Jancsi, Isten veled!

Szoktam mondani, így 70 éven túl egészen gyakran, hogy már nem gyűjtök barátokat.

A barátságok jóval fiatalabb korban születnek, s tartanak addig, amíg a Teremtő engedélyezi. Mostanság megdöbbenve tapasztalom, fogynak a barátaim. Minap mellbevágott az újabb szomorú hír: meghalt Kallus Jancsi is. Augusztus 10-én szólította el a Teremtő, húsz nappal 79. születésnapja előtt. Aki ebben a kis hazában véletlenül ráakad itt a neten erre az írásra, nyilván azt kérdezi: ki volt az a Kallus János?

Nos, számomra ő egy barát volt, kit fiatal korában egyik példaképemnek is tartottam. Egy futballista volt, méghozzá jó futballista, aki oly sok örömet szerzett nem csak nekem, hanem a miskolci szurkolók ezreinek. Rá, a jóbarátra most egy korábban vele készített interjúval emlékezem. Ebből az interjúból tisztelt Olvasó is megtudja, ki is volt ő valójában. (Az írás a Jegenyék a Kubikban című, 2011-ben kiadott könyvemben is olvasható.)

Aki masnit kötött Novák Dezső lábára

Az 1958-59-es bajnoki évadra az NB I-be felkerült MVSC egy évet töltött az élvonalban. Egy év utáni kiesésének mindenekelőtt az volt az oka, hogy nem sikerült NB I-es szintű játékosokkal megerősíteni a csapatot. A balul sikerült átigazolás miatt – se Szedunka, se Szkladán, se a szolnoki Tóth, de még a pécsi Göncz sem került Miskolcra –, bizony kevés játékosból tudott hétről-hétre gárdát kovácsolni Balogh II. Sándor, a csapat edzője. A Vasút akkor, 1958 nyarán csupán a volt DVTK-s Dobóval, a Munkás kiváló hátvédjével, és a Szegedi VSE-ből érkező Kallus Jánossal erősödött. Ezen írásom az utóbbi játékosról szól.

Kallus Jancsival negyed századdal később, amikor a Tiszaújvárosi Krónika főszerkesztője lettem, nap mint nap találkoztam a Tisza parti városban. Talán nem túlzok, ha azt mondom, ott, akkor lettünk igazán barátok. Amikor 2007 decemberében, 11 évi „tiszaújvárosi szolgálatom” után nyugdíjba mentem, egy akkor megjelenő könyvem bemutatójával búcsúztam el a várostól és közönségéről. Erre a búcsúra meghívtam Kallus Jancsit is, aki azonban egy nappal az esemény előtt beállított hozzám a szerkesztőségbe, s a következőket mondta:

„- Ne haragudj, de én az ilyen nagy összejöveteleket nem kedvelem, ezért nem megyek el erre sem. Ám tőled mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni. Kérlek, őrizz meg jó emlékedbe, én pedig a barátságom jeléül hoztam neked egy kis ajándékot.”

S ezt mondva, az addig kezében fogott reklámszatyorból egy futball-labdát vett elő, s átgurította nekem.

„- Ezt eddig féltve őriztem, de mától ez a labda legyen a tiéd” – mondta.

Azonnal észrevettem, hogy a labda tele van aláírásokkal. Képzeljék, Jancsi a Rummenige-féle Bayer München csapatától kapott, az akkori világhírű játékosok által dedikált labdát ajándékozta nekem.

Jancsi ajándékát én azóta is féltve őrzöm, s ha rápillantok – megbocsátják – nem Rummenige és társai, hanem az egykor ördöngösen cselező ináncsi fiú, Kallus Jancsi jut mindig eszembe.

*

„Ha egy másodpercet egy pillanatnak tekintünk, akkor az ember egy esztendő alatt 31 millió 536 ezer pillanatot él át. Tehát ha az ember megélt már mondjuk 18 évet, akkor addig több mint 567 millió pillanat „birtokosa”. Szóval, minél idősebbek vagyunk, annál több az átélt pillanataink száma. Egy ötvenéves ember bizony már pillanat-milliárdos.

