Fénylő csillag a magyar néprajz égboltján

 Emlékezés a 70 éve született Fügedi Mártára

A családi legendárium szerint a Fügedi ősök 1552-ben ott harcoltak Dobó mellett Egervár ostrománál. Egyiküket, Fügedi János lovas hadnagyot Gárdonyi név szerint is említi az Egri csillagok című híres regényében. Tény, Matyóország szívében, Mezőkövesden századok óta ősi és becsült családok a Fügediek. S bár Fügedi Márta a rá jellemző szerénységből családfakutatással nem foglalkozott, a gyökereit mégis büszkén vállalta, s tudományos munkásságának, életművének egyik alappillére volt a matyó tradíciók, a matyó folklór kutatása és publikálása.

Mezőkövesd büszke lehet – és büszke is – jeles lányára, Fügedi Mártára, a kiváló néprajzkutatóra, muzeológusra. De nemcsak Mezőkövesd, hanem egész Észak-Magyarország. Sőt nyugodtan mondhatjuk a magyar néprajztudomány és néprajzi muzeológia is. Bár fiatalon ment el közülünk – 2000. január 30-án, élete 51. esztendejében –, így tudományos életpályája alkotóereje teljében tört meg, végeztetett be, ám ez az emberi és szakmai életmű mégsem torzó. Ellenkezőleg, maga a teljesség, hisz benne az egyes témák szorosan összeérve nagyon tudatos szakmai építkezést tükröznek, jelezve a teljesség igényét az életút minden szakaszában. Fügedi Mártát, a jeles és elismert szakembert éppúgy, mint a szeretett és tisztelt magánembert, kollégájával, Gyulai Éva történész-muzeológussal idézzük fel, emlékezve rá és mindarra, ami vele kapcsolatosan felejthetetlen.

– Önök mindketten a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztek diplomát. Talán évfolyamtársak is voltak?

– Abban az értelemben lehettünk volna, hogy mindketten „karácsonyi gyerekek” vagyunk, hisz Márta december 21-én, én december 24-én születtem, ám mégsem voltunk évfolyamtársak, mert ő négy évvel korábban, 1949-ben látta meg a napvilágot. Úgyhogy mi csak később, 1978-ban ismerkedtünk meg, amikor én is a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa lettem. Akkor ő már a férjével, Dobrossy Pistával együtt ennek az intézménynek oszlopos tagja, megbecsült szakembere volt. Szóval innentől datálódik a mi ismeretségünk, ami egészen Márta szomorú halálig tartott.

– Ez a kapcsolat, ha jól számolom, akkor 22 évig tartott. Ennyi év alatt sok mindent megtudott róla, alaposan megismerte. Nyilván azt is meg tudja nekem mondani, hogy miért mezőkövesdi gyökerű, vagyis „matyó jány” Fügedi Márta, hiszen az életrajzi adatai között azt találom, hogy Egerben született, az általános és a középiskolai tanulmányait Putnokon végezte, s Putnokról került a debreceni egyetemre, majd onnan a miskolci múzeumba.

– Attól függetlenül, hogy a szűkszavú életrajzi adatok között nem szerepel Mezőkövesd, az a város az ő tápláló gyökere. Mindkét szülője kövesdi, s amikor Márta született, Mezőkövesden élt a család. Ám szülés előtt az édesanyjánál valami komplikáció támadt, és ezért a mentő – biztos, ami biztos – bevitte Egerbe, az ottani kórházba, s Márta így Egerben látta meg a napvilágot. Kedves történet a családi legendáriumból, hogy a mama a mentő ablakán át csodálkozva látta: Eger fel van lobogózva. December 21-e volt, meg is kérdezte: honnan tudták itt, hogy szülni fogok? Persze a zászlódísz nem Fügedi Márta „érkezését” köszöntötte, de az tény, hogy jeles napon született, ugyanis aznap volt Sztálin születésnapja, s 1949. december 21-én azért volt Eger fellobogózva. Márta édesapja dr. Fügedi Péter mezőgazdász és tanár, aki – a lányuk születése után – Putnokra, az ottani Mezőgazdasági Technikumba került pedagógusnak, így a család a Matyóföldről Gömörbe költözött. De Kövesddel a kapcsolatuk soha nem szakadt meg, a szünidőket Márta gyakran töltötte a kövesdi nagyszülőknél. S hogy szívét-lelkét mennyire rabul ejtette e csodálatos mikrovilág unikuma, az emberek és embersorsok, a tárgyak és a kimondott szó, a színek és az illatok, bizonyítja a felnőtt, a kutató, a tudós Fügedi Márta munkássága, s munkásságában belül az örök ragaszkodás a matyósághoz.

