulyázta a tegnapot. Gyakran úgy, hogy ünneppé emelte az egykori történteket, s emberfeletti hősiességről, hazáért, ügyért kiontott vérről, dicső győztesekről, példaképnek állított vesztesekről beszélt, akik előtt ott, az ünnep konkrét napján, ünneplőbe öltözve vigyázban állunk, fejet hajtunk. Virágot s koszorút rakunk az emlékeztető jel mellé, s hallgatjuk a szónok fennkölt szavait, hogy „nem harcoltak és haltak hiába, mert általuk nekünk jobb lett, s ezért mi – nyomukba se érő mai nyomorultak – sose feledhetjük őket…”

Hány és hány ünnepnapon álltunk így sötét öltönyben, némán, fejet hajtva, arcunkra varázsolt méltósággal méltatni a történelem „nagy tetteit”, s megsiratni sorstragédiáit? Nagyon sokszor. És bárkire, bármire is emlékeztettek bennünket – a munkásmozgalom régi harcosaira, a NOSZF-ra, a felszabadulásra, vagy a muhi csatavesztésre – mi, az ünneplő tömeg mindig tudtunk ott és akkor méltósággal viselkedni, s arcunkra szomorúságot vagy büszkeséget erőltetni. Bárki is mást mond ma, az igazság az, hogy nem okozott nagy lelki terhet senkinek ez a formális ünneplés. S talán éppen azért nem, mert legtöbb ünnephez nem fűzött bennünket semmilyen személyes érzelmi élmény, nem éltük át traumaként, hisz amikor megtörténtek, többségünk még nem látta meg a napvilágot.

Ötvenhatban viszont én már éltem! Kilencéves voltam. Arra emlékszem, hogy féltem. Féltem, mert lőttek. Féltem, hogy nem kapunk kenyeret a boltban, a tüzépnél pedig szenet, pedig közelített a tél. Féltem, mert a felnőttek arcán is láttam a félelmet és aggodalmat a – mi lesz itt, jó vége lesz-e ennek, vagy még rosszabb világ következik? – akkor megválaszolatlan kérdéseivel. Sokféle embert láttam akkoriban az utcán karszalaggal és fegyverrel. Voltak közöttük olyanok is, akiknek jobb lett volna, ha nincs fegyver a kezükben. Én akkor úgy gondoltam, de azt hiszem, most sem gondolnám másként.

A régi híradó-felvételeket nézve nekem mindmáig azok a legszebb pillanatok, amikor kart karba öltve hömpölyögtek Budapest utcáin az egyetemisták. Arcukon tűz ragyogott, olyan, mint annak idején az apostolok elszánt tekintetében. Ötvenhat ünnepén én ezért mindig rájuk gondolok. A forradalom makulátlanul tiszta első három napjára. Később a fegyverek ropogása, a kiégett autók és tankok, a rommá lőtt házak, a halottak itt is, ott is, vérrel és korommal festették be az első napok hófehér makulátlanságát. Tudom, ilyen a forradalmak és a szabadságharcok forgatókönyve. Az áradó folyó szennyet is hoz, és okoz tragédiákat. A feltámadáshoz kereszthalálon át vezet az út! Mégis…

Az ötvenhatos ünnepi szónokokat hallgatva, s nézve a koszorúval lépkedőket, valamint az ünnepi műsorok koreográfiáját, én azokra a fiatalokra gondolok, akik azon az első napon vonultak gyermeki örömmel az arcukon, csillogó szemekkel, és keblükben a hátha eljön a szép, szabad, boldog Magyarország vágyával.

A legszebb vágyak – ma már tudom, hisz erre az élet idővel minden embert megtanít –, sohasem válnak igazán valóra. Úgy legalábbis nem, mint ahogyan megálmodjuk, mint a vágy virágba szökkenésének pillanatában még hisszük és gondoljuk. Nem mondom, van némi hasonlóság ötvenhat álma és a jelen valósága között. Annyi, mint amennyi az álom és a valóság között általában lenni szokott.

De tény, az az álom sokkal, sokkal szebb volt, mint ez a mára lett szomorú valóság.