Elgondolkodtak már rajta, hogy életük pillanat-millióiból, milliárdjaiból mennyi az, amire örökké, mondhatnám a sírig emlékezni fognak? Ha eltöprengenek ezen a kérdésen, akkor döbbenve vagy csodálkozva találják meg a feleletet: az emlékezetes pillanataink száma legfeljebb néhány ezer, sőt lehet, hogy csak néhány száz, vagy még annál is kevesebb.

Most induló sorozatunkban Tiszaújvárosban élő embereket faggatunk arról: melyek voltak eddigi életük emlékezetes, felejthetetlen pillanatai. Ebben igazán nem az az érdekes, hogy mennyi ilyen emléket őriz az egyes ember, hanem az, hogy az örökemlék, mindenki esetében más és más.

Az első megkérdezettünk a Munkácsy út 14. számú házban lakik. 65 éves, és úgy hívják: Kallus János. 1964 óta él ebben a városban és sokan, mint vendéglátóst ismerik. Hisz bátyjával éveken át vezették az egykori Tiszagyöngyét, és a „hatlépcsős, hatcsöcsű” bisztró vezetése is a nevéhez fűződik. Nyugdíjba a sportpályán lévő sportbüfé vezetőjeként vonult. Az én emlékezetemben – örökre – azonban nem ez a Kallus János él. Nem a vendéglátós, nem a nyugdíjas, hanem egy fiatalember, aki 1958. augusztus 31-én, vasárnap 18 ezer néző előtt Miskolcon, egy labdarúgó mérkőzésen, felejthetetlen játékával szó szerint bolondot csinált az ellenfél legismertebb játékosából, a válogatott kerettag Novák Dezsőből.

Tizenegy éves gyerekként ott szorongtam a Kubikban, s torkomat rekedtre ordítottam, de a meccs végén mi, martintelepi srácok leírhatatlanul boldogok voltunk. Első NB I-es mérkőzésén, Miskolci VSC 3-0-ra legyőzte a kitűnő erőkből álló Szombathelyi Haladás csapatát. S ennek a mérkőzésnek az egyik hőse, a gólt is szerző Kallus János volt.

 

Bemelegítés a BVSC elleni meccs előtt a Kubikban. Az előtérben középen Kallus Jancsi

- Emlékszel, János? – kérdezem a kitűnő sportembert a Krónika szerkesztőségében.

Mosolyog, de látom a meghatottságtól fátyolos a szeme.

- Nagyon régen volt, de azt a meccset tényleg nem lehet elfelejteni. Azon a vasárnap délután sok ezer vasutasnak, szerény, egyszerű embernek, szurkolónak szereztünk nagy-nagy boldogságot.

Mutatom neki a korabeli újságokat. A Népsport tudósítója, a legendás Tabák Endre ezt írta:

„Feltűnést keltett, hogy a fiatal Kékesi a jobb szélen milyen játszi könnyedséggel játszotta át több esetben a szombathelyi Novákot. A mérkőzés első gólja a 15. percben esett. Csorba nagyszerű csellel becsapta Tarrt, kicsúsztatta a labdát Gyetvai elé, ő Kékesihez játszott. A behúzódott jobbszélső, a kifutó Varga II. mellett a kapu közepébe helyezte a labdát. 1:0. …A 26. percben Kékesi villámgyorsan befelé húzódva, csaknem az alapvonalig futott le, pontosan betolta a labdát a középen befutó Nyíri elé, s ő könnyen, laposan három méterről rúgta a labdát a kapu közepébe. 2:0.”

- Te, János, ki volt az a Kékesi? – Kérdezem tőle huncut mosollyal.