– Hogyan lett Márta néprajzos? Hisz ha jól tudom ő Putnokról magyar–német szakra jelentkezett, s nyert felvételt a debreceni egyetemre.

– Úgy, hogy az egyetemen második évtől felvette harmadik szaknak a néprajzot. Mások is csinálták így, igaz mások ezzel együtt elhagyták a nehezebbnek vélt szakjukat. Márta viszont nem ment el a könnyebb ellenállás felé. Ez egyébként egész életében jellemző volt rá. Ő az egyetemen is sorra vette az akadályokat, nem hátrált meg előttük, s magyar–német–néprajz diplomát szerezve végzett 1973-ban.

– Ebből kettő tanári szak. Miért nem lett belőle tanár?

– Mert akkor elsősorban néprajzos akart lenni! Különben miért vette volna fel ezt a szakot? Akkoriban még nem volt divat a néprajzot középiskolában tanítani. Őt akkor a néprajz vonzotta elsősorban, hozzáteszem viszont, hogy a tanárság később mégiscsak megjelenik majd az életében. Már egyetemista korában benne volt abban a kutatócsoportban, amelyik Mátraderecske folklórját vizsgálta. Több hallgató is onnan választott magának témát. Ő például a néphit problematikáját kutatta, diplomamunkáját is Mátraderecske hiedelemvilágából írta. S néhány évvel később a doktori disszertációját is ebből készítette el. Márta, mint látjuk, szellemi néprajzzal kezdett el foglalkozni, de abban a pillanatban, hogy a Herman Ottó Múzeumba került, magától értetődő lett számára a tárgyi néprajzzal való foglalkozás is. De ez így természetes, hisz az ő munkássága ékesen mutatja, hogy a két terület mind a kutatásban, mind az ember életében elválaszthatatlan. A tárgyi néprajzból már a kezdetek kezdetén kiválasztotta a legnőiesebb területet, a textíliákat. Íme, az imént említett példa igazolása… A textilek tárgyak, ugyanakkor motívumkincsükkel a szellemi néprajz felé mutatnak. Abban, hogy eljegyezte magát a textíliák és a viselet tárgyi gyűjteményével s a problematika egészének kutatásával, nagy szerepe volt férjének, Dobrossy Istvánnak, aki nemcsak történész, hanem néprajzos is. Számos közös tanulmányban dolgozták fel a Herman Ottó Múzeum tárgyi gyűjteményét, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megye szövő-fonó technikájának változását, a vászonkészítés egészének folyamatát az alapanyag előkészítésétől a rostpuhító eljárásokon át a rostfeldolgozás eszközeinek tipológiájáig. Később Márta igen sok területét bejárta a textília és a viselet históriájának, szinte mindent kutatott, ami e tárgykörhöz kapcsolódik. Vizsgálta a hímzés történetét, figyelmet szentelve mind a Bükkalja és a matyóság varrottasainak, a varrók személyének és a varrni tanulás folyamatainak. Kutatta az északkeleti térség úri hímzéseit csakúgy, mint a paraszti viselet kiegészítőit előállító kékfestők és fésűsök tevékenységét.

– A textíliák iránti érdeklődését az elmondottakon túl nyilván motiválhatta a matyó kötődése.

– Ez nyilvánvaló. Ennek az is ékes bizonyítéka, hogy egész életpályáját végigkísérte Mezőkövesd és a matyó problematika. A kérdéskörben igen sok témát megvizsgált. A gyerekek szocializációjával, a varrni tanulással éppen úgy foglalkozott, mint a matyók díszítőművészetének változásával. Avatottan nyúlt a matyó népművészet felfedezésének kérdéséhez, a matyó viselet és népszokások látványossággá válásának ügyéhez csakúgy, mint a kövesdi múzeumügyhöz. Betetőzése és összegzése ennek a témakörnek az 1997-ben megjelent Mítosz és valóság: a matyó népművészet című kötete. Ebben árnyalt összefüggésekben követi azt a folyamatot, melynek során a matyó népművészet egyes elemei önálló útra keltek, önálló életet éltek, s megkülönböztetett szerephez jutottak a magyar népi kultúra szimbólumrendszerében.

– Fügedi Márta életpályáját – a korán, sajnálatos módon bekövetkezett halálát leszámítva – egyenes ívű, meredeken emelkedő, már-már üstökösi sebességű és fényességű szakmai karriernek látja a külső szemlélő. Ráadásul a neki kimért fél évszázad alatt többet alkotott, mint más hetven év alatt. Talán érezte, hogy sietnie kell?

