Beszédes könyvem (Előszó)

Igaza volt Shakespeare Vilmosnak, amikor azt írta „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár/ Életében.”

Igen, minden nap fellépünk életünk színpadára, majd pedig lelépünk onnan, s cselekvésünket, tetteinket, mitöbb gondolatainkat – amelyeket szóban megformálva értésére adjuk a környezetünknek, a világnak –, érdeklődés, figyelem, de nem kizárt, hogy közöny kíséri. Bizony lutri, hogy figyelnek-e ránk vagy sem.

Persze a szerencsére, a véletlenre teljes egészében ne fogjuk rá, hogy miért figyel vagy miért nem ránk a szűkebb környezet.

Ahogyan a színdarabokban, az életben is vannak fő- és fontos szerepek, s vannak lakáj és második sírásó epizódok. Az előbbieket reflektorfény övezi, az utóbbiak párszavas produkcióját másnapra már el is felejti a közönség.

Éppen ezért, a közönség elé kiállni bátorság kérdése. Ráadásul nagyon kockázatos. Józanságot követel. A közönség nem lojális. A közönség vagy barát, vagy ellenség. Odi et amo – gyűlölöm és szeretem – mondta egykor a híres római költő, Catullus.

A szereplés gyakorisága, a szerep nagysága különböző minden egyes embernél. A kórusban éneklő szerepe kisebb felelősséggel bír. Következésképp kisebb figyelem és elismerés kíséri, mint azt, aki a „lenni vagy nem lenni…” monológot mondja. S még ez utóbbit mondók is rangsoroltatnak! Emlékszem, Gábor Miklós olyan átszellemülten, olyan beleéléssel mondta, hogy számomra örökre felejthetetlen marad. Más Hamlettek most hirtelen nem is jutnak eszembe, ezért szégyenkezem is. Bár… az is igaz, hogy a közönségben keresni a hibát botorság, balgaság.

*

Az élet úgy hozta, hogy életem első, nyilvános szereplése nem sikerült. Egészen pontosan, elmaradt. Rögtön hozzáteszem: az én hibámból.

Én, a bogácsi öreg iskolában nyaranta létrehozott, mindössze egy-másfél hónapig működő óvoda óvodása voltam. Az alkalmi intézmény zárásakor – július végén vagy augusztusban, erre már végképp nem emlékszem, arra viszont igen, hogy záróünnepséget rendeztek, s – nekem is egy versikét kellett volna elmondanom, az eseményre nagy számban összegyütt felnőttek, szülők, nagyszülők előtt. Ám én akkor a nagyszámú közönséget meglátva (lehettek vagy harmincan), szó szerint berezeltem, s nem mertem kiállni eléjük. Olyannyira nem, hogy még a nagyon csábító – „ösztönzésemre szánt” – csokoládé ígérete sem tudta megváltoztatni makacsságomat. Már csak azért sem, mert a sokként ért félelem a verset is kitörölte a fejemből, abból eszembe semmi nem jutott.

Jóanyám aznap nagyon szomorú volt, csalódott egyszem fiában. Erre a mai napig pontosan emlékezem. Pedig időközben két év híján hét évtized telt el. De jó lenne is Őt ma mosolyogva látni, hogy büszke gyermekére.

Mama, bocsáss meg nekem! Ma már olyan szívesen elmondanám azt a versikét, de már nincs kinek. Az a harminc felnőtt, aki akkor ott volt az öreg iskola udvarán, már régen nem él. Ahogy már Te sem, Mama!

Ráadásul azt a versikét akkor, azon az ünnepségen végleg elfelejtettem. Sem az írójára, sem a címére, sem egyetlen sorára nem emlékszem. Nagy kár, s mérhetetlen fájdalom tölt el, hogy hibámat, kudarcomat utólag sem tudom jóvátenni. Pedig legalább most, oly szívesen ideírnám a –sorrendben – 46. könyvem előszavába.