- Ezt annak idején otthon, Ináncson édesanyám is megkérdezte tőlem. „Én itt a faluban mindenkinek mondom, hogy te az NB I-es MVSC-be játszol, de az újságba sehol nem szerepel a neved” – mondta édesanyám szomorúan. – De hiszen az a Kékesi én vagyok! – feleltem neki nevetve, de bizony nehezen akarta elhinni.

- Tényleg, hogyan lett a Kallusból Kékesi?

- Abban az időben, de később is nem volt ritka a magyar futballban a játékosok nevének magyarosítása. Gondoljunk például a Dujmov-fivérekre, dr. Dunai Jánosra és Dunai II. Antalra. Mi, a bajnoki nyitány előtt szerdán, előkészületi meccset játszottunk a jó erőkből álló Miskolci Honvéddal, és csapnivalóan rossz játékkal 1:0-ra kikaptunk. Ekkor Balog Sanyi bácsi, az edzőnk az öltözőben az mondta: vasárnap egy teljesen új csapatnak kell pályára lépnie! És sorolta is az összeállítást: Károlyi – Hargitai, Budai, Péter – Zombori, Kovács – Kékesi, Csorba, Gyetvai, Nyíri, Pataki. Jó néhányan, Homovics Bandi, Buna Jancsi, Zoller Csicsa, Gyetván Gyurka, a balszélső Palatics és természetesen én meglepődtünk az új nevünkön. De aztán innentől kezdve az NB I-ben végig Kékesi néven játszottam.

- Ináncsot említetted, tudom ott születtél. Hogyan lett belőled NB I-es futballista, s hogyan kerültél az MVSC-be?

- Szegeden jártam vasútforgalmi technikumba, s a Tisza-parti városban, a Szegedi VSE-ben kezdtem el komolyabban futballozni. Jól ment a játék, oly annyira, hogy a SZEAC le is akart igazolni, sőt „beleegyezésem jutalmául” felvételt nyertem a Szegedi Egyetem Jogi Karára. Az érettségi után – a nyári szünetre – viszont hazajöttem Ináncsra, s hogy az edzésből ne essek ki, elmentem Miskolcra az MVSC-hez azt kérve, hogy nyáron hadd edzhessem náluk. Megengedték, de amikor látták, hogy mit tudok, nem engedtek el. Hogy ott maradtam, abban azért a bátyám is „ludas”, mert ő beszélt rá, hogy ne menjek vissza Szegedre. Egyébként ő volt az, aki később Dorogra is elküldött, miután az MVSC egy év után kiesett az NB I-ből. Dorogon Ilkuval, Buzánszkyval, Monostori II-vel fociztam egy csapatban kb. másfél évig, ám akkor egy komoly sérülés, porcleválás, kettétörte a labdarúgó karrieremet.

- Meséld csak el, hogy ki mindenki akart téged leigazolni!

- Még szegedi diákkoromban dr. Kalocsay Géza akart a Fradiba vinni, majd amikor katona voltam a Szondy SE-ben, s bekerültem a hadsereg válogatottba – pedig akkor már rossz volt a térdem –, Szusza Feri bácsi szeretett volna minden áron a Rába ETO-hoz leigazolni.

- Igaz az, hogy téged a nagyhírű Milan is szerződtetni akart?

- Valóban így volt. Dorogon fociztam, amikor bekerültem a magyar bányász válogatottba, s a csapat részt vett Olaszországban a bányászválogatottak tornáján. Az első meccsünket éppen az olaszokkal játszottuk, s 3:1-re győztünk. Én két gólt rúgtam, s nagyon ment a játék. Talán jobban, mint Novák Dezső ellen. A mérkőzés végén a Milan megfigyelői körbevettek, s agitáltak, maradjak kint, s ők leigazolnak, mert a világhírű jobbszélsőjük, a svéd Hamrin már öreg, s abba kívánja hagyni a játékot. Akkoriban, ha egy magyar csapat nyugatra ment, a gárdát mindig kísérte egy politikai tiszt is, aki úgymond „vigyázott” a csapatra. Természetesen velünk is volt, s amikor meglátta körülöttem az olasz ügynökök gyűrűjét, szó szerint kirángatott onnan, majd pedig azt mondta: Jancsi, maga ezennel megsérült, s a többi meccsen már nem játszhat. S amíg kint tartózkodtunk, végig óvó tekintettel vigyázott rám, s nem engedett az olasz játékos-ügynökök közelébe.