– Ezt nem tudom. De az valóban igaz, hogy ez az életút – mind a szakmai, mind a magánéletben – töretlen ívűnek látszott. A magánéletben biztosan az volt, mert Dobrossy Pista személyében nagyszerű férjre talált, aki még a házimunkában is társa volt, ami nem mondható el minden férfiről. Ráadásul volt két szép és okos gyermeke, akik iránt nagy-nagy szeretettel és büszkeséggel érzett. A szakmai előmenetelére a sikeresség valóban jellemző kifejezés, mert tényleg jóval rövidebb idő alatt jutott el a csúcsra, mint mások. A külső szemlélő ebből azt a következtetést vonhatta le, hogy Mártának simán megy minden, könnyen elér, könnyen teljesít bármit is. Pedig a szakmai hírnév az ő esetében sem volt akadálymentes, a sikerért keményen meg kellett dolgoznia.

– Mi adott neki erőt ehhez?

– Mártának volt tartása! S volt ereje az akadályok leküzdéséhez. Kiegyensúlyozott volt, régies szóval élve igazi úrinő, aki sohasem nyafog, nem panaszkodik, hanem teszi a dolgát, ha kell összeszorított fogakkal, de csak azért is megcsinálja. Nagyon korán kandidált. 1990-ben, tehát negyvenegy éves korában. Ilyen korban társadalomtudósok még nem nagyon szoktak ilyen tudományos fokozatot szerezni, főleg nem, ha az illető nő és családos. Ő ebben is kivételesnek számított.

– Mi volt az értekezésének a témája?

– A kandidátusi értekezésében a népművészet egy nagyon érdekes témakörével, az állatábrázolásokkal foglalkozott. Egyaránt vizsgálta a motívum – madár, sas, szarvas, kígyó, hal, bárány stb. – jelentéstörténetét, valamint annak társadalmi, gazdasági és kulturális hátterét is. Amikor Márta életében egy nagy változás következett be, s a muzeológusi hivatás mellett elkezdett tanítani 1992-ben, akkor ezt már kandidátusként tehette. S itt kell szólnom arról, hogy az ő szakmai pályája nemcsak a férjével, Dobrossy Istvánnal fonódott össze, hanem Szabadfalvi József múzeumigazgató személyével is.

– Honnan származott az ismeretségük?

– Jóska bácsi a tanára volt az egyetemen, majd pedig amikor Miskolcra került múzeumigazgatónak, hozta magával több tanítványát is. Veres Lacit, a későbbi igazgatót, Viga Gyuszit, Dobrossy Pistát s hát Mártát is. Közöttük a múzeumban mindig jó szakmai kapcsolat volt, s ennek jó bizonyítéka, hogy amikor Jóska bácsi 1991-ben a Miskolci Egyetem formálódó bölcsészkarán tanszék alapítására kapott lehetőséget, ő Mártával közösen alapította meg a Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszéket. A Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszék létrejötte Márta életében jókor jött, hisz így lehetősége nyílt a tudományos pályán előbbre lépni. Persze a múzeumtól sem vált meg, már csak azért sem, mert a muzeológusképzés elképzelhetetlen múzeumi háttér nélkül. A főállása viszont az egyetem lett, s amikor Jóska bácsi nyugdíjba ment, ő lett a tanszékvezető. Sőt nem sokkal utána, hogy tanszékvezető lett, 1996–97 táján dékánhelyettesnek is megválasztották. S nem kizárt, hogy ha megélte volna, Kabdebó professzor nyugdíjba vonulása után a bölcsészkar dékánjának is megválasztják.

– Azt mondta, Márta nagyon fiatalon kandidált, a társadalomtudósok ilyen korán még nemigen szoktak, ráadásul mindezt nőként, családos anyaként tette. Kérem, beszéljen nekem Fügedi Mártáról, a nőről, a családanyáról!

– Márta nagyon helyes, csinos nő volt, ugyanakkor volt benne egy kis „konzervatív íz”. De ezt én pozitív értelemben hangsúlyozom, hisz maga a szó is megőrzést jelent. Ő a régiektől, a múltból megőrzött valami régiességet, valami eleganciát, valami biztonságosat. Emlékszem, amikor a múzeumba kerültem, és kollégák lettünk, ő mindig szoknyában járt. Csak nagyritkán vett fel nadrágot, pedig már a legtöbb nő akkor sem viselt szoknyát. Később, érett nőként aztán ő is gyakrabban járt nadrágban, s kiderült, hogy az is nagyon jól áll rajta. Elegánsan öltözött. Nem költött ő többet ruházatra, mint más nő, de rendkívüli érzéke volt a szép, az elegáns kiválasztásához. Soha sehol nem jelent meg rendezetlenül, ő az utcára mindig tiszteletet parancsoló külsővel lépett ki. Az igényesség – igen ez a legjobb szó – belsőleg, külsőleg, szakemberként, magánemberként egyaránt jellemezte. A múzeumban mindenkivel jó emberi kapcsolata volt. Bár én történész voltam, így nem volt szoros munkakapcsolatunk, ennek ellenére, mint kollégák sokszor beszélgettünk, s ilyen alkalmakkor nem mindig a szakmáról folyt a szó. Amikor elkezdődött az egyetem, ahol ugyan más tanszéken én is tanítottam latint és történeti tárgyakat, hétfőnként mindkettőnknek volt órája, így sokszor ő vitt ki engem a kocsijával az egyetemre. De például elvitt Sárospatakra is egy olyan tudományos konferenciára, ahol ő elnökölt. S nemcsak engem, hanem a hallgatóit is! A hallgatói nagyon szerették. A bölcsészkar előtt neki is és Kunt Ernőnek is van egy kopjafája, olyan sírjel, amely mindkettőjük munkásságát hűen szimbolizálja. S ott e kopjafa előtt, egy halottak napi megemlékezésen az egyik volt diákja azt vallotta meghatottan: majdhogynem úgy tekintett rá, mint a saját anyjára. Márta úgy is szervezte, pátyolgatta őket, mint egy anya! Még a tanárságában is volt valami visszafogott nőiesség, mindenféle harsányság nélkül. De ez jellemezte minden tevékenységét! Mindenütt ott lenni, hivalkodás nélkül. Mindenütt letenni a névjegyet, a mindennek valamennyi részletét sikerrel teljesíteni, de ezzel soha nem kell harsányan telekürtölni a világot. Például mi, kollégái is véletlenül tudtuk meg az egyik évben, hogy érettségi elnök lesz. S azután kiderült róla, hogy már húsz éve az. Az is! Mert ő számos, úgynevezett társadalmi, közéleti munkát magára vállalt. Otthonosan mozgott a régi szőttes vagy varrottas minták díszeit újraálmodó asszonyok között, a fazekas és fafaragó népi iparművészek munkaasztalainál, továbbképzésein, kiállításain. Zsűrizte a népi iparművészek készítményeit, személye híd szerepet töltött be a tárgyalkotó kultúra generációi között. És persze nő volt, vagyis családanya, háziasszony is, e hivatások, szerepek szokásos kötelességeivel. Az otthoni munkákban, főleg a főzésben Pista sokat segített neki, hisz ezt a feladatot szívesen magára vállalta, sőt piacra is szeretett járni. A többi munka, a takarítás a mosás azért mégis jobbára Mártára maradt. Még halála előtt fél évvel is – egy barátnőm mesélte, aki a házuk felé sétálgatva látta – ablakot pucolt, ami pedig nem könnyű munka. Nagyon szerették a rendet! Emlékszem, amikor Miskolcra kerültem, a Clepkó Ede utcában egy pici, 40 négyzetméter körüli szövetkezeti lakásban laktak, ahol nem is ők és a gyerekek, hanem a könyvek foglalták el a nagyobb helyet. Számomra szinte máig megfejthetetlen, hogyan fértek el ott azon a pici helyen, ráadásul ott minden glédában állt. Ez a rend, már-már kínos pedantéria, a tisztaság – mint mondtam –, mindkettőjüket nagyon jellemezte. Később, a Balogh Ádám utcában, ahol egy ikerházat vásároltak, ott is megteremtették – egy gyönyörű kerttel együtt – a maguk igényelte harmóniát.

– Volt Mártának valami hobbija, aminek szívesen hódolt szabadidejében?

– Szerintem neki a család volt mindene, és ezzel összefüggésben a háztartás. Színházbérletük volt, azt tudom. Olvasni szeretett, de ez érthető, hisz magyar szakos volt, bár azt is tudom, hogy több szakirodalmat olvasott, mint szépirodalmat. Márta ugyanis nagyon szeretett naprakész lenni a szakmájában. S talán az utazást említhetném hobbijaként. Ellentétben Pistával, aki nem szívesen mozdul ki még Miskolcról sem, ő szeretett utazni, s erre főleg külföldi ösztöndíjak révén nyílott módja. Járt az Egyesült Államokban, Svájcban, Svédországban s gyakorta Ausztriában. A bécsi néprajzi múzeumban kutatott is.

– Amíg élt, munkásságát elismerte a társadalom? S amióta már nincs közöttünk, mi az, ami nap mint nap emlékezteti az élőt, hogy élt közöttünk egy olyan ember – Fügedi Mártának hívták –, aki gazdag hagyatékot hagyott ránk, s ezért ebben az Észak-Magyarország nevű tájhazában mindenképp érdemesült a halhatatlanságra?

– Mártától idegen volt a csinnadrattás ünneplés. Ő mindig szerény volt a szakmai sikereit illetően is. Sohasem foglalkozott azzal, hogy kap-e, vagy ha nem, miért nem kap elismerést. Ami hajtotta a szakmai sikerek felé, az a lényében volt legbelül. Önmaga számára az a benső késztetés állította egyre magasabbra a mércét. Természetesen kapott díjakat, elismeréseket, hogy sokat-e vagy keveset, ez nem tisztem eldönteni, s Márta munkássága egyébként is jóval több annál, hogy azt ilyen-olyan plecsnivel mérni lehetne. 1980-ban Szocialista Kultúráért jelvénnyel tüntették ki, a népművészeti örökség megőrzéséért pedig 1999-ben Király Zsiga-díjjal jutalmazták. Ő talán a Herman Ottó-díjra volt legbüszkébb, ami szakmai díj, s ezt Miskolc város adományozta neki 1996-ban. S természetesen nem szabad elfeledkeznünk Mezőkövesd város Pro Urbe díjáról sem.

– A halála óta mi őrzi az emlékét?

– Mindenekelőtt könyvei, publikációi, amelyek nagy értékei a magyar néprajztudománynak, s muzeológiának. Nevét őrzi az egyik népművészeti egyesület, amelynek – sok másik mellett – úgyszintén patrónusa volt. A Miskolci Egyetemen kopjafa emlékeztet rá, s a tanszéken, egykori szobája ajtaján egy névtábla: „dr. Fügedi Márta tanszékvezető. Meghalt 2000-ben”. S ott a tanszéki szobában kint van a falon a portréja, akárcsak Szabadfalvi Jóska bácsié.

S Mezőkövesd is ápolja emlékét. Hagyatékát e városnak adományozta férje Dobrossy István. Putnokon pedig, a Gömör Múzeum Fügedi Márta Néprajzi és Helytörténeti pályázatot ír ki 2000-től évente, a térség felnőtt és fiatal amatőr kutatói számára. Én biztos vagyok benne, hogy Fügedi Márta neve nem fog feledésbe merülni az évek múltával sem.

Fénylő csillag Ő a magyar néprajz égboltján!

Olvasónaplóm II.

Gozsdu Elek leveleit olvasgatom. Ezeket szerelmének, bizonyos Weisz Annának írta annak idején. Úgy gondolom, Gozsdu Elekről illik valami közelebbit is mondanom, napjainkban kevesen ismerik őt. Sajnos, méltatlanul elfelejtette az utókor, pedig a magyar kispróza oly kiválósága volt ő, mint Ambrus Zoltán, Csáth Géza vagy Török Gyula.

Következésképp azt is kevesen tudják, hogy Gozsdut – hivatalos nevén dr. Gozsdu Eleket – sok szál kötötte megyénkhez, Miskolchoz. A macedón gyökerű ősei ugyanis a 18. századi, lengyelországi kitérő után Miskolcon telepedtek le. Igaz, Elek Ercsiben született és iskoláit Pesten, Temesváron végezte, viszont a nagyapja Miskolcon élt, s ő is 1878-ban, mint dr. Gozsdu Elek köz- és váltóügyvéd (igaz csak két évre, de) Miskolcon talált otthonra.

Az elsősorban író, de költőként is jegyzett Gozsdu irodalmi munkásságáról elég keveset tudunk. Művei szétszóródtak, az imént említett Anna levelek is, ha jól emlékszem, a XX. század 60-as éveiben kerültek elő. Mindössze két regénye (az egyik az Aranyhajú asszony, minden bizonnyal – legalább is bizonyos részlete – Miskolcon íródott, hisz 1880-ban, abban az évben jelent meg, amikor elhagyta a várost), ezen kívül egy novelláskötete, két drámája és az 1969-ben a bukaresti Irodalmi Kiadónál megjelent Anna levelek alkotják a Gozsdu hagyatékot. Ez a juss várhatóan egy újabb kötettel, a hatodfélszáz szerelmes levél közreadásával gyarapszik, s véleményem szerint siker lesz, persze csak az igényes irodalmat kedvelők körében. (Megjegyzem, ők egyre kevesebben vannak, hisz az irodalmi ízlés teljes elsivárosítására – különösen az elmúlt 30 évben – megindított offenzíva egyre intenzívebb és egyre „sikeresebb” Magyarországon.)

Gozsdu levelei egy izgalmas, érzékeny, szecessziós életérzésekkel teli kapcsolat dokumentumai. Nála minden annyira képszerű, érezhető, látható! Érzem a hó hidegét, fehér ragyogását, a vágyat és a bánatot a szemében, s az őrzött álmot, amit ő, a próza jeles mestere nem csupán átélni, de megjeleníteni, ábrázolni is tökéletesen tudott.

