Miskolc-Martintelepről az UNESCO igazgatói székéig

A sírig tartó barátságok egészen korán, gyermekkorban köttetnek. S ez akkor is igaz, ha felcseperedve elszakít bennünket egymástól a sors, s onnantól kezdve csak ritkán, vagy sohasem találkozunk többé már. A gyermekkor emléke - minél jobban távolodik tőlünk időben - a szívünkben, a tudatunkban annál fényesebben ragyog, tüze mindennél jobban átforrósítja a sokszor didergő lelket.

Mindenekelőtt ez jut eszembe, ha dr. Joó Rudolfra, egykori gyermekkori cimborámra, osztálytársamra gondolok. Ilyenkor öröm és fájdalom kavarog bennem.

Öröm, mert vele (is) gazdagodott az életem. Az együtt eltöltött évek sok-sok szép emlékét kincsként őrzöm, miként azt a jussot is, amit vele és sok más osztálytársammal, igaz barátommal együtt kaptam Miskolc szegénygúnyás, ám melegszívű városrészétől, a Martinteleptől, az ottani iskolától, egykori tanítóinktól.

Ott, tőlük kaptunk - Rudi is, én is - lelkierőt a kudarcok elviseléséhez, dacot az újrakezdéshez, a talpra álláshoz. Ők tanítottak mértékre a győzelemben, a sikerben, szívósságra a napi robotban. Ők adták tovább nekünk azt a bölcsességet, muníciót, ami ahhoz szükséges, hogy a történteket mindig méltósággal legyünk képesek elviselni.

Igen, örömet érzek, ha rájuk és gyermekkori barátaimra gondolok. Rád is Rudi, mert jóemlékű, örökemlékű barátom voltál Te nekem ott hajdan, a Martintelepen, s az is maradsz, amíg élek! Honti Jenővel, Regőczi Pityuval, Kemény Gyuszival, Borbély Zolival együtt!

Mély fájdalom, hogy már csak múlt időben beszélhetek Rólad, Rólatok! De korán elszólíttattatok égi szolgálatra! Túl jól szolgáltál itt a Földön, kedves Barátom! Az égiek megirigyelték a tehetségedet, a tudásodat, az elszántságodat! Úgy döntöttek, mindezeknek odaát ők is hasznát veszik! S én tudom, hogy tényleg hasznát veszik! Büszke vagyok Rád, hogy onnan, a vaspálya túloldaláról, fontos égi szolgálatra rendeltettél. Mint ahogy büszke voltam földi, szolgálataidra is! Arra, hogy sokra vitted! Legtöbbre közülünk. Nálam az a „sokra vitted” a jól elvégzett szolgálatot jelenti. A haza, az emberiség szolgálatát.

Igen, tisztelt Olvasó! Dr. Joó Rudolf, az egykori martintelepi barát, a miskolci Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikum tanulója, a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója, a tudományos kutató, egyetemi tanár, politikus, diplomata: szolgált. Hazát és az emberiséget! 55 éves volt, amikor az UNESCO igazgatójaként érte jött - Szent Ferenc szavaival élve - a Halál Nővér, és elvitte őt oda föl a Mennyek Urához. Itt a Földön csak a teste nyugszik ott a törökbálinti temetőben! Lelke, szelleme él! Velünk, bennünk. 

Dr. Joó Rudolfra, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítójára, a rendszerváltó Antall-kormány honvédelmi államtitkárára, az Orbán-kormány helyettes külügyi államtitkárára, ENSZ nagykövetre, UNESCO igazgatóra Bába Iván egykori helyettes államtitkárral, nagykövettel emlékezünk.

               -Államtitkár Úr! Önt régi munkakapcsolat és barátság fűzte Joó Rudolfhoz. Vissza tud emlékezni, hogy mikor, milyen körülmények között találkoztak először?

               -Egyetemi hallgató voltam, mikor először találkoztunk, talán 1971-ben. Akkoriban az Eötvös Kollégiumban örök téma volt a kisebbségi kérdés. Mi, kisebbségi magyar fiatalok - magam Szlovákiából -, ezért is szerettük a kollégiumot. Ott - a pesti bölcsészkartól eltérően - nem kellett megmagyarázni, hogy mi, külföldiek, miért tudunk olyan jól magyarul. A kollégium meghívott vendégeit mindig kifaggattuk arról, mi a véleményük a magyar kisebbségek helyzetéről - akár Illyés Gyula jött el, akár Csoóri Sándor, akár Weöres Sándor. Mindenki mondott valami súlyosat és biztatót, legalább annyit, hogy nincs az úgy rendjén, ahogy van, baj van a magyar kisebbségekkel. S ez többnyire tetszett nekünk. S egyszer, az egyik beszélgetésen megjelent egy korunkbéli, vékony dongájú fickó, ő volt Joó Rudi, és rendkívül érdekes előadást tartott a nyugat-európai nemzeti kisebbségek kérdésköréről. Tőle hallottam először a francia kisebbségpolitikáról, az éppen még létező okszitánokról, a bretonokról, a baszkokról, na meg arról, hogy ennek a kérdéskörnek igen komoly elméleti irodalma is van - angolul meg franciául. S amikor megajándékozott a nyugat-európai kisebbségekről szóló kis kék könyvecskével, akkor döbbentem rá, mennyire másképpen láthatjuk saját sorsunkat, ha mások sorsát ismerve európai távlatból nézzük. Joó Rudolf nagyon okosan közelítette meg egyik legsúlyosabb nemzeti problémánkat, a kisebbségi kérdést. Nem a közép-európai térséggel kezdte, nem a „testvéri” szomszédos szocialista államok kisebbségpolitikáját elemezte, bírálta, hanem a nyugati országokét. S az áthallások már az első könyvben mindenki számára egyértelműek voltak. A megoldatlanságok is és a megoldások is.

Tehát ez idő tájt kezdődött el a mi munkakapcsolatunk, barátságunk. Megismerve, egyre több dolgot tudtam meg az életéről. Például, hogy szülővárosában, Miskolcon, ahol érettségizett, a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikumban olyan tanárai voltak, akik nem az akkor kötelező ideológiai verzió szellemében tanítottak, s ők voltak azok, akik a nemzetközi horizont iránti érdeklődést kialakították benne.

                -Emlékszem, a középiskolában először a nyelvtudásával tűnt ki. Az akkor kötelező orosz nyelvből például országos középiskolai versenyt nyert.   

                -Valóban, kitűnő nyelvérzéke volt. Budapestre felkerülve, a Marx- Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen az orosz mellett franciát és angolt tanult. Már középiskolás korában érlelődött benne az elhatározás, az egyetemen pedig végképp kiteljesedett benne, hogy a későbbiekben valamilyen formában nemzetközi kapcsolatokkal szeretne foglalkozni. Ehhez elengedhetetlen feltétel volt a nyelvismeret.

                -Rudi 1969-ben diplomázott a közgáz egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán. Azt követően, hogyan alakult a pályafutása?              

                - A  Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársaként dolgozott 1970-től 1981-ig. Közben 1970-71-ben posztgraduális diplomát szerzett a Nizzai Egyetem Európai Felsőfokú Tanulmányok Nemzetközi Intézetében, ahol a következő évben - a francia állam ösztöndíjasaként - egy évet töltött el kutatóként.

                -Mit kutatott?

-Kutatási területe elsősorban a kisebbségtudomány elméleti és gyakorlati kérdései voltak: az etnikai konfliktusok okai és jellemzői, a kisebbségi egyenjogúság és a nemzetiségi autonómia kérdése, ezek szerepe a nemzetközi kapcsolatokban. E témákban számos könyve és folyóirat publikációja jelent meg, méghozzá nemcsak magyarul, hanem franciául, angolul is. 1985-ben lett a politikai tudományok kandidátusa.

                -Ezekben az években miért nem vállalt diplomáciai szolgálatot? Hiszen felkészültségével, tapasztalataival erre igazán alkalmas lett volna.

               -Emlékszem, ő maga nyilatkozta ezzel kapcsolatban, hogy ,,a rendszerváltásig nem kívántam az államigazgatásban tevékenykedni, nem akartam olyan államot szolgálni, amelyik sem demokratikus, sem szuverén nem volt. Ebben a választásomban biztosan szerepet játszott a családi indítás és a politikai eszmélést segítő baráti kör is.”

                - Apropó, család.

                -Rudi 1972-ben kötött házasságot Tóth Györgyivel, aki közgazdász. Házasságukból két gyermek született, 1975-ben Kinga lányuk, 1978-ban pedig Balázs fiúk.

                - Pályafutása során egészen haláláig Rudi sokszor és sokáig dolgozott külföldön. Ez gyakori költözéssel is járt. Hogyan viselte ezt el a család?

               -Ezt a Genfi Magyar Értesítő munkatársa is megkérdezte tőle, amikor Genfbe került nagykövetnek. Azt felelte rá „Családom már hozzászokott a gyakori költözködésekhez. Tréfásan úgy szoktam mondani, hogy ha lenne családi címerünk, a középső mezőbe stílszerűen egy bőröndöt kellene elhelyezni. Gyerekeim felnőttek, egyetemi és posztgraduális tanulmányaikat végzik. Feleségem fogja nagyrészt a vállán hordani a költözködés terheit, ami egyben egy újabb otthonteremtést is jelent.”

                -Egy kicsit előre szaladtunk az időben. Térjünk vissza a 80-as évek elejére!

               -Rudi akkor, 1981-ben lett az Állami Gorkij Könyvtár Kisebbségkutató csoportjának főmunkatársa. Kicsiny kutatóhely volt a Gorkij Könyvtárban, de remény volt és biztatás. Hamarosan igen jelentős dokumentációs tár és elemző műhely lett, ahová minden kisebbségre vonatkozó anyagot össze lehetett hordani, ahol minden fontos anyagot meg lehetett találni, s ahol barátaink ültek, akikkel együtt lehetett dolgozni. Joó Rudi folyamatosan biztatott. Biztatott a rendszeres munkára és korholt, ha nem végeztük el időre a vállalt feladatokat. Ő maga fáradhatatlan volt. Nagy munkát végzett, írt, olvasott, szervezett, vitatkozott.

A dokumentumok, amiket akkor – munkatársaival együtt – összegyűjtött, ma, közel egy félévszázad múltval is, híven tükröznek egy nehéz, tragikus kort, és bizonyára érdekes forrásként szolgálnak mai fiatal kutatóknak, akik azt akarják rekonstruálni; milyen volt az életük a magyar kisebbségeknek a szocializmus idején a „testvéri szocialista országokban”.        

                 -Államtitkár Úr! Ön közelről ismerte Joó Rudolfot. Mint emberről, mit tud róla mondani?        

               -Én nyilván elfogult vagyok vele a barátság okán. Mint ahogyan Ön is, a közös gyermekkoruk kapcsán. Éppen ezért inkább idézem Zabolai Csekme Évát,  az S.O.S Erdély - Genfi Bizottság alapító tagját, a genfi Pro-Kárpátalja munkacsoport volt elnökét, aki egy konkrét eset kapcsán a következőket mondta Rudiról, a szolgálatra szegődött emberről.         

