Sokféle hazát akartak már elhitetni
vélem.
S ma is permanensen, hordóra és
emelvényre felálló szónokok győzködnek arról, mi a haza.
De ha nem győzködnek is, látom,
érzem a sokféle hazát. A hivatalost, az alkotmányost, a címerest és a zászlóst,
a kardcsörtetőt, a kenetteljes, a melldöngetős, az alkoholfogyasztós, a
szkeptikus hazát, miközben keresem, tapogatva akár a vak, az igazi hazát, az én
hazámat, ami nem definíció, nem ilyen-olyan sávos lobogó, nem egyenruha, nem
mítosz, hanem realitás, kötelesség, cselekvés, munka.
Konkrétabban az az utca és az a ház,
ahol születtem, arcok, amelyek szelídek, mert szerettek és én is szerettem
őket. Az én hazám minden lépcső, ahol ültem már, egy-egy kapualj, ahol valakire
vártam, s közben a harmadik emeletről az ablakon át a Szomorú vasárnap dallamát
hozta a szél. Az én hazám Szepesi hangja, amikor azt kiabálja bele az éterbe:
Dömötör lőjj, lőjj, lőjj, lőjj… gól… goooól! És persze Latinovits hangja is,
amint éppen József Attilát szaval.
Ezt a hazát kerestem. Keresem amióta
csak élek, egyre makacsabbul, egyre magányosabban. Már tudom, csak egyedül
találhatom meg.
Haza csak egy van. Az, ami bennünk
van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése