In memoriam Lévay Györgyi

Csend övez. Pincém előtt egy lélek sem jár.

Pedig valamikor itt volt Ő is, nem is egyszer, meg Maya vagy Fojtán Laci, a két fotósunk valamelyike.

Csak úgy beugrottunk, ha már erre jártunk, csupán néhány percre, egy pohárka borra, s már mentünk is tovább. Vártak a riportalanyok, a megörökítendő mesék, sorsok, igaztörténetek.

Régen volt, de igaz volt!

Most meg, már csak egyes egyedül ülök itt a vasajtó előtt, a kecskelábú asztal mellett, előttem egy pohár pincehideg rizlinggel.

Ülök itt és hallgatok. Szívemben szomorúsággal, tehetetlenül, s talán ezért is, beletörődve, beleroskadva a történetekbe.

Az ember bármit is hisz, gondol önmagáról, valójában nem más, csak törékeny jószág. Minden egyéb, ami benne más, tehetség, akaraterő, hűség, alázat, jelentéktelen, szót sem érdemlő jel csupán.

Ami szót érdemel az, hogy csak porszem! Igen, az ember semmi más: törékeny porszem!

Az Élet (?), a Sors (?) – nem is tudom mi a pontos definíció –, szóval az Élet, a Sors szele, vagy még inkább vihara játszik velünk, mint macska az egérrel. Dobál kénye-kedve szerint, hol jobbra, hol balra, föl és alá, s örvénytakaróval gyakorta gúzsba köt. Rosszabb esetben keményen földhöz is vág, s te nyekkensz, akár egy béka. Kiszolgáltatott vagy!

Tizenévesen ezt nem tudhatod. Huszonévesen még nem hiszed el. De ha már hetven vagy, kénytelen vagy elhinni. S még inkább, kénytelen vagy átélni, elszenvedni!

Most, hetvenen túl már tudod,nagyon is tudod, hogy tökéletlen konstrukció ez az egész emberi lét. Itt a Földön, ahol élünk, innen e golyóbisról nézve, - mi több ember szívvel és lélekkel átélve, megélve! – feltétlenül annak érzed: tökéletlen konstrukciónak.

Ugyanakkor lehet, sőt valószínű, hogy a „NAGY EGÉSZ”-nek ez a földi lét csupán előjátéka. Mint grafikának a skicc, a festménynek a vázlat.

Ha tudnánk, ha átlátnák, ha értenék a „NAGY EGÉSZ”-et, de erre – úgy vélem – képtelenek vagyunk, akkor lehet, hogy változna a véleményünk a nagy mű megítélését illetően. S akkor talán másképpen, mégpedig másnak, csupán epizódszerepnek ítélnénk meg azt, ami itt a földi létben velünk megtörtént, illetve történik vagy történni fog.

Ám az egész rendszert nem látjuk át! Képtelenek vagyunk rá!

A mi létünk itt és most földi lét, földi gondolkodás! Torzított tükörkép, torzított valóság, s erről, ezért érezzük mi azt: tökéletlen.

Például, minden halál ezt tudatosítja bennünk! Ezt érzem én is most, kedves, egykori kolléganőm Lévay Györgyi újságíró halálhíréről értesülvén. Nyilalló fájdalom mondatja ki velem (nem először, nem utoljára): ez a világ így tökéletlen és elfuserált.

Vagy mégsem az!? Szabad-e az „ember-porszemnek”, nekem ilyen magabiztosan ítéletet mondani Térre és Időre? Nem, nem, nem szabad! Jogom csak annyi, hogy számadást végezhetek. Hányadik is Ő azok között – akikhez annak idején odakerültem és társultam és akikkel azután két évtizeden át egy csapatot alkottunk, de – akik ma már nincsenek közöttünk?

Próbálgatom a neveket „összegereblyézni”, mint gyermekkoromban a nyári tarlón az elhullott kalászokat. Csak hevenyészett a lista, az emlékezetem már csak „összegereblyézett konklúziókra” képes. Ónodvári, Barcsa, Benedek, Tóth Feri, Paulovits Guszti, Wirth Lajos, Csutorás, Míkes, Csorba, Oravec, Felföldi… Lám, már ez is egy futballcsapatnyi társulat.

És az utánam érkezettek, az „újonnan igazolt játékosok” közül is már elment: Szarvas Dezső, Balogh Andrea, Kármán Pista, Udvardy, Nagy Zoli… Félek, minden elmentnek ebben a pillanatban nem jutott eszembe a neve.

S mi, akik még itt maradtunk, akik még itt vagyunk valamennyien, „kevéske összecsomagolt motyóval! várjuk a SAS behívott. Mert előbb-utóbb mindenki sorra kerül!

Pislogunk sűrűn, tekintetünk riadt, s közben villámok csapkodnak félelmetes menydörgéstől kísérve tőlünk jobbra is, balra is. És hol ezt találja el, hol azt! A mi környezetünkben már tort ül a Halál Angyala.