- János, mi volt neked az erősséged?

- Az egyik a gyorsaság. Villámgyors volt a kezdősebességem. De szerénytelenség nélkül mondhatom, ördöngösen tudtam cselezni, és szélső létemre roppant gólerős voltam.

- Jól tudom, hogy te az egykori tiszaszederkényi csapatban is játszottál rövid ideig?

- Tényleg rövid ideig. 1964-ben kerültem ide vendéglősnek a bátyám mellé. Akkor a Tiszaszederkényi MTK a megyei bajnokságba játszott, s félő volt, hogy kiesik. Megkértek, hogy szálljak be, segítsek. Huszonhat bajnoki meccset játszottam a TMTK színeiben, 11 gólt rúgtam, s nem estünk ki. Aztán 1965-ben végleg abbahagytam…, illetve mégsem, mert a megye öregfiúk válogatottjában ötvenéves koromig játszottam.

- Jánoskám, jól „kinosztalgiáztuk” magunkat. És ez kétszeresen is jó, mert egyrészt tudtunk min nosztalgiázni, másrészt az ilyen visszaemlékezésekre – bizonyos kor után – nagy szüksége van az embernek. A múlt erőt ad. De beszéljünk most e jelenről! Hogyan élsz itt nyugdíjasként Tiszaújvárosban?

- Köszönöm, jól vagyok. Van egy szeretnivaló feleségem, akivel 1965 óta élek együtt. Van két felnőtt gyermekünk, a fiam közgazdász, a lányom jogász. Nyugdíjasként csendesen élek. Hál’ istennek az egészségem rendben van, a kedélyem jó. A barátaimmal délutánonként a sportcentrum büféjében össze-összejövünk, s beszélgetéssel, römizéssel múlatjuk az időt. Hát így élek – mondja mosolyogva.

Meleg kézfogással köszönünk el egymástól. Az ablakon át még sokáig nézek utána. Egyedül maradva hirtelen nagy-nagy ürességet érzek magamban, s nem tagadom, rossz visszazökkeni a mába. Lám, a szép emlék olyan, mint a felszakított seb. Idő kell hozzá, hogy begyógyuljon. De addig kegyetlen sajong bennünk a rideg tudat: ami egykor csodálatos volt, bárhogy is vágyunk utána, többé már nem ismétlődik meg.

Marad az egyetlen gyógyszer: olykor-olykor álmodunk róla.”

*

Jancsi! Most, hogy végleg elmentél, üzenem neked odaátra: olykor-olykor majd álmodom rólad, és soha nem feledlek!

Ember a gáton

- Szerkesztőség? A főszerkesztőt keresem!

- Az vagyok. Pelikán József.

- Pelikán? Maga nem gátőr?

- De, az vagyok. Pontosabban az is. főszerkesztő és gátőr. Ma ugyanis – ha nem tudná – ember kell a gátra! Illetve a szerkesztőségbe is olyan ember, aki… szóval, aki a gáton már bizonyított. Ilyen ember pedig ugye csak egy jöhet számításba, a gátőr. Vagyis én, Pelikán József.

- Hogy, hogy miért? Azért kérem, mert a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, ahogyan azt Virág elvtárs mondaná. Úgy bizony! Hogy mást ne említsek, a gát tele van üreglyukkal. Nem is gondolná uram, hogy ezek az ürgék mennyire veszélyesek, mennyi kárt tudnak tenni az egyébként stabilnak látszó gátakban. Márpedig, ha ezt megtudják az EU-ban, hogy a magyar gátak… arra jobb nem is gondolni.

