Igaza volt Shakespeare Vilmosnak, amikor azt írta
„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép és
lelép: s mindenkit sok szerep vár/ Életében.”
Igen, minden nap fellépünk életünk színpadára, majd
pedig lelépünk onnan, s cselekvésünket, tetteinket, mitöbb gondolatainkat –
amelyeket szóban megformálva értésére adjuk a környezetünknek, a világnak –,
érdeklődés, figyelem, de nem kizárt, hogy közöny kíséri. Bizony lutri, hogy
figyelnek-e ránk vagy sem.
Persze a szerencsére, a véletlenre teljes egészében
ne fogjuk rá, hogy miért figyel vagy miért nem ránk a szűkebb környezet.
Ahogyan a színdarabokban, az életben is vannak fő-
és fontos szerepek, s vannak lakáj és második sírásó epizódok. Az előbbieket
reflektorfény övezi, az utóbbiak párszavas produkcióját másnapra már el is
felejti a közönség.
Éppen ezért, a közönség elé kiállni bátorság
kérdése. Ráadásul nagyon kockázatos. Józanságot követel. A közönség nem
lojális. A közönség vagy barát, vagy ellenség. Odi et amo – gyűlölöm és
szeretem – mondta egykor a híres római költő, Catullus.
A szereplés gyakorisága, a szerep nagysága
különböző minden egyes embernél. A kórusban éneklő szerepe kisebb felelősséggel
bír. Következésképp kisebb figyelem és elismerés kíséri, mint azt, aki a „lenni
vagy nem lenni…” monológot mondja. S még ez utóbbit mondók is rangsoroltatnak!
Emlékszem, Gábor Miklós olyan átszellemülten, olyan beleéléssel mondta, hogy
számomra örökre felejthetetlen marad. Más Hamlettek most hirtelen nem is jutnak
eszembe, ezért szégyenkezem is. Bár… az is igaz, hogy a közönségben keresni a
hibát botorság, balgaság.
*
Az élet úgy hozta, hogy életem első, nyilvános
szereplése nem sikerült. Egészen pontosan, elmaradt. Rögtön hozzáteszem: az én
hibámból.
Én, a bogácsi öreg iskolában nyaranta létrehozott,
mindössze egy-másfél hónapig működő óvoda óvodása voltam. Az alkalmi intézmény
zárásakor – július végén vagy augusztusban, erre már végképp nem emlékszem,
arra viszont igen, hogy záróünnepséget rendeztek, s – nekem is egy versikét
kellett volna elmondanom, az eseményre nagy számban összegyütt felnőttek,
szülők, nagyszülők előtt. Ám én akkor a nagyszámú közönséget meglátva (lehettek
vagy harmincan), szó szerint berezeltem, s nem mertem kiállni eléjük.
Olyannyira nem, hogy még a nagyon csábító – „ösztönzésemre szánt” – csokoládé
ígérete sem tudta megváltoztatni makacsságomat. Már csak azért sem, mert a
sokként ért félelem a verset is kitörölte a fejemből, abból eszembe semmi nem
jutott.
Jóanyám aznap nagyon szomorú volt, csalódott egyszem
fiában. Erre a mai napig pontosan emlékezem. Pedig időközben két év híján hét
évtized telt el. De jó lenne is Őt ma mosolyogva látni, hogy büszke gyermekére.
Mama, bocsáss meg nekem! Ma már olyan szívesen
elmondanám azt a versikét, de már nincs kinek. Az a harminc felnőtt, aki akkor
ott volt az öreg iskola udvarán, már régen nem él. Ahogy már Te sem, Mama!
Ráadásul azt a versikét akkor, azon az ünnepségen
végleg elfelejtettem. Sem az írójára, sem a címére, sem egyetlen sorára nem
emlékszem. Nagy kár, s mérhetetlen fájdalom tölt el, hogy hibámat, kudarcomat
utólag sem tudom jóvátenni. Pedig legalább most, oly szívesen ideírnám a
–sorrendben – 46. könyvem előszavába.
S lám milyen a Sors! Azzal „bűntetett”, hogy azóta
sokszor kellett, s kell ma is szerepelnem, kiállni, méghozzá „többször harminc”
ember elé. S szólnom kellett, illetve kell szólnom hozzájuk!
Legelőször (s azóta is legtöbbször) írásban,
különböző lapok hasábjain válhattam, váltam „közszereplővé”, aminek persze
egyenes ági következménye lett később, hogy élőben is meg kellett, kell
szólalnom. Pulpitusokon, rendezvényeken, kiállítások megnyitóján, temetőkerti
búcsúztatókon.
Az „élőszavas” közszereplés pedig olyan, mint a
jégszobrászat. A jég – bármilyen szépet is formált belőle az alkotó – előbb-utóbb
elolvad. Volt, nincs. A beszédek sorsa is hasonló. Ha hatásos, akkor is csak
néhány napig, hétig hat, majd lassan-lassan minden részletet elfelejti az
egykori hallgatóság.
Verba volant, scripta manent! A szó elszáll, az
írás megmarad – hirdették a rómaiak. Tanácsukat követve, én minden nyilvánosság
előtt elmondott beszédemre készültem (ezzel is tisztelve a hallgatóságot),
valamennyi kimondott szó előzetesen papírra került. Nos, ezekből az írásban is
rögzített beszédeimből válogattam ki hatvanat, s most ezeket adom közre. Időben
negyedszázadot járok be, térben egy egész megyét, Miskolctól–Tiszaújvárosig,
Bogácstól–Abaújkérig.
Valamennyit az egyes települések iránt érzett
tisztelet, s az ott élt, illetve a ma is ott élő barátaim, ismerőseim örök
emléke íratta.
Kérem, olvassák jóindulattal!
Bogács, 2018. augusztus 30.