Temesvárott írta 1912. január 12-én a következőket Weisz Annának: „Az idő nagyon nehezen múlik – ma reggelre vártam a levelét, de nem jött. Nem jó egyedül lenni. A télnek a varázsa talán szebb: az ember a természet szép kegyetlenségei mellett az imitálást melegebben érzi, a félhomályban felvillan a lámpa, forr a teához való víz, a kandalló mellett fehér – aztán másnap gyönyörűen sárga ruhában te állsz, és én mesélek nekem a lelkemből eredt meséket, és ezek a mesék a lelkedbe szállnak. Szembeülünk – aztán egymás mellett vagyunk, aztán elvész a szoba, elvész a város, elvész a föld, és mi ketten egymást ölelve elrepülünk a földről az öröm, a mámor boldogságos szféráiba, - és mégis a földön, a te szép szobádba vagyunk.”

*

S íme, egy másfajta röpülés. De ez már Ady.

„Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, /Valahol az őszben megállunk, /Felborzolt tollal, szerelmesen. //Ez az utolsó nászunk nékünk: /Egymás húsába beletépünk /S lehullunk az őszi avaron.”

Ha végigmennek a mezőkövesdi parkok sárga falevelekkel takart sétaútjain, vagy este Bogácson, a Színészliget lombjukat vesztett piramistölgyei alatt, talán akad Önök között is, akinek eszébe jut, sőt még mormolja is Ady szomorúan szép sorait.

Talán az ősz hozza szívemre a verset, no meg Brüll Adélt, Lédát, s az jut eszembe, hogy a múzsák nem hálásak. Tulajdonképpen soha nem voltak azok. Sőt! A múzsák olykor-olykor megalázóan kegyetlenek tudnak lenni a szerencsétlen lírikusokkal, akikről egyébként valaki azt mondta, kissé bolondok, de egyébként rendes emberek.

Pedig már azt sem tudná a világ, hogy élt valaha Vajda Júlia, ha Csokonai nem írja hozzá azokat a gyönyörű Lilla verseket. Így viszont hallhatatlanná vált, akár Brüll Adél Ady, vagy Sárvári Anna Juhász Gyula által.

Szerintem ezek a nők, s általában a múzsák fel sem fogták a velük történt csodát! S ha ez így van, akkor meg miért is lennének hálásak?  Egyébkén is, csak eszközök voltak ők, mondjuk katalizátorok, akik mindössze meggyorsították azt a biokémiai folyamatot, aminek különös végtermékeként, vers jött a világra. De ezek a versek a költő(k)ben ott szunnyadtak régóta, mint tenger mélyén a kagylóba zárt gyöngyszemek.,

A múzsák tulajdonképpen gyöngyhalászok. De velük a Sors ritka kegyet gyakorolt: minden gyöngybe belevéste a nevüket.

*

Margarita. Ő a következő nő. „A gyermektelen harmincéves asszony egy nagynevű, híres szakember felesége volt, aki ráadásul országos jelentőségű találmánnyal is megajándékozta a szovjet államot: amellett fiatal volt, jóképű, becsületes, csupaszív – és imádta a feleségét. Egy gyönyörű szép kertes magánpalota egész felső emeletét lakták ketten, az Arbat egy kis mellékutcájában… Pénzben sem szűkölködött Margarita Nyikolajevna. Mindent megvehetett, amit csak megkívánt. Férje ismeretségi körében érdekes emberek is akadtak. A petróleumfőzővel soha sem kellett vesződnie. Nem ismerte a társbérlet rémségeit. Egyszóval… boldog volt? – Soha, egyetlen percig sem. Attól fogva, hogy tizenkilenc esztendős korában férjhez ment, és beköltözött a palotába, nem ismerte a boldogságot… Nyilván igazat mondott: a Mester kellett neki.”

Ráismertek? Igen, Mihail Afa­naszijevics Bulgakov, világhírű regényéből, A Mester és a Margarita-ból idéztem. A regényt az író halála után negyedszázaddal, 1966-67-ben publikálhatták először. Azóta viszont világsiker kíséri a művet, amelyben a fantasztikus események, a gogolian groteszk kalandok szorosan összekapcsolódnak (mert összefüggnek!) a harmincas évek Moszkvájának kavargó és ellentmondásos világával.

S abban a valóságban nincs happy end! (Miért, a mostaniban van?) A távoli célok, eszmények megvalósítására csakis elvont, transzcendens síkon nyílik lehetőség – ezt üzeni nekünk Bulgakov. S mi nem tehetünk mást, bólogattunk. A vágyott világ csupán álom marad. Pedig de jó is lenne, mennyire jó lenne húsvér emberként átélni azokat az álmokat! Átmenni a mohos kőhídon, magunk mögött hagyni a kispatak csobogását, a sziklát, a köves térséget, a holdsugárösvényt.