- Hogyhogy eltúlzom a dolgot? Maga azt csak hiszi! De én jól ismerem az ürgéket, nem véletlenül vagyok harminc éve a gáton. Oda uram olyan ember kell, akinek nem járnak túl az eszén az ürgék. Nem is hinné, milyen rafinált jószágok ezek! Mindenféle van belőlük. Van magyar és külföldi ürge, aztán szürke ürge és fürge ürge. Hite volna, hogy még olyan is akad közöttük, aki írni is megtanult, s ezzel a trükkel próbálja aláásni a népgazdaságba, akarom mondani a gátba vetett bizalmat. Méghozzá nagyon ravasz módon. Előbb sok-sok lyukat fúr a gát falába, úgy, mint a többi mezei ürge, ám aztán dörgedelmes levelet ír nekem, s abban számonkérően megkérdezi: miért nincs betömve minden lyuk? Mert jó magyarnak az számít, aki minden lyukat betöm. Aki úgymond ember a gáton, hogy ezt ilyen irodalmi fordulattal fogalmazzam meg. Következésképp, aki képtelen a lyukakat betömni, az nem is férfi, illetve nem ember a gáton, pedig oda ember kell, aki nagy bottal jár! No, de én ilyen vagyok! Válaszolok is én az ilyen ürgéknek a gáton épp úgy, mint itt a reda… megvan! …itt a redakcióban! Ezzel a szóval még csak most barátkozom, nem mondom, egy kicsit nyelvtörő, de sokkal elegánsabban hangzik, mint az, hogy szerkesztőség.

- Megjegyzem, furcsa ürgék vannak manapság. Nagyon furcsák. Úgy is mondhatnám, mostanság már az ürgék sem a régiek. Legtöbbje más akar lenni, mint ami! Főnökféle, meg politikus, meg jómódú. Unják a szürke ürgeséget. S nem riadnak vissza semmilyen eszköztől – lám, még írni is megtanulnak! –, hogy olyanok legyenek, s olyan módban éljenek, mint például a sas. Szárnyalni szeretnének! Csak hát aki földhöz kötöttnek született, az soha nem tud szárnyalni. Ennek ellenében egyes ürgék mégis sas-szerepről ábrándoznak. A légtér, a világ urai szeretnének lenni, úgy, mint az a nagy madár. De ez nem vágy kérdése! Sasnak születni kell, nem csoda, hogy a légtér ura le se tojja őket. A sas nem csak legyeket nem fogdos, de ürgéket sem! Illetve, csak néha-néha. Úgy is mondhatnám, a többiek számára figyelmeztetésül. Hogy te, ürge megfoglak, s odaadlak a bogácsi cigánysoron Pusoma Aladárnak, aki olyan, de olyan ürgepörköltet csinál belőled, hogy nocsak!

- Ezt én mondom, Pelikán József gátőr, s megbízott főszerkesztő. S merem ezt mondani harmincéves gátőri tapasztalatom alapján, s ürgeöntői mesterlevéllel a zsebemben… Egyébként, miért is keresett Ön engem, mint főszerkesztőt?

„Ünneplőként”

A történelem, amelyet később dicső múltként, fennkölt ünnepélyességgel és méltósággal, sőt némi iróniával élve teátrálisan ünnepel az utókor, akkor, az akkori jelenben mindig véres vajúdással született meg. Romokkal és nélkülözéssel, a túlélők aggodalmával és reményével, le nem ülepedett izgalmakkal és tovább élő félelmekkel.