„Rudi azon kevesek közé tartozott, akik velükszületett diplomáciai érzékkel rendelkeztek. Hozzáállásában és cselekedeteiben nem volt semmi mesterkélt, hiszen diplomáciai érzéke nem elsajátított, hanem természetéből fakadó volt. 1989 januárjában találkoztam vele először, amikor feleségével, Györgyivel együtt megérkeztek Genfbe, hogy segítsék az S.O.S. Erdély - Genfi bizottság lobbi tevékenységét az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának ülése alatt. Az S.O.S. kezdeményezésére ugyanis 165.000 levél érkezett az ENSZ genfi irodájához, melyben az aláírók azt kérték, hogy tárgyalja meg az Emberi Jogi Bizottság a romániai falurombolást, fogadjon el egy határozatot, melyben elítéli a román kormányt és nevezzen ki egy különmegbízottat, aki szakértők kíséretében Romániába utazik, és jelentést ír a látottakról és hallottakról. A levélakció nyomán az ügy tényleg a Bizottság napirendjére került, de ahhoz, hogy megszülessen a kívánt határozat és a különmegbízott kinevezése, meg kellett győzni a kormányképviselők többségét arról, hogy az emberi jogok védelme megköveteli ezt.

Már az sem volt könnyű, hogy a delegátusok közelébe kerüljünk, hiszen a konferenciaterembe csak megfelelő igazolásokkal lehetett bejutni. Ezek hiányában az őrt kértük meg, hogy hívja az ajtó elé egy bizonyos delegáció vezetőjét egy öt perces találkozásra. Tudtuk, hogy legalább egy fél óra lesz belőle. Akkoriban még több európai ország képviselője azt sem tudta, hogy Erdély melyik földrészen található, s még kevésbé azt, hogy ott magyarok is élnek. Az afrikai és ázsiai képviselőktől, akiknek országa szintén hatalmas problémákkal küzdött, pedig még távolabb esett ez a kérdés. Rudi közvetlen kedvessége és átfogó ismerete azonban áthidalt minden földrajzi és kulturális különbséget. Megértette velük, hogy velünk ugyanazt tették a gyarmatosító hatalmak, mint Afrika és Ázsia országaival, azaz feldarabolták országunkat az emberi jogok teljes mellőzésével, kizárólag az ő érdekük szerint. A falurombolás pedig leginkább azt célozta, hogy eltüntessék azokat az emlékeket, templomokat, temetőket és egyéb értékeket, melyek a magyar kultúra jelenlétét bizonyították. A kövek ugyanis árulkodnak. Hogyan is lehet bebeszélni a világnak azt, hogy az a terület mindig is román volt, ha a sírköveken csak magyar nevek állnak? Mire a beszélgetés véget ért és átadtuk az S.O.S. által készített dokumentáció angol, francia vagy spanyol változatát, éreztük, hogy sikerült megnyerni egy delegációt ügyünknek. Egy hét alatt 29 delegáció vezetőjét szólítottuk meg, nem beszélve a követségeken tartott ismertető jellegű találkozásokról. A lobbizás, az éjszakákba nyúló stratégiai megbeszélések és a lobbizáshoz szükséges anyagok megfogalmazása nem járt eredmény nélkül. A Bizottság megfogalmazta és elfogadta a javasolt határozatot és kinevezte a különmegbízottat a svájci Joseph Voyame személyében. A folytatás pedig már történelem.

Évek múltán, amikor Rudi már Magyarország nagykövete volt Genfben, ugyanaz a közvetlenség, melegség és odafigyelés jellemezte; mint amikor mint privát személy harcolt az elszakított területeken élő magyar nemzetrészek emberi jogaiért. Emberi nagyságát bizonyította az is, hogy magasra ívelő karrierje ellenére mindenkivel a legtermészetesebb egyszerűséggel érintkezett,soha nem vált fölényessé, mindenkit egyenlő értékű emberként kezelt, és soha nem felejtette el barátait. Nem: csoda tehát, hogy a diplomáciai körök megbecsült és kedvelt tagja lett, akiről a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. Párizsba való távozása nagy űrt hagyott Genfben, és halálhíre mindenkit megrendített."

