2018. december 18., kedd

Hazám

Sokféle hazát akartak már elhitetni vélem.
S ma is permanensen, hordóra és emelvényre felálló szónokok győzködnek arról, mi a haza.
De ha nem győzködnek is, látom, érzem a sokféle hazát. A hivatalost, az alkotmányost, a címerest és a zászlóst, a kardcsörtetőt, a kenetteljes, a melldöngetős, az alkoholfogyasztós, a szkeptikus hazát, miközben keresem, tapogatva akár a vak, az igazi hazát, az én hazámat, ami nem definíció, nem ilyen-olyan sávos lobogó, nem egyenruha, nem mítosz, hanem realitás, kötelesség, cselekvés, munka.
Konkrétabban az az utca és az a ház, ahol születtem, arcok, amelyek szelídek, mert szerettek és én is szerettem őket. Az én hazám minden lépcső, ahol ültem már, egy-egy kapualj, ahol valakire vártam, s közben a harmadik emeletről az ablakon át a Szomorú vasárnap dallamát hozta a szél. Az én hazám Szepesi hangja, amikor azt kiabálja bele az éterbe: Dömötör lőjj, lőjj, lőjj, lőjj… gól… goooól! És persze Latinovits hangja is, amint éppen József Attilát szaval.
Ezt a hazát kerestem. Keresem amióta csak élek, egyre makacsabbul, egyre magányosabban. Már tudom, csak egyedül találhatom meg.
Haza csak egy van. Az, ami bennünk van.

Az öregkor 15 évvel később kezdődik!

A 80 éves Herkely György köszöntése

 

 Most, amikor belekezdek ebbe a születésnapi köszöntőbe, egy fohászt mormolok magamban. A kis herceg írójának, Antoine de Saint-Exuperynek imáját ismétlem:
„Uram, ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal és szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek.”
S e fohász közben Őrá gondolok. Őrá, Herkely Györgyre, Mezőkövesd kiváló fiára, kedves barátomra, akit abból az alkalomból köszöntök, hogy idén belépett a nyolc évtizedet megélt bölcsek klubjába, s akinek mindenekelőtt azt üzenem: igaz, elszaladt életünknek biztos több mint fele, de az a bölcs tanácsom Gyuri, hogy ne törődjünk vele! Egyébként is, az öregkor mindig 15 évvel később kezdődik, mint ahány évesek vagyunk.
Barátom, inkább emlékezz! Mert van mire emlékezned! A hosszú és gazdag életutadat nem naptárral, hanem az élményekkel, és az általad állított ércnél maradandóbb jelekkel mérjük.
Emlékszel, amikor még kicsik voltunk? Igaz, nem együtt, hisz te Kö­vesden, én meg Bogácson. De külön-külön is mily sokat játszottunk, a levélbe borult nyári fák alatt! Kakukkfüvet szedtünk és kalászt gyűjtöttünk a forró mezőkön, s mezítláb egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken vagy dagasztottuk a sarat nyári záporok idején. S milyen élvezettel hemperegtünk az őszi avarban!
Ám a fák közben kidőltek, a mezők, az egykor poros, néha sáros gyalogutak nyomtalanul eltűntek. És mi elérkeztünk életünk délutánjához. Ötöt ütött már a kakukkos óra...
Gyuri! Sétáljunk egyet és beszélgessünk! Eredjünk nyomába az eltűnt időknek! Hisz oly elevenen élnek bennünk a pillanatok, a percek, az órák, a napok, az évek emlékei! Nem csoda, hisz azokat az emlékeket szívünk mélyén őrizzük.
Az élet most is szép, csak ma már egy másik világban élünk, s ez a világ nekünk már furcsa, s bizony néha idegen. Szerencsére felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket és ez a szembesülés mosolygóssá teszi tekintetünket, mert tudjuk, hogy az úton, amelyen végigjöttünk, semmi fontosat nem vesztettünk el.
Ellenkezőleg! Az út, amelyen Te is haladtál, gyarapodott, gazdagodott, szépült. Egy-egy jellel. Mert Te mindig, harminc, negyven, ötven évesen, s bármikor, jelet hagytál magad után. Mind Szindbád, az örök utazó. Jelet, jeleket hagytál magad után, s ezekkel mind azt hirdetted, azt üzented, hogy volt egy másik Magyarország, egy másik Matyóföld, s mindkettő templomának, katedrálisának tornyához díszes köveket faragtál, melyekre odafókuszál a később jött generációk tekintete és elismerést váltanak kis belőlük mindazok, amiket alkottál.
Soroljam? Vezettél egy várost tanácselnökként és polgármesterként. Igazgattál egy városgazdálkodási vállalatot, egy építőipari kft.-t, egy építési irodát. Neved elválaszthatatlan a Hadas városrész rendezésétől, a főtér kialakításától, a Táncpajta, a Sportcsarnok, a Zsóry uszoda építésétől a Jézus Szíve templom „fogantatásától”, s – ami nekem különösen szívkedves – a Mezőkövesdi Újság újraindításától.
Amiket tettél, mindazokkal kivívtad a szűkebb és tágabb közösség elismerését. Kós Károly díjjal, Mezőkövesd Városért díjjal jutalmaztak, Mezőkövesd Díszpolgárává választottak, s kiérdemelted a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt elismerést is.
Gyuri! Senaca gondolatával jellemezlek, Te hozzáértően használtad fel aktív éveidet! Most meg, nyugdíjasként egyedül döntöd el hány éves vagy, nem pedig az anyakönyvi kivonatod.
A naptár szerint idén 80 éves lettél. Ebből az alkalomból fogadd ölelésünket, mint a köszöntés jelét! Baráti szeretetünk irántad bennünk el nem évül! Kívánom, hogy találkozzunk újra! Találkozzunk még sokszor, újra és újra, no meg húsz év múlva!

