Tíz évvel
ezelőtt, 2009. március 24-én vette fel a tiszaújvárosi Városi Könyvtár Hamvas
Béla író nevét. Az évfordulóra azzal a beszédemmel emlékszem, amely az
avatóünnepségen, a helyszínen elhangzott.
Tisztelt Ünneplő és Tisztelgő Közönség!
Hölgyeim és Uraim!
Három hétre Húsvét ünnepétől,
mondandómat egy bibliai történettel kezdem. Azt, hogy elmondom, annak mégsem a
közelgő nagy ünnep az igazi oka, hanem sokkal inkább kísérteties hasonlósága
egy másik történettel.
Lukács evangéliuma 24.
fejezetének 13. versében ez áll: „És íme azok közül ketten mennek vala
ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala,
melynek neve vala Emmaus.”
Hogy a gyermekek számára is
világos legyen a történet, arról van szó, hogy a feltámadás napjának késő
délutánján, két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus egy kis városka volt,
mintegy tizenkét kilométerre Jeruzsálemtől.
Ezeknek a tanítványoknak nem volt
kiemelkedő szerepük Jézus életében, a szentírás is csak egyiküket, bizonyos Kleofás
nevét örökítette meg, ám mindketten komolyan hittek, bíztak az Úrban.
S ők ketten, ott, akkor, az
estébe hajló órában szomorúan mentek az emmausi úton, s a Jézussal történteket
beszélték egymás között.
Még soha nem vesztették el
annyira a bátorságukat, mint akkor. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az
úton a kereszt árnyékában.
S akkor ott, amint haladtak, egy
idegen, egy harmadik csatlakozott hozzájuk. A két tanítvány látását azonban
mintha valami akadályozta volna. Az idegenben nem ismerték fel az ismerőst. Az
ismerőst, aki nem volt más mint Jézus. Ahogy Lukács írja: „De az ő szemeik
visszatartóztatának, hogy Őt meg ne ismerjék.”
A történetnek az a vége, hogy
bizony már beesteledett, amikor Emmausba értek. Az idegen folytatta volna
útját, de a magukat árvának érző tanítványok arra kérték Őt, hogy az éjszakában
már ne induljon tovább, pihenjen meg házukban. Jézus, az idegen elfogadta a
meghívást, betért hozzájuk. S amikor asztalhoz, a vacsorához hívták, akkor
kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.
S abban a pillanatban megnyílt a
két tanítvány szeme, az idegenben felismerték az Urat, aki azon nyomban eltűnt
szemük elől.
De a lényeg ott maradt. A lényeg,
a bizonyosság! A két, már-már hitevesztett tanítvány, a két gyarló földi ember
megbizonyosodott róla, hogy Jézus tényleg feltámadt, hogy él, és ez örömmel és
újra hittel töltötte el szívüket.
Miért mondtam el ezt itt, most
egy emléktábla avatás, egy névadó, egy emberre emlékezés, s ezen embernek eme
helyhez kötődése kapcsán?
Az ok a hasonlóság.
Az elmesélt bibliai történet után ugyanis elmondok egy másik történetet. És én
– remélem Önök is –, érzünk majd valamiféle kísérteties párhuzamot,
hasonlóságot.
Ez a másik történet, több mint
1900 évvel később játszódott, s nem bibliai földeken, hanem itt, ezen a
vidéken, ahol most mi élünk.
Igen, mert korábban is éltek itt
a Tisza partján, egy másik Emmausban, a két tanítványhoz hasonló egyszerű
emberek. Nem ketten, hanem sok százan, olykor több ezren is voltak, s egy új
hit szellemében, egy új hit ellentmondást nem tűrő kényszerét, diktátumát, vélt
csalhatatlanságát eltűrve vagy kihasználva.
S közéjük bekerült egy idegen.