Aztán az idő mindig rendet teremtett, és előbb- utóbb eloszlatta a kételyt és aggódást. A továbblépő jelen pedig érdekének megfelelően beskatulyázta a tegnapot. Gyakran úgy, hogy ünneppé emelte az egykori történteket, s emberfeletti hősiességről, hazáért, ügyért kiontott vérről, dicső győztesekről, példaképnek állított vesztesekről beszélt, akik előtt ott, az ünnep konkrét napján, ünneplőbe öltözve vigyázban állunk, fejet hajtunk. Virágot s koszorút rakunk az emlékeztető jel mellé, s hallgatjuk a szónok fennkölt szavait, hogy „nem harcoltak és haltak hiába, mert általuk nekünk jobb lett, s ezért mi – nyomukba se érő mai nyomorultak – sose feledhetjük őket…”

Hány és hány ünnepnapon álltunk így sötét öltönyben, némán, fejet hajtva, arcunkra varázsolt méltósággal méltatni a történelem „nagy tetteit”, s megsiratni sorstragédiáit? Nagyon sokszor. És bárkire, bármire is emlékeztettek bennünket – a munkásmozgalom régi harcosaira, a NOSZF-ra, a felszabadulásra, vagy a muhi csatavesztésre – mi, az ünneplő tömeg mindig tudtunk ott és akkor méltósággal viselkedni, s arcunkra szomorúságot vagy büszkeséget erőltetni. Bárki is mást mond ma, az igazság az, hogy nem okozott nagy lelki terhet senkinek ez a formális ünneplés. S talán éppen azért nem, mert legtöbb ünnephez nem fűzött bennünket semmilyen személyes érzelmi élmény, nem éltük át traumaként, hisz amikor megtörténtek, többségünk még nem látta meg a napvilágot.

Ötvenhatban viszont én már éltem! Kilencéves voltam. Arra emlékszem, hogy féltem. Féltem, mert lőttek. Féltem, hogy nem kapunk kenyeret a boltban, a tüzépnél pedig szenet, pedig közelített a tél. Féltem, mert a felnőttek arcán is láttam a félelmet és aggodalmat a – mi lesz itt, jó vége lesz-e ennek, vagy még rosszabb világ következik? – akkor megválaszolatlan kérdéseivel. Sokféle embert láttam akkoriban az utcán karszalaggal és fegyverrel. Voltak közöttük olyanok is, akiknek jobb lett volna, ha nincs fegyver a kezükben. Én akkor úgy gondoltam, de azt hiszem, most sem gondolnám másként.

A régi híradó-felvételeket nézve nekem mindmáig azok a legszebb pillanatok, amikor kart karba öltve hömpölyögtek Budapest utcáin az egyetemisták. Arcukon tűz ragyogott, olyan, mint annak idején az apostolok elszánt tekintetében. Ötvenhat ünnepén én ezért mindig rájuk gondolok. A forradalom makulátlanul tiszta első három napjára. Később a fegyverek ropogása, a kiégett autók és tankok, a rommá lőtt házak, a halottak itt is, ott is, vérrel és korommal festették be az első napok hófehér makulátlanságát. Tudom, ilyen a forradalmak és a szabadságharcok forgatókönyve. Az áradó folyó szennyet is hoz, és okoz tragédiákat. A feltámadáshoz kereszthalálon át vezet az út! Mégis…

Az ötvenhatos ünnepi szónokokat hallgatva, s nézve a koszorúval lépkedőket, valamint az ünnepi műsorok koreográfiáját, én azokra a fiatalokra gondolok, akik azon az első napon vonultak gyermeki örömmel az arcukon, csillogó szemekkel, és keblükben a hátha eljön a szép, szabad, boldog Magyarország vágyával.

A legszebb vágyak – ma már tudom, hisz erre az élet idővel minden embert megtanít –, sohasem válnak igazán valóra. Úgy legalábbis nem, mint ahogyan megálmodjuk, mint a vágy virágba szökkenésének pillanatában még hisszük és gondoljuk. Nem mondom, van némi hasonlóság ötvenhat álma és a jelen valósága között. Annyi, mint amennyi az álom és a valóság között általában lenni szokott.

De tény, az az álom sokkal, sokkal szebb volt, mint ez a mára lett szomorú valóság.

