A nap tüze nem
heves, mint volt az elmúlt napokban. Inkább csak parázsló. Ez az az állapot,
amikor az embert nem zavarja a hőmérséklet. Ellenkezőleg! Minden így tökéletes.
Nem fázunk, s melegünk sincs.
Olyan ez, mint
amikor az egészséges ember nem érzi, nem tudja, nem is gondol rá!, hogy a
szívét fájdalom is szoríthatja. Például egy infarktus. Vagy keserű szerelem,
esetleg boldogtalanság.
Ez az a
pillanat, amikor egyszerűen nem kell figyelned magadra, s nem vonják el
figyelmedet zavaró külső körülmények. Ritka szerencsés pillanat ez, sterilizált
körülmények között vizsgálhatod a világot.
Kicsit borul,
délutánra talán a várva várt csapadék is megérkezik. De ebben a pillanatban a
frissítő eső helyét még a békésen elringató melankólia foglalja el. Lám, a
nyitott ablakodon át akácvirágillat szökik be a szobádba, sőt, egy, a szívedet
érzéki finomsággal megdobogtató dallam is: gaudeamus igitur…
Látom,
behunyod a szemed, s magad elé képzeled a ballagó diákságot onnan a szomszédos
középiskola, a gépipari udvaráról. Lelki szemeiddel látod, ahogyan ott vonulnak
méltóságteljesen, büszkén és meghatottan. S karjukon ott a virág…
Tőlük jön ez a
dal. Észrevetted? Szinte kíváncsiskodón. Mintha csak azt tudakolná, hogy
emlékszel-e még, amikor egyszer, hasonló helyzetben te is…
Ugye, milyen
érdekes ez a szembesülés? Az a dal, akkor, ott éppúgy ünnepélyes, szomorkás,
ugyanakkor dacos volt, mint most ez itt! Akkor anno sok mutáló hang harsogta, s
ugyanúgy harsogja most is:… a vén diák még egyszer visszanéz.
Látom,
időközben előkerestél egy régi fényképet is. Magadra ismersz? Miközben a
fényképet nézed, tisztán, felerősödve hallod az ifjak kórusát: az élet szólít,
menni kell…
Óh, az az
Élet! Mi vár, milyen élet erre a mostani, kócos ifjúságra? Te már tudod,
gyakran lesz benne hegymenet. De ezt majd ők is megtapasztalják a saját
bőrükön. Most azonban még legyenek telve illúzióval! Most még, ezen a szűrt
fényű, szelíd szombaton legyen tele fejük, szívük a „nagy művek”
tervezgetésével, mert ennek, most van itt az ideje.
S aztán?
Később lehet, hogy majd a „só és bors között” – a franciák nevezik így a 40 és
50 év közötti időszakot, amikor a borsfekete haj közé só (fehér) hajszálak
vegyülnek -, hogy nemcsak a körülmények nem kedveztek, hanem ők maguk sem
voltak alkalmasak a nagy mű megalkotására.
Ugye, erre te
azt feleled, s azt üzened nekik – már deresedő fejjel -, hogy az ítélkezést
hagyják meg másnak, az utókornak.
Odakint
illatozik az akác, a kék égen felhők úsznak, s most éppen eltakarják a Napot.
Ez is lehet alkotás, esetleg akár nagy mű is. Ki tudja?
„Egyáltalán
nem biztos, hogy életed „nagy művét” akkor alkotod meg, amikor nagy műveket
írsz… Lehet, hogy életed igazi műve nem más, csak az a néhány sor, melyről azt
hiszed: forgács…”
Ezt olvasd ki
éppen ezen a szombaton abból a nyitott könyvből, ami ott van kezedben az
ugyancsak nyitott ablaknál. Abból a könyvből, amit magad is azért vettél kézbe,
hogy magyarázatot keress a kétségedre, ami régóta gyötör, arra, hogy miért vagy
képtelen most is általában megalkotni a „nagy művet”. Kerestél ebben a könyvben
valamit, mint régészek az ismeretlen fáraók sírjában. Kétségek,
bizonytalanságok közepette.
S lám, ezen a
szombat délelőttön rájöttél a megfejtésre, hogy még a legnagyobb mű, az élet is
értéktelen és értékelhetetlen sok-sok apró forgács nélkül. Sőt, a „nagy mű” nem
biztos, hogy mindig monumentális, lenyűgöző, lélegzetelállító. Adott helyen és
pillanatban az lehet akár az akácillat, s a gaudeamus igitur is… S nem biztos,
hogy regényt kell írnod, elég lehet, mondjuk egy kézzel írott levél is. Csak
találd meg azt, akinek levelet írhatsz, s aki vár arra a levélre, mint fontos
üzenetre.
A „nagy mű”,
az érték, nem más, mint elküldött és befogadott üzenet. Minden más
szemfényvesztés.