Egy idegen, akit nem ismertek fel. Nem ismertek fel, mert kinézetre épp olyan
volt, mint ők. Bakancsot hordott és munkásruhát. Kevés haját napközben
svájcisapka takarta, épp úgy cigarettát sodort, mint a legtöbb akkori dohányos,
s ágya, szállása nem igazán volt különb a többiekétől.
Egy hangyaboly egyik hangyája
volt ez az idegen, akár az a többi száz, többi ezer. Akik közül az egyiket
Donogán Lászlónak hívtak, a másikat Türk Balázsnak. A harmadikat mindenki csak
pipás Szabó Istvánnak hívott, mert állandóan pipázott, a Kossuth-díjjal
kitüntetett főépítésvezetőt pedig Lipták Jánosnak.
Sorjáznak a nevek: Ficzere
Ferenc, Török Pál, Szemes János, Lovas János, Szirmai Lajos, Nemecsek Károly,
Román István … Oldalakat tenne ki, ha tovább sorolnám.
S közöttük ott volt az idegen,
akit a szemek nem ismertek fel, s aki maga sem nagyon akarta, hogy felismerjék.
Őt meg Hamvas Bélának hívták hivatalosan, de a hétköznapok gyakorlatában a
többiek – már csak a kora miatt is – Béla bácsinak szólították. Persze, én úgy
gondolom, a belőle kisugárzó delej okán is. S ez a furcsaság legtöbb itt
megfordult emberből – légyen kubikos vagy mérnök, talán még ha párttitkár volt
akkor is – kiváltott egyfajta tiszteletet. A Béla bácsi megszólítást
mindenképp. S Ő, Béla bácsi megfordult korábban Inotán, majd jött
Tiszapalkonya, azután pedig Bokod következett. Ő volt az 1951-1964 közötti
Magyarország Béla bácsija.
Az pedig már jóval később
történt, hogy 1988-ban, vagy 89-ben?, a már említett Donogán László
bement egyszer Leninvárosban, a Lenin úton található – ma már ott nem létező –
könyvesboltba, s ott nézelődés, válogatás közben kezébe akadt – szinte
véletlenül – egy könyv: Hamvas Béla: A láthatatlan történet. (1988-ban
adták ki újra.)
Olvasva a szerző nevét, Laci
bácsinak eszébe jutott: annak idején volt neki egy munkatársa a Tiszapalkonyai
Erőmű építésén. S azt az embert is Hamvas Bélának hívták. S ahogy elolvasta a
könyv hátoldalán a szerző rövid nacionáléját, s ott szemébe szökött a
Tiszapalkonya név, a meglepetés döbbenetével, ám még inkább örömével
konstatálta: az a Béla bácsi azonos azzal a Hamvas Bélával, akinek könyvét
kezében tartja. S onnantól kezdve a könyvszerető ember bizalmával, de még
inkább lokálpatrióta büszkeséggel és kíváncsisággal kezdte kutatni és persze
vásárolni Hamvas Béla műveit. Hozzáteszem – mert ez hozzá tartozik az
igazsághoz –, tette ezt az ismeretség okán. (Mert valljuk be a nagyközönségnek
Krúdy, Gárdonyi, Nyírő József vagy Somogyvári Gyula könnyebben emészthetőbb
olvasmány – de ezt csak zárójelben jegyzem meg.)
Ez az eset, Donogán Laci bácsi
találkozása Hamvas Béla íróval, ez a szembesülés, hogy az egykori munkatárs, a
Béla bácsi egy filozófussal, íróval, egy bölcselővel azonos (amikor Hamvas Béla
meghalt az Esti Hírlap 1968. november 15-ei, pénteki számában lakonikus
tömörséggel ennyit közölt: elhunyt Hamvas Béla bölcselő és műfordító), nos, ez
az eset több, 50-es évekbeli munkatársával is megesett. Ez tény. Bizonyosság rá
egy interneten talált szubjektív visszaemlékezés, amely a bokodi éveiről szól.
Szerzője egy akkoriban fiatal lány, Molnár Mária, ma Dr. Buttyán Kornélné.