„– Hallgasd a csendet – szólt Margarita és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben… és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…

Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örökhajlékuk felé haladt…

*

Sajnos, minden andalító álomból előbb-utóbb fel kell ébredni. S ébren a seb tudatosul és sajog. És… a mély seb – például egy ügyetlen mozdulat után –, a félreszaladó kés nyoma a kézen, de lehet az műtéti vágás a lábon, idővel ugyanúgy begyógyul, de lehet az a legügyesebb kezű sebészorvos karcintása, a legszebb láb, a legsimogatóbb kéz, már nem lesz heg nélküli.

S nincs ez másképpen legbelül sem. A megsebzett lélek tökéletesen már sohasem gyógyul be. Igaz, azok a sebek, hegek ott legbelül szemmel nem láthatók, mint ahogy a lényeges dolgok – tudjuk ezt A kis hercegből – szemmel nem láthatók. De az ember évekkel később is tudja, hogy ott belül, van forradás. Mert érzi, mert bele-belenyilall a fájdalom, például ilyenkor szüret táján, mert az ősz előhozza az emlékeket. S a szúró, szorító érzés figyelmezteti: egyszer (többször is?) „baleset érte”, amit jobb lett volna elkerülnie.

S persze munkál benne a vágy: másnak lenni, mint amilyen. De ez a vágy is, mint annyi más, megmarad csupán óhajtásnak. S, az embernek nincs más választása, mint… – hogy mondja a tábornok Márai: A gyertyák csonkig égnek című regényében?

„El kell viselni (már mint magunkat, a világot, mindent), ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni, az árulást és a hűtlenséget…”

De lám, ő is habozik, már mint a tábornok. Azon az éjszakán egykori barátjának, későbbi riválisának, a feleségét, Krisztinát elcsábító Konrádnak felteszi a kérdést, ami tulajdonképpen magyarázat, de bizonytalan, ezért megerősítésre váró magyarázat.

„De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött – kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod… mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély?... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak… Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzáköt?”

A lélek, ha kibeszélik belőle azt, ami nyomja, megkönnyebbül. A tábornok azon az éjszakán vádlóként, kibeszélte magából azt, amit mázsás súlyként évtizedeken át magában hordozott. Ezt követően – amikor Konrád végleg elment – a már halott Krisztina képe visszakerülhetett a falra. Nincs jelentősége – mondta a tábornok. Már ennek sincs jelentősége. Egy fejezet lezárult, s emlék csupán.

A történet végén pedig a botjára támaszkodó idős katona és a még idősebb dajkája (házvezetőnője) Nini megcsókolják egymást. „Ez a csók fonák, rövid és különös – mondja Márai, – ha látja valaki, biztosan elmosolyodik. De mint minden emberi csók, ez is felelet a maga torz és gyöngéd módján egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani.”

Hazahívó ünnep

Álmaimban minap visszapergett a múlt. Pontosabban egy apró szelete, egyetlen adventi délelőtt, egy téli, ropogós december eleji nap. Visszaálmodtam magamat 1986-ba, és egy abaúji aprócska faluba, Gagyapátiba. Akkor, azon a délelőttön, azon a hétfői napon csak úgy találomra és ismeretlenül, bekopogtunk egy szerény falusi házba, egy idős házaspárhoz, azt tudakolni: milyen ünnep náluk a karácsony? Máig emlékszem rá – álmomban, ébren egyaránt –, hogy azt felelték ők nekem: Szép ünnep, a család ünnepe.

Akár az öreg tölgy! Bár még dacol az idővel, már szemmel láthatóan odvasodik, korhad, s minden tavaszon kevesebb levelet hoz az ág. Koronája egykor fészkek sokaságát óvta, s azok védelmet keresve bújtak meg az ágak szögletében. Egykoron, a tölgy fiatalabb korában a sok fészek, mind tele volt költő madarakkal. Csipogást, trillát, életjelet zengett a fa, melyet ma a csend ül meg. Már nincs csicsergés. A fészkek fiókai időközben felnőttek és messzire repültek. Az ő fészkük már máshol, életerősebb, fejlődő tölgyön épül, készül.

Itt az öreg tölgyön csak az egykor költő madarak őrzik még – próbálják őrizni – a fészek melegét. Gubbasztva, fogyó erővel, és azzal az örök reménnyel, hogy legyen hová visszatérnie – ha csak leszállás erejéig is – a kiröppent fiókáknak. Életük nem más már, mint örök várakozás.

Tölgy, fészek, szárnyukat se rebbentő, telelő madarak: Gagyapáti, gagyapátiak, alig-falu néhány öreggel.

*

A kéményből füst száll, fehéren tekereg az ég felé. Életjel. Akár a kutyák, melyek csaholva „riasztják” vissza az idegent. Vakkantásuk „kaputelefon” funkcióval is bír, néhány másodperc múlva zár zörren, majd ajtó nyílik nyikorogva.