Igen, előbb-utóbb mindnyájan elszólíttatunk – konstatálom szomorúan mindig, amikor egy volt újságíró kollégám halálhíréről – értesülök.

Most Fojtán Laci hívott telefonon. – Elment Györgyi! Nemsokkal később a neten is olvastam a nekem szomorú hírt: elhunyt Lévay Györgyi az Észak-Magyarország napilap munkatársa.

Mivel szeretem a hitelességet, a pontosságot, a hírt pontosítom: az Észak-Magyarország és az Új Észak munkatársa! Az előbbi helyen 21 évet, az utóbbi lapnál egy évet dolgoztunk együtt.

Fiatalabb volt, mint én! Ezért is ért mellbevágóan a hír, hogy meghalt, bár tudtam, hogy beteg, de akkor is. Egészségi állapotára panaszkodott már májusban is, amikor a neve napján felhívtam és köszöntöttem. Akkor mondta azt, amit Tőle függetlenül jómagam is érzek és tudok: a mi időnk lejárt.

Ez az egykor bombaszép csaj, annak idején Zalából, a Dunántúlról került Miskolcra, s egy-két deci boros, baráti beszélgetésünkkor a legendás Hágiban, a Gömöriben, vagy a Bajcsy-Zsilinszky úti borkóstolóban kedvesen cikizett minket „echte borsodiakat” mondván: eljöttem hozzátok ide, Ázsiába! Azóta én is vallom vele együtt, a Dunán innen már Ázsia van.

Újságíróként azon kevesek egyike volt, - akárcsak a férje Priska Tibor aranytollas hírlapíró – aki még a beszélgetős újságírást művelte. Mestere volt a szép, lélekből fakadt szavaknak. Ő még hitte, tudta, hogy az írással gyógyítani is lehet! Ő az írásaival tényleg gyógyított. S ha csodákra nem is volt képes, a fájdalmakat mindig enyhíteni tudta.

Mindig az Élet, a Sors, a politika, a RENDSZER által perifériára került, szorult, oda taszított ember(ek) sorsa érdekelte. Riportjaiban – amelyek az észen túl sokkal inkább a szívhez szóltak – ezeket az emberekért emelte fel hangját. Ez a hang úgy szólt, mint az estharangszó.

Újságíróként mindig a jóra hívta fel az olvasók figyelmét. A jót cselekedte! A jóért írt, méghozzá jól! Nagyon jól! Írásaiban – felejthetetlenül – megelevenedett az abaúji, gömöri, a zempléni aprófalvak felett lebegő fájdalmas szomorúság. S felejthetetlenek az ölelni való öregnénikről és apókról írt életmeséi. A sorsukat hajlott háttal, ám méltósággal tűrők kimondatott igazságait, figyelmeztetéseit, számtalan riportban, esszében örökítette meg az utókor számára. Köszönet érte!

Györgyi nevét megyeszerte emlegették. Minden településen, ha az Észak és az Új Észak legszebben, legigazabbul író, mindig katartikus élményt szerző újságíróinak nevét szedték csokorba. S ebben a bokrétában Ő „ékvirágnak” számított. Rózsának és rhododendronnak.

De ahogy egyetlen virág, úgy az újságíró sem képes megváltani, örökre jobbá tenni ezt a világot. Nem tudta sem Ő, sem más. Véglegesen semmiképp. Talán néha, egy-egy pillanatra, mégis.

Ennek ellenére, mint Don Quijote, nap mint nap vívtuk együtt a magunk szélmalomharcát, s ebben a sziszifuszi küzdelemben talán csak tudtunk örömpillanatokat, boldogságperceket szerezni. S talán tudtunk kimondani olykor-olykor lelket könnyítő igazságokat.

Györgyi! Te, aki később Miskolcról a férjeddel Tiborral Hódmezővásárhely mellé, Mártélyba költöztél, követve nagyobb lányodat, Te, aki akkorra már a Bükkben meggyökeredzett fenyő voltál, tudom nehezen viselted el az „átültetést”. Talán, ha maradtok Miskolcon… de nem találgassunk! Az igazság az, Isten tervez velünk valamit (mindannyiunkkal van terve), de csak egyes egyedül Ő tudja, hogy mit.

Most Rád figyelt, most Téged szólított. El. Igen, elszólított Téged egy másik dimenzióba, ahol már nincs ideát, odaát, nincs már honnan és nincs már hová. A Tér és az Idő sem létfontosságú ott, s megválaszolatlan kérdések sincsenek.

Ott már nincs semmiféle kérdés, ugyanakkor mindenkire van felelet. Te, ott, abban a dimenzióban már mindenre tudod a feleletet.

Györgyi, drága! Te ott, én itt. És innen ebből a szeretet „Ázsiából” üzenek most Neked. Azt üzenem, hogy eszem és szívem vágya azonos. Ráadásul nagyon erős vágy: találkozzunk újra, most már odaát! Viszontlátásra!

Írunk mi még együtt egy jó újságot az angyaloknak is!