(Gondolom, ezt a hosszú írást Dúl Antal úr is ismeri, s bizonyos állításaival
kapcsolatban vannak fenntartásai, de az egy elmélyültebb vita, előadás témája
lehetne.)
Amit én ebből a
visszaemlékezésből idéznék, összecseng a Donogán Laci bácsitól hallottakkal:
„Nagyon sokáig – fogalmam sem volt róla –, hogy Hamvas Béla kicsoda. Sok
évvel ezelőtt (2007-ben írta a visszaemlékezését) a Múzeum körúti könyvesboltban
találtam egy könyvet. Nem vagyok benne biztos
– de alighanem a Babérliget könyv lehetett. Máig ez a kedvencem, cipelem is
magammal évek óta, mindig, mindenhová.
Tetszett a könyv – ezért, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat
vásároljak, ugyanettől a szerzőtől.
Akkor, a nagyon tájékozott eladó, – aki egyébként rajongója volt Hamvas
Bélának –, mindent elmondott, amit tudott róla. Azt is, hogy különféle erőművekben
dolgozott, és hogy meghalt már. Mintha a villám vágott volna belém – úgy ért a
felismerés.”
Bizton mondhatom, hogy így volt ezzel mindenki, aki 1951 és 1964 között
Inotán, Tiszapalkonyán és Bokodon munkakapcsolatban állt egy bizonyos Hamvas
Béla – jobbára – raktárnokkal, egy bizonyos jóemlékű Béla bácsival.
Az újbóli találkozás, amely egyeseknek – mert nem mindenkinek – adatott
meg, villámcsapásszerű volt, megdöbbenést, ám egyben örömet, s még inkább
büszkeséget váltott ki az egykor volt kollégákból, munkatársakból.
A hely, esetünkben Tiszapalkonya, majd a jogutód „a kinek jussa az erőmű,
majd a TVK” elnevezésű harcból szerencsésebben kikerült Tiszaszederkény, mint
társadalmi közeg, szintén akkor kezdett szembesülni a valósággal, amikor
Donogán Laci bácsi. De egyszerre nyilván nem az egész település, csupán
néhányan. Irodalom iránt érdeklődők, a helytörténet amatőr kutatói, kiknek
tudatos vagy véletlenszerű bogarászásaik közben olykor kezükbe akadtak egy
egyre sűrűbben megjelenő Hamvas publikációk közül azok, amelyeket helyszínnel
és dátummal azonosított. Igen, Tiszapalkonya neve és mellette egy dátum
1954-től 1962-ig, egyes Hamvas írások (levelek, esszék) végén ott található.
Amikor Hamvas Béla születésének 100. évfordulóját - mondhatnám szűk
családi körben – ünnepelte ez az ország 1997-ben, akkor itt Tiszaújvárosban, a
Városi Könyvtárban is tartottak egy – nyugodtan mondhatom – méltó
megemlékezést. Erre sokan – de nem elegen – a mai napig emlékeznek. De az
emberi emlékezet kevés, hisz ahogy azt Gorkij állította egykor csak az történt
meg, aminek a történetét megírták.
Szerencsére ennek az 1997-es tiszaújvárosi Hamvas ünnepségnek a
történetét is megírták. Méghozzá az egyik meghívott előadó, vendég Czakó Gábor
író.
Czakó ezeket rögzítette:
„Hamvas Béla ünneplése születésének centenáriuma alkalmából különös és
feszélyező. Például azért, mert ő maga tiltotta meg az ilyesmit. Jelesül és
többek között azt, hogy festmények és szobrok készüljenek róla, hogy utcák és
intézmények névadójának tegyék meg, és így tovább. A legfurább ünnepélyt talán
Tiszaújvárosban rendezték. Emlékezetes, hogy ez a hely korábban a Leninváros
nevet viselte, e jeles szocialista város pedig Tiszaszederkényre és Palkonyára
épült. Arra a Tiszapalkonyára, ahol Hamvas Béla ötvennégy és hatvannégy között
száműzetésének tíz kemény esztendejét töltötte az Erőmű Beruházó Vállalat
raktárosaként. És most a városi könyvtár igazán szép ünnepélyt rendezett híres
polgára (?) emlékére. Lőrinczné Thiel Katalin, az Egri Tanárképző docense
Hamvas gondolkodói pályáját vázolta föl, a városi zeneiskola növendékei
gyönyörűen muzsikáltak a szép számú közönségnek, jelen sorok írója pedig H.