Lugasban

Ha tényleg színház az egész világ – s miért ne lenne az? –, akkor benne egy lugas sajátos kamaraszínpada, intim játéktere életünknek. Már csak azért is, mert monodrámára, illetve kétszereplős darab eljátszására ez a leginkább megfelelő színtér. Ráadásul csak nyári színházi előadásokra alkalmas, akkor viszont a lehető legmegfelelőbb miliőt és díszleteket szolgáltatja. Nem csoda, hogy az ilyen környezetből könnyedség, intimitás, érzéki túlfűtöttség, s valami különleges báj árad.

Nem tévedek, ha azt mondom: mindannyian őrzünk emlékezetes, lugasbéli színházi emlékeket. Gyermekkorunkból például a szomszéd lány meglesett szerelmi légyottját, melyet idétlenül végigvihogtunk, de közben azért bizony csurgott a nyálunk. Vagy az elcsent Izabella szőlő körüli izgalmat, hogy Borbély bácsi észreveszi-e, s ha igen, elég ügyesek leszünk-e a kerítés átugrásában. Egyszer szegény B. Laci megjárta, mert rajtakapták, s amint menekült, a vaskerítés lándzsás hegyébe beakadt a … szóval a „zacskója”, s össze kellett varrni neki, mire mi cukkoltuk szegényt, hogy közben nyilván a golyói is elvesztek, s „pótlással” biztosan vasgolyókat raktak be neki.

Pattanásos arcú ifjúságunkból persze más emlékeink vannak. Magányosan üldögélve a lugasban, a zavaros álmainkban világmegváltó tervek épp úgy megfogalmazódtak, mint perverz vágyak. A felnőttkorból pedig? Nos, a felnőttkorból a végre nekünk is járó örömök, de olykor bizony a csalódások élményét is őrizzük hétpecsétes titokként.

Összefoglalva úgy summázhatnám, a lugas élmények emlékezetes, ugyanakkor rövid, röpke pillanatai életünknek. Azt hiszem, az utóbbi az előbbiből következik. Azért érezzük őket röpkének, mert – az izgalmuk miatt? – maradandóan emlékezetesek.

S így vagyunk ezzel a későbbi életkorunkban is! Amikor már nem a másik nem hevíti a férfiembert, akkor jobban odafigyelünk a lugas szőlő- vagy borostyánleveleit zizegtető szél kellemes simogatására is a tikkasztó nyári napokon. S rangja lesz a lugasbéli asztalra helyezett borosüvegnek, a belőle kitöltött rizling rezedaillatának. Nem is beszélve keserűmandula ízéről!

S utána jön minden más kellem! A csillagokat vizslató hosszú hallgatás, a gondolatok szabad szárnyalása, a tüzes csókok, buja vágyak szelíd mosolyú felidézése. De ezek is mind-mind gyorsan tovaszálló boldogság-pillanatok.

A lugas csupán tranzitállomás az életünkben. Jövünk a stesszből, robotolt létből, az egyre keményedőbb világból, s ott, a lugasban – mint régi utazók az állomási restiben, vagy a postakocsi pihenőhelyein – kifújhatjuk magunkat, egy időre ellazíthatunk, s hasonlóak lehetünk a hajdan élni tudó Szindbádokhoz, Goldmundokhoz, Kakukk Marcikhoz.

Tetszik a hely, a helyzet, nagyon tetszik, ám nikotinfüggőek vagyunk, mint az erős dohányosok, s ha indulni kényszerít a kényszer, már pattanunk is fel a lugas kényelmes karosszékéből, az elernyedt, ellazult ember újra megfeszül, összeveri a bokáját katonásan, s beáll ismét a szalag mellé, elmegy lopni, vagy brókerbotrányt kiagyalni, netán firkálni önmagát is untató hülye tudósításokat.