– Csitt, te! – halljuk a szót, miközben mama botorkál ki feketében, tekintetében kíváncsiságot, meglepődést egyaránt tükrözve.

– Kit tetszenek keresni? – kérdezi kedvesen.

– A gagyapátiakat.

Mosoly fut az arcára, de a vége kesernyésre sikeredik.

– A gagyapátiakat? Már nem sokat talál belőlük…

*

Így kezdődik találkozásunk Kuczó Jánosné, született Radácsi Rozáliával.

Tágas udvaron át invitál a házba. Körülöttünk tyúkok kárálnak, liba rebben, s az istálló felől tehénbőgés hallik. Lám, a gagyapáti fészek nem is annyira üres.

Falusi konyhák jóféle illata, s kellemes meleg csap meg, ahogy belépünk a konyhának-szobának egyaránt használt lakrészbe. Az ablakban fazékba ültetve muskátli, meg csípős paprika, a falon képek, naptár, a kredencen mindenféle apróság.

A becsülettel hőt adó tűzhely melletti heverőről, dikóról apó támaszkodik fel meglepődve, ám nem telik el néhány pillanat, kéznyújtással, élő szóval egyaránt köszönt.

Kuczó János születésétől fogva gagyapáti lakos, 82 esztendejével és a 75 éves Radácsi Rozália született nyéstai lakos 1930. január 20-tól (akkor volt az esküvőjük) lakja, óvja, építgeti, őrzi a gagyapáti fészket. Az élet rendje, hogy ebből a házból is kiröppent azóta három gyermek, két fiú és egy lány. Az utóbbi Forróra került, ott dolgozik a ktsz-ben, míg a fiúk közül az egyik Egerben él, s MÁV-alkalmazott, a másik pedig Miskolcon, a Martintelepen lakik családjával és gyári munkás.

A közelgő ünnepekről beszélgettünk.

– A karácsony? – tűnődik el a mama. – Szép ünnep. A család ünnepe. Persze, fiatalabb korunkban mégiscsak más volt. Nagyobb élmény jelentett. Népszokások, betlehemesek. Nekünk ez hiányzik.

– Az utóbbi időben hogyan telik az ünnep?

János bátyám sokáig nézi a poharába töltött bort, amiből egy kancsóval tiszteletünkre hozott be.

– Megvagyunk. Elvagyunk csendesen. A mama csinál karácsony estére mákos bobajkát, gombalevest, mákos kürtöt, túrós lángost, én hozok az erdőből egy kis karácsonyfát. Feldíszítjük. Aztán nézzük a tévében hogy mi minden történik a világban.

Rozál néni képeslapot mutat, angol nyelvű karácsonyi üdvözlő lap.

– Az uram húga küldte Amerikából.

–  Én is jártam valamikor Amerikában – emlékszik nevetve János gazda. – Jártam én mindenfelé.

Hallgat egyet, majd szinte magától kérdezi:

– Hát nem érdekes? Innen, ebből a faluból én mégsem akartam soha elmenni.

Tölt a poharunkba, némán koccintunk.

– A karácsony manapság mennyire hazahívó ünnep Gagyapátiban? Összejön ilyenkor a család?

– Hogy is mondjam? – kezdi a választ a mama. – A gyerekeknek is megvan a családjuk, ők is szeretik ezt az ünnepet szűk családi körben, az otthonukban ünnepelni. A lányomat kivéve közel sem laknak, ilyenkor télen az útviszonyok se jók.  Ennek ellenére Ilonka lányomék Forróról, ha nem is karácsony estére, másnapra biztosan eljönnek, s Miskolcról Endréék is gyakran hazalátogatnak.

– Nem is várjuk mi, hogy karácsonykor valamennyien itt legyenek – szól közbe a házigazda. – A lényeg, hogy jönnek rendszeresen. S nekünk ez a fontos. Januárban, a disznóöléskor valószínűleg itt lesznek valamennyien, még az unokák is.

– Tudják – tűnődik el hangos gondolkodással Rozál néni – nemcsak mi, de valamennyi hozzánk hasonló gagyapáti öreg, folyton várja a kiröppent madarakat. Minket végső soron ez a szeretettel teli várakozás éltet, s a találkozás gyógyít. Az élet rendje, hogy az öreg tölgyről elköltözik a fiatal madár. Mi ittmaradó öregek ezt tudomásul is vesszük, de azt szeretnénk, ha egyetlen kiröpülő sem feledné: akad a földön egy pont, egy biztos pont, ahol mindig meleg fészek várja őket. Azt kívánom, azt kérem, ezt a fészket, s a hozzávezető utat ne feledjék sohasem!

 (Mezey István grafikái)