B. és a kor válsága címmel tartott előadást.
A legérdekesebb azonban az a két idős úr volt, aki közönség soraiban
foglalt helyet, s alkalmas időben elmesélte az ünnepelttel kapcsolatos
emlékeit. Az egyik, a hangosabb és bőbeszédűbb a város presszójában ült vele
néhányszor. A presszó másodosztályú volt, vagyis a legdrágább hely a környéken. Tizennyolc forintba került egy
üveg Zsiráf sör. Hamvas különféle deklasszált értelmiségiekkel szokott
üldögélni. Olykor zongorázott és volt pénze, mert nem ingyen írta a
dolgozatokat főnökei és más elvtársak érettségijéhez. Hogy író lett volna, vagy
filozófus, erről legendák keringtek, de a palkonyai lakosság ugyanúgy volt
ezzel, mint az ország: nem olvas(hat)ta Hamvas műveit. A másik, a szerényebb
öregúr kapcsolata elmélyültebb lehetett. Ő megfordult Hamvas lakásán is, mely
egy barakk cellasorának egyik, kb. tíz négyzetméteres helyiségéből állt. Itt
örökké nagy rendetlenség uralkodott. Könyvek, papírok szanaszét, mert valami
rendszerint nem akart előkerülni. Keresni kellett, a keresés pedig dúlással
járt. A raktárban is rengeteg papír vette körül. Négybe, „cédulába” vágott
átütőpapírok, melyekre mártogatós, ún. százas tollal írt. Azzal a bizonyos
vágott hegyűvel, amelynek az írásképe még a lúdtolléra emlékeztetett, s amely
akkoriban ment ki végleg a divatból.
– Mit írsz, Béla bácsi? – kérdezgette ez a bizonyos szerényebb öregúr,
akkor huszonéves ifjú. – Hát, ami az eszembe jut. Ez minden bizonnyal így
lehetett. Az is, hogy középtermetű volt, és jó kedélyű. A tanú azt állította
róla, hogy nem volt vicces embernek mondható, hanem olyannak, akinek élethumora
van. Az élethumor szót nem magyarázta, de aki olvasott Hamvast azt tudja, hogy
a közlés hiteles.
Az est fénypontja, az ünnepelthez és a végakaratához legméltóbb pillanata
az volt, amikor ez az öregúr elmondta, hogy ama bizonyos raktár épülete ma is
áll. A helybéliek Hamvas-raktárnak hívják. De már nem Hamvas Béla miatt, őróla
nem tudnak. Hanem csak úgy. Ki tudja, miért. Talán csak nem az erőműből
szállongó és a tetőre rakódó pernye miatt?”
A hangosabb, bőbeszédűbb embert
sajnos nincs szerencsém ismerni, a szerényebbet viszont igen. Ő a már többször
emlegetett Donogán László, aki máig ott él az erőmű lakótelepén, ahol Hamvas
Béla, Béla bácsi szelleme, szellemisége, emléke él, még akkor is, ha sokan már
nem tudnak róla.
Érdekes, Donogán Laci bácsi –
minap újra elmondta nekem – nem ismerte azt a másik visszaemlékezőt. S ő nem
tudott róla, hogy Hamvas Béla presszóba járt volna, és hogy Zsiráf sörre
költötte volna a pénzét. És ilyenre egy másik munkatárs, a hőerőmű gépészmérnök
Türk Balázs bácsi sem emlékszik. Arra
viszont igen, hogy 1956 nyarán Béla bácsi felesége, Kemény Katalin több hétre
lejött Palkonyára, és itt megismerkedve az ő feleségével, többször is meghívta
a Türk családot egy teára a Béla bácsi szálláshelyére, a cigánysorra.
Ez a téglából épített épület,
ahol jobbára az Erőmű Beruházó Vállalat emberei, például a műszaki ellenőrök is
laktak, Farkas Zoltán barátom a mostani házán túl, a Sajó-csatorna mellett
húzódott, és azért hívták cigánysornak, mert a legmesszebb feküdt a központtól.
Hosszú épület volt, egyszobás,
előszobás, hálófülkés lakrészekkel, egy kis terasszal az ajtó előtt, erre ki-ki
virágot, futóbabot futtatott, lakályosabbá téve a környezetet. Ott élt Béla
bácsi is. Egy közegben – de tulajdonképpen magányosan. A környezete magának
valónak nevezte, talán bogarasnak is. Nem járt pecázni a munkaidőn túl, társaságba
sem gyakran. Nyéki Szabolcs az egyik kollégája meg is jegyezte : „Béla bácsi
mindig csak olvas, vagy ír. Olykor dudorászik, fütyörész, el van magában.”
A munkaidőben persze nem vonta,
nem is vonhatta ki magát az őt körülvevő közegből. A kortól függetlenül – a
főnököket leszámítva – mindenkivel tegező viszonyban volt. Szerette hallgatni a
kollégái vicceit, azokon jókat nevetett, és utólag mindig tett hozzá valamiféle
filozófikus, ironikus megjegyzést, amit a többség igazán nem értett. Utólag
zavartan próbálták értelmezni, hogy mit is akart ezzel az öreg mondani. De
legtöbbször, nem jöttek rá, és bosszúsan legyintve annyit mondtak: az öreg
zagyvaságokat beszél.
Ha egy munkatársak közti
beszélgetés közben valaki a politikát hozta szóba, a maga módján, szellemi
szintjén kritizálva az akkori állapotokat, ő azon nyomban elköszönt akkori
köszönéssel: szervusztok elvtársak, még sok a dolgom. És ott hagyta a
társaságot.
Amikor jómagam elkezdtem
keresgélni – szemtanúk segítségével, fellelhető dokumentumok alapján Hamvas
tiszapalkonyai nyomait, úgy ereztem magam – s most is úgy érzem –, mint
a régész, aki megtalálja egy amfora néhány darabját, amiből nehéz összerakni,
hitelesen összerakni, rekonstruálni az egészet, a valódit.
Íme egy ilyen kérdés: mikor
került ide? 1954-ben. De mikor közelebbről?
Ráleltem egy bizonyítványra, ami
arról tanúskodik, hogy „Hamvas Béla elvtárs az 1952/1953-as pártoktatási
évben a II. fokú politikai iskolát eredményesen elvégezte.” Az aláírás:
Inota, 1953. június 17.
Megtaláltam több levelét is, ezek
egy részét Szabó Irmának írta, aki 1948 után varrónőként, gyári
munkásként dolgozott, de verseket, tanulmányokat írt, s magas szellemi fokon
levelezett H. B.-val. Ezeket a leveleket Danyi Zoltán tette közzé, Dúl Antal úr
hozzájárulásával.
Az általam megtalált első
levélen: Tiszapalkonya 1954. X. 28. dátum szerepel.
A két dátum között, 1953.
november 18-án érkezett Donogán Laci bácsi Tiszapalkonyára, az épülő erőműhöz.
Mint minap elmondta, máig emlékszik rá, hogy az év végén többször hallotta az
akkori vezetőktől: mikor jön már ez a Béla? Mi a fenét csinál még ott Inotán.
Ugyanis, akkor már az Erőmű Beruházáshoz egyre-másra érkeztek az anyagok,
eszközök, s azt át kellett venni, raktározni valakinek. Ez a valaki Hamvas Béla
volt, aki Inotán is hasonló feladatot látott el.