S lám milyen a Sors! Azzal „bűntetett”, hogy azóta sokszor kellett, s kell ma is szerepelnem, kiállni, méghozzá „többször harminc” ember elé. S szólnom kellett, illetve kell szólnom hozzájuk!

Legelőször (s azóta is legtöbbször) írásban, különböző lapok hasábjain válhattam, váltam „közszereplővé”, aminek persze egyenes ági következménye lett később, hogy élőben is meg kellett, kell szólalnom. Pulpitusokon, rendezvényeken, kiállítások megnyitóján, temetőkerti búcsúztatókon.

Az „élőszavas” közszereplés pedig olyan, mint a jégszobrászat. A jég – bármilyen szépet is formált belőle az alkotó – előbb-utóbb elolvad. Volt, nincs. A beszédek sorsa is hasonló. Ha hatásos, akkor is csak néhány napig, hétig hat, majd lassan-lassan minden részletet elfelejti az egykori hallgatóság.

Verba volant, scripta manent! A szó elszáll, az írás megmarad – hirdették a rómaiak. Tanácsukat követve, én minden nyilvánosság előtt elmondott beszédemre készültem (ezzel is tisztelve a hallgatóságot), valamennyi kimondott szó előzetesen papírra került. Nos, ezekből az írásban is rögzített beszédeimből válogattam ki hatvanat, s most ezeket adom közre. Időben negyedszázadot járok be, térben egy egész megyét, Miskolctól–Tiszaújvárosig, Bogácstól–Abaújkérig.

Valamennyit az egyes települések iránt érzett tisztelet, s az ott élt, illetve a ma is ott élő barátaim, ismerőseim örök emléke íratta.

Kérem, olvassák jóindulattal!

Bogács, 2018. augusztus 30.

Szüret után

A pince előtt, amikor az októberi alkony fekete bársonyleplet borít a fázósan didergő tájra, s feltűnnek az első csillagok, a gazdának – nem az óbortól, bár azt is szereti, akár a klasszikusok szép szavát – hirtelen Tóth Árpád sorai jutnak eszébe: „… a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd / Távoli csillag remegő sugarát”.

Mögötte, a pince mélyén dohognak a hordók. A rizlinges, melyből három év után születik az a nedű, amely segít feltárni az emberi dolgok mélyebb értelmét. Egy másik klasszikust, Márait idézve: simaságán érződik a latinos műveltség és szőlőkultúra pallérozottsága.

A vörös, a zweigelt még csak most kezd forrni. Most még csak úgy zsong, mint távoli méhraj, alig hallhatóan, de az éjszaka elhozza a beteljesülés moraját, reggelre már azok a hordók is férfias zsongással adják a gazda tudatára: születik a csoda, melynek után, úgy Szent Márton napja táján, de legkésőbb András napra, a pohárban ott csillog a föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök bölcsessége, vagyis a természet vegykonyhájának rejtett párlata. Úgy is mondhatnám, mindezek elixírré nemesednek ebben a különleges borban.

Nem tagadja, különösen ilyentájt szeret itt lenni a pincében. S különösen ilyenkor, egyedül szeret itt lenni. Talán azért, mert Mikszáth gondolatait idézve: azért szeretjük a föld alatti világot, hogy feledjük a föld feletti világot. Lehet, hogy ezt nem is Mikszáth mondta, vagy nem egészen így.

Itt, ilyenkor, ebben az októberi pincecsöndben nemcsak a kéz dolgozik, s húzza a prést, tölti a hordókat, a láb meg tapossa a törkölyt. Az agy is munkál, s csapong a gondolat. Emlékek, tervek kavarognak a fejben. Igen, a különleges környezet, a csend méltósága, na meg az óbor ereje doppingolja a szellemet. Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát. Rég eltemetett történetek elevenednek meg, miközben mintha azt suttogná a bor szelleme: „minden szép, de minden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni”.