                  - Joó Rudolf neve elválaszthatatlan a két lakiteleki találkozótól. S 1988-ban, hetedmagával megalapította a Magyar Demokrata Fórumot.

               -Igen. 1988-ban egyik aláírója volt a Lakitelki Nyilatkozatnak, amely először tárta a nyilvánosság elé egy nemzeti elkötelezettségű, demokrata szellemű értelmiségi csoportosulás vízióját, a nemzet problémáinak megoldásáról és jövőjéről. Méghozzá egy legálisan megjelenő napilapban. S mint az MDF egyik alapítója, 1989 nyaráig a külkapcsolatok egyik felelőse volt. Szerkesztésében és társszerződésével készült el 1989-ben a Jelentés a romániai kisebbség helyzetéről című tanulmány, amely könyv alakban is megjelent. A ,,Jelentés” angol nyelvű változatát - Ludányi András társszerkesztésével - a Columbia University Press (New York) adta ki 1994-ben.

Az Antall-kormány megalakulása után mindketten az államigazgatásban találtuk magunkat. Magam a Külügyminisztériumban, ő a honvédelmiben. S mivel nekem jutott a biztonságpolitika a külügyben, neki a külkapcsolatok a honvédelmi tárcánál, együttműködésünk szükségszerűen szorossá vált. Az új magyar biztonságpolitika megalapozása, az Antall József által meghirdetett euroatlanti integráció gyakorlati véghezvitele nagy feladat volt. 1992-93-ban még mindkét intézményben és a magyar hadseregben is jó nagy volt az ellenerő, az ellenállás. Szóban már mindenki fújta „új időknek új dalait”, ám a gyakorlatban a jó öreg kommunista hálózat a tárcák között is működött - ellenünk. Gyakran találkoztunk, hogy megbeszéljük tapasztalatainkat, összeillesszük információinkat, értelmezzük és értékeljük helyzetünket. Éreztük, tudtuk, hogy az eredmény sokkal kevesebb, mint amit akartunk. És 1994-ben az ellenerők győztek.

                -S bár 1994-ben Joó Rudolf munkája elismeréseként megkapja a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Horn-kormány idején újra az oktatás, kutatás, publikálás váltja fel a politikai munkát.

               -A ,,visszavonulásának” okát, azt hiszem, nem kell magyarázni. Ő másképpen látta a világot, mint a hatalomra került szocialisták. Rudi 1994 második szemeszterében Párizsban, a Nyugat-Európai Unió Biztonságpolitikai Kutatóintézetének vendégkutatója volt. Ott jelent meg a „Fegyveres erők demokratikus kontrollja. A magyar tapasztalat” című könyve angol és francia nyelven. Majd 1995-től 1997-ig Garmisch-Partenkirchenben, a George C. Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának lett a vendégprofesszora. Az oktatás mellett számos publikációja jelent meg ebben az időben, többek között a Dél-Tirolról szóló tanulmánya. 1997-től a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Politikai Elmélet Tanszékén tanított. Ott volt docens, majd címzetes egyetemi tanár.

                  -Önök mikor kerültek újra közeli munkakapcsolatba?

               -1998-ban ismét az államigazgatásban találkoztunk, a Külügyminisztériumban. Magam külszolgálatra mentem Varsóba, Joó Rudolf átvette a multilaterális és biztonságpolitikai terület irányítását - helyettes államtitkárként. Megadatott neki, hogy az egyik legfontosabb célunk elérésének, az ország NATO taggá válásának pillanatában, e területen ő legyen a magyar diplomácia irányítója. A sok mindennapi küzdelem, szellemi erőfeszítés, szervezőmunka nem volt hiábavaló. Kevesen tudják, hogy Magyarország NATO tagságát igen nagy mértékben Joó Rudolf tíz éves, formális és informális, hivatásos és magánjellegű diplomáciai tevékenységének köszönheti. 2000-ben, amikor visszatértem Varsóból, őt váltottam. Külszolgálatra ment Genfbe, az ENSZ-hez és szakosított intézményeihez, akkreditált magyar nagykövetnek. A tőle megszokott nagy lendülettel vetette magát a munkába.