Donogán Laci bácsi úgy emlékszik,
hogy 1954 legelején találkozott először Hamvas Bélával.
Amikor sikerült rálelnem Hamvas
Béla munkakönyvének másolatára, nagyon megörültem, mert abból sok érdekesség,
még a helyieket is meglepő adatok derülnek ki. Hisz mindenki abban a hiszemben
volt, van, aki egy kicsit tud róla, hogy Hamvas Béla az Erőmű Beruházási
Vállalat (az ERBE) alkalmazottja volt 1951-től 1964-ig.
Nos, munkakörében az alábbi
bejegyzések szerepelnek.
1.Munkáltatója: Erőmű Beruházási
Vállalat Bp. V. ker. Akadémia u. 6.
Munkába lépés kezdete: 1951. VII.
9. Munkaköre: adminisztrátor, Kilépés: 1955. márc. 15. munkaköre: raktárvezető.
Felmondás a vállalat részéről.
2. Április 4. Gépgyár
Tiszapalkonyai Szerelési Kirendeltség Munkaerő gazdálkodás.
Munkába lépés: 1955. április 1.
Munkaköre: segédmunkás, Kilépés: 1956. június 30. munkaköre: raktárnok.
áthelyezve.
3. Április 4. Gépgyár Bp. XI.
Budafoki u. 70.
Munkába lépés 1956. július 1.
Munkaköre: raktárnok, Kilépés: 1957. január 31. Munkaköre: raktárnok,
áthelyezve.
4. ERBE Bp. V. Széchenyi rkp.
Munkába lépés: 1957. febr. 1. Munkaköre: raktáros, Kilépés: 1964. ápr. 30.
Munkaköre: fordító, felmondás a vállalat részéről.
Hamvas Béla munkakörében találtam
két olyan bejegyzést is, amelyek jutalmazását igazolják. Ezek szerint 1957. évi
munkájáért 300 forint jutalmat kapott. 1958. évi munkájáért pedig plusz 280
forinttal jutalmazták.
Fontos ez? – kérdezhetik az elmondottakat hallva. Nem tudom. Legfeljebb
azt tudom, hogy része az életének. S az élet sok-sok, sok milliárd pillanatból
áll össze nagy egésszé, életművé. S ebbe beletartozik az is, hogy volt itt
Tiszapalkonyán egy raktár, amit Hamvas-raktárnak neveztek (az épület mai napig
meg van, csak ma már lapos tetejű), s ennek a végében – belül – volt egy
kalitka, egy iroda, ahol ő székelt, egy íróasztal, egy vaskályha társaságában,
ahol mindig írt, látszólag a
bürokratizmustól elválaszthatatlan bizonylatokat, s a „mit írsz Béla
bácsi? - kérdésre mímelt felháborodással felelte: hagyjál már, annyi
hülyeséggel kell foglalkoznom, képtelen vagyok utolérni magam! S ha a fiókja
nyitva maradt, a belépő láthatta: tele papírral. Hogy arra mi volt írva
konkrétan, azt senki sem láthatta. A kollégák, munkatársak nyilván a kiadott,
vagy vételezett anyagok jegyzékének nyilvántartására gondoltak, s nem arra,
hogy ez a kedves öregúr, a mindenki Béla bácsija éppen azt fejtegeti, a félbe,
vagy negyedbe vágott A/4-es papíron, hogy a politikai üldözött és az üldöző között semmi különbség
nincs, csak hadállás kérdése, hogy mikor, melyik kettőjük közül! „Persze
mégis az üldözött van előnyben, mert az igazság, ha realizálhatatlan formában
is, de mégis az ő oldalán áll, míg az üldözőnek csak elmélete, vagyis
világnézete, ideológiája van, valamint hatalma az üldözőn, illetve félelme az
üldözöttől.”
Hamvas Béla tiszapalkonyai
létéről – mint mondtam – apró mozaik darabokat találtam, találtunk, ez nem
kevés, valamennyit nincs is most idő itt elmondani.