A zsebében gyufát keres, hogy gyertyát gyújtson, s ekkor valami összekoccan az ujjai között. Két kavics az. Minap kapta valakitől. Tengeri kavics, távoli tájról hozták. Időben pedig olyan messziről érkezett, mint az a csillagfény, mely ott világlik a pince fölött. Billió éves? Titok. A kavicsok hallgatnak. A kavicsok titkát csak a Halak értik. Ők, ott e tengerben nap mint nap találkoztak, a kavicsok titkát nemzedékről nemzedékre tovább őrizték. De a Halak nem beszélnek.

Nézi a tenyerét simogató két kavicsot. Arra gondol, hogy gyerekkorában minden játékot, tárgyat előbb-utóbb szétszedett. Fúrta a kíváncsiság: mi lehet a belsejükben? Ha ezeket a kavicsokat gyerekkorában kapja, biztos hogy idő kérdése és szétveri kalapáccsal. Most viszont már nem. Pedig nem tudja mi van belül, csupán elképzeli. S ez ma már jobb, mint a bizonyosság. Kolombusz sem akkor volt boldog, amikor felfedezte az Újvilágot, hanem, amikor még csak kereste.

A kavicsról az jut eszébe, hogy reggel, amikor jött préselni, a pince előtt meglátott egy lábnyomott. Légies teremtmény lábnyoma volt, alig észrevehető. Az éjszakai esőnek, s a virradattal érkező Napnak köszönheti, hogy mégis meglátta. Mint apró meder, úgy ölelte az a lábnyom azt a pohárnyi esővizet, melybe megmosdott a napsugár.

A lábnyom a reggelhez tartozott. Ám mostanra, eljött az alkony. Hogy mondja Dsida: „Lopódzva jő az alkony, / lilába olvadnak a zöld mezők / És szürkébe a kék hegyek, / És én elfáradtan, csüggedt fővel / Megyek, megyek!... Milyen furcsákat álmodik a Semmi!”

A kavicsokat visszarakja a kabátja zsebébe. Szemével megpróbálja megkeresni a reggel látott lábnyomot, de reménytelen. Mindent betakar már az éjszaka, mely hűvös, s mindent, mi máskor látható, elnyel. S ő ekkor arra gondol, hogy amit eddig élete során csinált, nem volt más, mint előkészület.

Tölt még egy pohár bort. Az első kortyot a földre loccsantja nagyon régi áldozati szokás szerint. A többit lassan kortyolja. Ahogy szétfut testében a melegség, úgy érzi, e pohár bornak nem csak íze, illata és szesztartalma van, hanem mindenekfölött szelleme. Ettől a bortól azt lehet tanulni, hogy szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.

Még egyszer végigtekint a hordók során, s a sok szüretet megéltek bölcs nyugalmával konstatálja: a hordók élnek, dohognak. Az elmúlásra gondol. Márai azt írta városi emberként: „Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hogy kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt ősszel, közvetlenül szüret után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordóban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öregember szerelmének.”

Elindul. Egyszer mindig el kell indulni. A legszebb pillanattól is búcsút kell venni. A pince előtt feltekint az égre. Egy rövid ideig bámulja a csillagokat, mintha csak választani akarna egyet.

Aztán kulcsra zárja a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva elindul hazafelé. Egy csillag vezeti. A legfényesebb.

Feledy Gyula rajza

A lúd dícsérete

Az idei Márton-nap kapcsán jutott eszembe:

Véleményem szerint a lúd a legsokoldalúbb madár. Hogy miről jutottam erre az egyébként többek által is megerősített következtetésre? Abból, hogy megfigyeltem: a lúd tud énekelni, tud úszni, tud futni és még repülni is képes.

Tudom, egyik műfajban sem zseni. Nem ő a primadonna vagy sportnyelven fogalmazva a világranglista vezető, viszont mindegyikben képes tartósan megbízható teljesítményt nyújtani.

Nem is beszélve arról,hogy a lúd a legbátrabb madár. Képes vállalni a "vértanúságot" is, úgymint Olajbafőtt Szent János. S úgy megsütve, belőlem a legnagyobb elismerést váltja ki. Olyat, amilyet egyetlen madár iránt sem érzek.