Hold(i)világ

Emlékezés öreg barátomra, Holdi Jánosra

„Az író ott állt – vagy újságíró – és várt… Talán arra, hogy hellyel kínálják, de nem kínálták. Télikabátja alatt már izzadt, és arra gondolt; jó néhányszor kilincselt és állt ehhez hasonló irodában – hivatali helyiségben, alapítványoknál – eredmény nélkül…

- Csak röviden barátom – mondja a teljhatalom.  – Nekem rengeteg a dolgom. Tehát?...

A hang cseppet sem barátságos…

- Szeretném a tisztelt társaság támogatását kérni a kötetem kiadásához, harminc-, húsz-, esetleg tízezer forint… Talán ötezer…

- Ne is folytassa jó ember – pöfékel a teljhatalom. - … mi befutott emberekkel operálunk, lehet, hogy ők kevésbé rászorultak, de ez van, magából mi nem profitálunk semmit.”

Jánoskám, olvasva mindezeket a hátam borsózik, s közben a bicska is kinyílik a zsebemben. Legszívesebben a képükbe vágnék ezeknek a pöffeszkedő hájtömegeknek, ezeknek a magabiztos managereknek, akik úgy gondolják lesajnálkozó gúnyos mosollyal, nem vagy több mint egy madzaggal rángatott bábfigura. Persze jól tudjuk, nem vágnánk mi senkit sem képen. (Pedig neked elég nagy lapáttenyered van, hagyna maradandó nyomot.) Ellenkezőleg. Nekem legalább is az ilyen megalázó pillanatokban torkomon akadna a szó, az arcomat pír öntené el, s legszívesebben ott, azonnal a föld alá süllyednék szégyenemben. Hát nem rettenetes, még mi szégyenkezünk!

Jánoskám, mi mindent megtesz, mi mindenre vállalkozik az író-újságíró ember a „halhatatlanságért”. A „jelet hagyni” – igény mindenkor erősebb mindennél. Érte olykor még a legszörnyűbbet, a megaláztatás kockázatát is vállalja az ember. És ha úgy nem, akkor másképpen! De csak azért is! Már csak azért is! Ezt a dacot, ezt a keménységet s ugyanakkor az ezzel járó áldozatvállalást tisztelem benned!

Mindezek után hírül adom mindenkinek ennek legújabb eredményét: Holdi János újságíró-író magánkiadásában minap megjelentette legújabb kötetét, a Séta a zűrben című novellagyűjteményt. A szerző mostani művét mindenekelőtt a kisembereknek ajánlja, akik a szavaival élve „nagyok a maguk szerény méltóságában.”

Holdi Jánosról – nem tagadom – képtelen vagyok elfogulatlanul írni. Szeretem ezt a gyakran nyers modorral védekező, de belül aranyszívű, s valójában magányos embert, kinek hatalmas tenyerében a toll, a ceruza ma is olyan esetlenül áll, mint amikor annak idején először kezébe vette, de aki annál szebben, őszintébben és szívjósággal írja gondolatait. Méghozzá kiapadhatatlanul, mint egy bővizű forrás.

Kollégám, elődöm. Nagy történések tanúja, egy élő sajtótörténelem. Ott volt az Észak kezdeteinél. Közel fél évszázad köti lapunkhoz.

…nem messze innen a játékbolt felett volt a szerkesztőség – emlékezik vissza címadó novellájában -, úristen, hol vannak már Sárközi Andi, Naményi Géza, Tarczy Tibi, Hajdu Béla bácsi és még jó néhányan, érdekes, az ember, az idő múlását az ismerősök mennybemenetelével veszi észre…”

Pályakezdésed, pályamódosításod hasonló volt legtöbb pályatársadéhoz. Nem az egyetemekről, az életből kerültetek erre a pályára. Te például szó szerint a föld alól. A bányából.

… anno 1949 vége, bakancsban jelentkezés Vajda Gabinál, kabátom ujja csuklón felüli, esetlen, suta mozgás, életemben először telefonálok, Hajdu Béla bácsi segít benne, micsoda alak lehettem, ez volt, miért szégyellném, rögtön mély vízbe dobnak a vasgyári orvosi rendelőbe küldenek, orvos riport, rohadtul nehéz a toll, a csákány meg a hasonréselés könnyebb, megírom, a háromflekkes riportból két sort húznak, teljes a siker, akárcsak a kupiban, amikor bejelentem: kedves madám és kedves lányok, a karbidlámpa sutba, újságíró lettem, micsoda viháncolás…”

Ami 1949-től – sőt a még korábbi időktől – ezt követően történt egészen napjainkig – nem volt csupa viháncolás -, vissza-visszaköszön a Hold(i)világból, a kötet elbeszéléseiből, tárcáiból, életpillanataiból. Sajátos, megszenvedett sors ez, ám korántsem egy megtört ember keserű panaszai. Sajátos, megszenvedett sors ez, ám korántsem egy megtört ember keserű panaszai. Sokat kibír(t) ez az ember, ezért is rendkívüli. A rendkívüli persze nem valamiféle szent, kivételes, hibátlan értelemben hangsúlyozom. Ő maga tiltakozna ez ellen elsőként, hisz önmagát, gyengeségeit is keményen ostorozó, esendő, csetlő-botló ember Holdi János. „ Ócska szeszkazán vagy, csodálom a Teremtő türelmét, másokat, józan életű, nem dohányzó, jóval fiatalabbakat magához szólít, téged nem, lehet félti tőled a mennybéli szőlészet borát, az kellene neked, lábad lógázod valamelyik égi felhőpamacson, kiélhetnéd a lustaságod, mert az vagy, lusta disznó, ha írnod kell napokig farkasszemet nézel a tollal, lesed, hátha önmagától lefirkálja a hetek óta agyadban bujkáló tárcatémát, önmagad csapod be, végül, ha rászánod magad az írásra, mert muszáj, s leteszed a feneked, mintha villamosszékbe ülnél és füstölsz és vedeled a feketekávét, na még egy bagó, végre kezedben a toll, rettentő nehéz jószág, meg a meg-megújuló félelem, vajon sikerült-e partra tenni az egész hóbelevancot, de hát muszáj írod, nem nyugdíjad, csupán nyögdíjacskád van, szerencse, hogy még akad a szerkesztőségben egy-két barátod, bár lassan persona non grata leszel…” – így ír magáról öniróniával, ő a magányos farkas, a hatalom mindenkori mostohagyermeke.

Én szeretem a magányosokat, következésképp… igen. Holdi Jánost is szeretem. Szeretem sajátos lelkületét, tisztelem gondolkodásmódját. Azt az eltökéltséget ahogyan írja, mondja: „…Igenis el kell mondjam, vagy leírjam a gondolataim, benne élek ebben a magasztos és piszkos történelemben, ebben a nagy zűrben, birodalmak és eszmék bukásában, a harmadik évezred előszobájában, a szépet, a jót akarók, a gyilkolók, pusztító,irtók, harácsolók sűrűjében, hát nekem is szólnom kell, végiggürcöltem egy tisztes életkort, mert hetvenhárom év nem kutyafasza, és állítsd le magad, igenis írok és pofázok, jöhet a gumibot, a börtön, amíg az agysejtjeim funkcionálnak, kezembe tudom fogni azt a rohadt tollat, nem hallgatok…”

Jánoskám, bírjad még sokáig!

(1994)

(Sajnos Holdi János 1999-ben elhunyt. Sírján Miskolcon, a Szentpéteri kapui temetőben mindig nyíljon virág!)