De ha nagyon kritikusan
vizsgáljuk, értékeljük az ismereteink mennyiségét ( a minőségéről nem is
beszélve), akkor azt kell mondanunk: keveset, nagyon keveset tudunk róla.
Ez a mostani névadó azért is
jelentős és fontos, mert ez a tisztelgés mellett kötelességvállalás.
Tiszaújvárosnak egykori fiáról sokat, sokkal többet kell megtanulnia,
megismernie, s azt az ismeretet pedig tovább kell adnia minden egyes
generációnak.
A napokban az egyik, egykori
munkatársa, ismerőse azt mondta nekem: Hamvas Béla nem szerette Tiszapalkonyát.
Ez így pontatlan. Hamvas Béla azt a kort nem szerethette, amiben akkor élt, de
azt is méltósággal viselte. Olyan korban élt, szinte magányban – mint írta: „egyáltalán
nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véleménye valamiképpen
ne jelentene csoportvéleményt.”
Az egyik szava mögött párt van, a
másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyedik mögött
a tanítványok tömege.
Minden komoly figyelemreméltó
vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a
többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel
azonosították.
Minden szó tulajdonképpen többek
nevében leadott szavazat volt.
Úgy vettem észre, hogy a szó
súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a
szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt,
ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkodás,
az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem kollektív
megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen
világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdekkapcsolatok szavazatai
voltak. Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen
szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy
velem, nem volt senki...
… Semmiféle csoportba nem
tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban
talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli
módon individualizálódtam, kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba
és egyedüllétre, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és
elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.”
Ez olyan világ volt, hogy ezzel
az álláspontjával magára maradt. S abban a helyzetben az ERBE, Inota, Tiszapalkonya,
Bokod egyfajta menedék volt. Felesége, Kemény Katalin 2008-ban, az Irodalmi
Jelen-ben keményen ostorozza egy írásában az akkori kortárs írókat, akik
cserbenhagyták férjét, illetve behódoltak a hatalomnak. „Mi lett volna, ha
nem publikálnak?” - tette fel vádlón a kérdést, például annak a
harminchárom írónak, költőnek, aki pulikutya módjára köszöntötte Rákosit 60.
születésnapján. Erről írta Márai: „Négy év múltával, 1956-ban mellverdeső
hörgéssel gyalázták azt a zsarnokot, akit négy évvel ezelőtt organtikus
önkívületben ünnepeltek.”
Miért nem hallgattak? – ismétlem
Kemény Katalint: Nem tudom a választ, és senki felett nem ítélkezem. Viszont
megértem a Hamvasnál akkortájt jóval ismertebb, ráadásul népszerűbb Márait, aki
így reagált:
„Ez volt az az idő, amikor
megértettem, hogy el kell mennem az országból – nemcsak azért kell elmenni,
mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért,
mert nem engedtek szabadon hallgatni.”
Hamvas Béla viszont maradt.
Maradt 1951-ben is, s maradt 1956-ban is. Tette beszédes és példaértékű. De nem
annyira a maradás az.
Sok könyvet írt, illetve tovább
folytatott, átírt itt Palkonyán a Hamvas raktárban, a cigánysoron, a Tisza
parton, amikor fűben feküdt és szája szélében fűszálat rágcsált. Én most ezeket
nem sorolom fel, talán Dúl Antal úr majd megteszi. Egy regényét mégis
megemlítenék a Bizonyos tekintetben címűt, ami Palkonyáról szól,
Csincsajantaniról, ahogy a könyvben nevezi. A keretet egy leégett barakk és az
azt követő nyomozás adja, de Hamvas Bélának nem ennek elmesélése az igazi
célja. A könyvben érdekes és jelentékeny emberekről beszél.
„E seregszemle során Hamvas
felvonultatja Csincsajantani társadalmának különböző figuráit. Mint filozófus
nagyon mélyre lát. Látja, hogy az a társadalom csalásra és hazugságra épült,
tagjai egymást csalták, lopták meg, e nélkül nem is érvényesülhettek.