Igen, így teszünk valami kegyetlen belső parancsra, aminek nem merünk ellentmondani. Valószínűleg egy diktátor színházi rendező ordítozására, megalázó gőgjére történik mindez, s mi erre otthagyjuk a pohárba kitöltött hideg rizlinget, az utolsó csókot már teljesen elkapkodjuk, s az iménti ábrándozásainkat elkezdjük szégyellni. Sőt, „vezeklésül” felállunk, otthagyjuk a hely és a helyzet ízét és szellemét, mert beletörődve tudomásul vesszük, hogy minket abban a pillanatban egy másik, egy divatosabbnak kikiáltott színpadra, színdarabba vezényel át, vagy vezényel vissza a rendező. S mi, mint szófogadó birkák, indulunk is!

Manapság egyre kevesebbet játszunk lugasos színpadon. Ha szeretnénk se lehet, a mai világnak – pontosabban a mai világ mozgatóinak – túl avitt egy szőlőlugasban, halványzöld abrosszal letakart asztal, s rajta boroskancsó. Őszirózsa, szilvával, körtével, dióval teli gyümölcskosár. S túl avitt a semmi cselekményű darab szereplőinek csehovi tűnődése.

Ez van, ez a mai való világ!

Én azért csak azt mondom, illetve inkább súgom, hogy illetéktelenek meg ne hallják: olykor-olykor üljünk ki egy-egy ilyen vadszőlővel vagy borostyánnal övezett térbe, egyedül vagy társsal, s hallgassuk az esti tücsökzenét, a békáknak a közeli tóról érkező kórusmuzsikáját, nézzük hunyorogva és hosszan Isten őszi csillagait, s közben kortyolgassunk jóféle nedűket lassan, méltóságteljesen, mint azt a régi urak tették múltbéli kaszinókban. S ha netán eközben kedvünk támad rá, meséljünk a társunknak régi lugasok régi titkairól.

Még egy jó tanács… Lugasban – nem másnak –, hanem mindig önmagunk gyönyörködtetésére, az önkatarzisért játsszuk az életet! Következésképp: magunknak csak jót és jól! Ennyire lehetünk részrehajlóak önmagunkkal szemben!

Árnyék

Árnyéka mindennek van, még a hallgatásnak is.

Ráadásul a hallgatás árnyéka hasonlatos a szomszéd ház tűzfalán felfelé kúszó alvadt vér- fekete alkonyathoz. Ahogy múlik a délután, úgy kapaszkodik egyre feljebb a hámló vakolaton, s eközben a délelőtt még fakópirosan kikandikáló téglák is egyre jobban megfeketednek. Mint az érszűkületes ember lába amputálás előtt.

A hallgatás hosszával annak árnyéka is arányosan növekszik. S nincs, ami megállítsa! Nem tudom, megfigyelték-e, én úgy érzékelem: az első hallgatást követi a második, majd azt a harmadik, s így tovább. S a második, időben jóval hosszabb, mint az első, a harmadiknak pedig még hosszabb és még mélyebb az árnyéka, mint volt a másodiké. S egyszer csak azon veszi észre magát a hallgatásba burkolódzó ember, hogy az árnyék már teljesen betakarta. Már nem is a hallgatás foglya, hanem az árnyéké. S ez sokkal, de sokkal rosszabb. Mert amikor már semmi fény sem vetődik rá, akkor szembesülnie kell az árnyék valóságos tartalmával! Az árnyék nem csak a fényt falja fel, a meleget is! Így hát, akinek a hallgatás jutott osztályrészül, az Cs. Szabó László híres esszékötetének címét kölcsönözve, egyre inkább Hűlő árnyékban kénytelen gubbasztani. Dermedten, mint szeptember korán jött deres reggelén a meleg napot imádó gyík.

Ugye láttak már kőfalon, vagy kiszáradt patakmeder kavicsán mozdulatlan, tetszhalál állapotában megmerevedett gyíkot? Nincs annál kiszolgáltatottabb élőlény, kerek e világon!

Legfeljebb az ember ilyen! Igen, a hallgatás árnyékának fekete palástja alatt az ember lehet ilyen még nyomorultul védtelen és kiszolgáltatott.