Gyurikám, az Isten éltessen!

Hogyan kellene mindent elölről kezdeni?

Tömeg a Tescoban, sorok kígyóznak a Spar áruház pénztárainál, a Lidlből púposra pakolt bevásárlókocsikat tolnak kifelé az emberek. Ezekben a napokban, hetekben országszerte ez a jellemző kép.
Szeretetet vásárolnak a népek, úgy, mint anno Luther idejében, amikor búcsúcédulák vásárlásától remélték lelkük megmentését. Minden tárgy egy-egy realizált szeretet – gondolják, gondoljuk.
Igen, korunk fogalma lett a tárgyiasult szeretet. Minél nagyobb vagy minél csillogóbb, drágább, annál nagyobb a szeretetünk – ezt hisszük, mert már a hitünk sem a régi. Például egy plazmatévé nagyságú szeretet azért az már nem semmi! Az ilyen drága szeretetet nevezhetnénk akár kicsorduló szeretetnek is. Csak hát ez nem az! Nem szeretet! Vagy csupán szeretettorzó… Talmi csillogás, látványosság, kongó ürességgel.
Mert – s hadd idézzem Szent Pál szavait –: „a szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra… nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.”
Az igazság pedig az, hogy valamit, valami nagyon fontosat útközben elvesztettünk, valami nagyon hiányzik. Nekem, neked, neki.
Nem tárgy az, nem is arannyal mérhető kincs, aminek hiányát érezzük. A lelki béke és nyugalom hiányzik belőlünk, a csend, s közben még tömegben is magányosak vagyunk és fázunk, hiába préselődünk össze utcán, áruházakban, temetéseken.
Pedig, mint szomjúhozó ember a forrásvízre, úgy vágyunk a melegségre. A szó melegítő tüzére, arra, hogy egyszerűen csak beszélgessünk! Te és Én. Beszélgessünk nem szálkás kemény, hanem legömbölyített szép szavakkal. Ahogy a régi szerelmesektől tanultuk. Beszélgessünk alig hallhatóan, ahogyan a platánfák levelei beszélgetnek egymással a Kavicsos mellett.
Azt szeretném, hogy mondj, nekem valami szépet. Hogy én is válaszolhassak neked hasonló szépet. A szemeiddel a szemeimhez beszélj, a homlokoddal a homlokomhoz, a szíveddel a szívemhez. Egyenesen a szívemnek mondd! Te nekem, én neked.
Üzenj nekem egy újszülött nevetésével, a fenyőerdők zúgásával, a játékos pisztrángokkal, régi fehér karácsonyok harangszavával. Ez lenne mindkettőnknek a legszebb ajándék.
Csak azt szeretném karácsony este is, hogy tűnődjünk el a világról, amiben bolyongunk és nem találjuk egymást. Tűnődjünk el ezen, s amikor a betlehemi csillag elkezd ragyogni az égen, töprengjünk el az eljövendő felől:
Hogyan kellene újra megszólalni? És hogyan kellene mindent elölről kezdenünk?

Köteles István: Matyó Betlehem    Kovács Mátyás fotója