Nietzschét idézve, ott és akkor, a kártevés tudatos magatartás forma volt. „...
a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az legalább tiltakozik
a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik, dobják szemétbe a tonna
vasat, szórják a földre vagon számra a cementet, hajlítanak el csavarokat,
szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrohadni a fát, pusztulni a
csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a húst, megférgesedni a
lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik bosszúból és
ellenállásból, a cselekvést kollektívan áthatja, kénytelen vagyok Nietzschének
igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem, beveri az
ablakot, vagy a tiszta abroszra köp.
Hamvasnak ez a regénye a
reménytelenség, a hazugságokra épült világtól való undor regénye. S mit tehet
egy ilyen helyzetben a jelentékeny ember? Az írónak egyetlen lehetősége marad:
„ írni, Istennek, aki meghalt.” Vagyis a jelentékeny, a szellemi ember egyetlen
lehetősége, de egyben kötelessége is az, hogy jelet hagyjon!”
Mondtam: Hamvas tette beszédes és
példaértékű. Az ő szóhasználatával élve, Hamvas Béla jelentékeny ember.
S „A jelentékeny ember legfőbb
tulajdonsága, hogy helyt áll azon a helyen ahol van, megteszi a rábízottakat,
mégpedig tisztességből. Követelményeket másokkal szemben nem támaszt csak
önmagával szemben, mert tudja, hogy mindenki önmagát minősíti. Követelése
önmagával szemben az, hogy ne szennyezze be magát, vagyis önmagát a holnapi
ebédért el ne adja. Ahogy ezt Hamvas is tette, amikor behódolás helyett inkább
a vidéki építkezési munkahelyet választotta.”
Elnézésüket kérem, tudom sokat
beszéltem. De azt szeretném, ha Hamvas Béláról, Tiszapalkonya Béla bácsijáról
még sokszor és sokat beszélnénk. A mai naptól ez kimondottan kötelessége lesz
ennek a városnak.
Kötődésem Hamvas Bélához a
tiszaújvárosi létemen túl – ugye megértik – A bor filozófiája című
művével kezdődött. Borversenyeken gyakran cukkolom tanult borász barátaimat,
hogy Magyarországon 3 ember értett a borhoz, s akik ma ennek látszatát akarja
kelteni, akkor mindig tőlük idéznek. Ez a három ember pedig a nem éppen
borvidékről származó Krúdy Gyula, egy Grosschmid Sándor nevű kassai ügyvéd fia,
akit a család nemesi előneve alapján Márai Sándor néven ismerünk, és egy
Aschendorf Frigyes nevű győri kékfestő unokája. Ő pedig Hamvas Béla.
Utóbbinak 2000-ben Balatonfüreden
Sava Babič egy hársfát ültetett, amit ma Hamvas-hársnak neveznek, s egyféle
kultikus hely.
Jelentem, itt Borsodban ez a
névadó a második Hamvas-jel. Az első Bogácson található, a Cserépi úti
pincesoron, ahol 3 diófa hirdeti Hamvas, Márai és Krúdy emlékét. Igaz, még csak
néhány éves fák, tehát fiatalok, ráadásul kemény és sovány riolittufa talajba
lettek elültetve. De ilyen kemény, megpróbáltatásokkal teli talajból
táplálkozott irodalmunk mindhárom óriása! A fák élnek, s míg élek gondozom
őket, Évről-évre nagyobbak lesznek, terebélyesebbek, s évről-évre messzebbre látszanak.
De hát mi itt valamennyien, Bogácson is, s itt is Tiszaújvárosban, sőt,
remélem egyre több helyen, ezt akarjuk.
Ezt akarjuk, mert örülünk az
emmanusi úton felismert idegennek. S nekünk kötelességünk hírül vinni, tudatni
mindenkivel: Ő él, köztünk van!
|
Számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy a magyar irodalom egyik nagy óriásának, régiónkban eltöltött éveiről beszélhettem |