Majd 2000 őszén, egy napsütéses délelőtt, sokat sejtetően meghívott egy kis beszélgetésre a Bem téri pincekocsmába. S akkor kissé magyarázkodva, kissé szabadkozva, elmondta, hogy megpályázta az UNESCO emberjogi igazgatói posztját, az első szűrőn túljutott, a több mint száz pályázóból bekerült a négy közé, s ha elnyeri, átmenne oda. Ez volt az egyike legmagasabb poszt, amit magyar diplomata betöltött nemzetközi szervezetben, s a terület lefedi mindazt, amivel eddig oly sokat foglalkozott: az egyéni és kollektív emberi jogok, a kisebbségi jogok, a kis- és nagyobb közösségek kérdéskörét.

A pályázata sikeres volt, a helyet elnyerte. 2001 nyarán még elújságolta, hogy milyen munkákba kezdett, milyen rendezvényeket szervezett, s mik a tervei. Decemberben felhívott telefonon, s nagyon visszafogottan közölte, hogy „kisebb problémát találtak a hasüregében”. 2002 januárjában, párizsi utam során meglátogattam a kórházban. A Bibliát olvasgatta, meg a napi sajtót. Egy keveset tréfálkoztunk, meg az előttünk álló feladatokról beszélgettünk. Nem bírtam elhinni, hogy meghalhat.

Ott, Versailles-ban, a Kis-Trianon palotától néhány száz méterre gondolt utoljára haza.

                 -Rudi Versailles-ban halt meg, de idehaza, magyar földben talált végső nyughelyét. A törökbálinti temetőben. A búcsúbeszédet Ön mondta. Mit tud mondani ilyenkor a barát?

               -Azt ami igaz. Ami belülről – mégha fájdalmas is – fakad. Azt próbáltam elmondani képletesen is, ki volt Joó Rudi. Egy sírnál, egy fájdalmas végső búcsúnál, mi mást mondhattam volna, mint azt:„Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk? Por és hamu vagyunk. De nemcsak por és hamu vagyunk, hanem szellem vagyunk és lélek vagyunk. Test vagyunk, mely porrá, s hamuvá lészen, és szellem vagyunk, és lélek vagyunk, mely örök. Test vagyunk, mely megfárad, elgyengül, s megadja magát a kórnak, mely megtámadta, és szellem vagyunk és lélek vagyunk, mely soha meg nem adja magát semmilyen gonosznak, s él és alkot, és sugárzik a gyengülő testből, majd annak elmúltával mindazok szelleméből, akikkel találkozott.

Szellem vagyunk, mely teremteni, világot jobbítani érkezik e földi létezésbe. Világot jobbítani, alkotni, nyomot hagyni. Világot jobbítani azzal, hogy feltárja a hátrányos helyzetűek, például a nemzeti kisebbségek gondjait, megírja azt, a tudatlanok tudomására hozza azt. Világot jobbítani, tanítva az ifjakat a tisztánlátásra, a problémaérzékenységre, a tények mögött az összefüggések felismerésére mind a történelemben, mind a geopolitikában, mind a biztonságpolitikában, világot jobbítani a nemzet jobbítása által. A megfelelő történelmi pillanatot felismerve, a társakkal közös elhatározásra jutva politikai és társadalmi véleményt megfogalmazni, mozgalmat indítani, pártot alapítani, és demokratikus eszközökkel győzelemre vinni. És vállalni a kevéssé látványosat, a mindennapi őrlődést, a küzdelmet az új eszméért, a nemzeti és demokratikus értékekért, s eme értékek beplántálásáért az ország mindennapjaiba, államigazgatásába, hivatalaiba, életébe.

S amikor a haza - vagy polgárainak többsége - úgy dönt, hogy nem tart igényt e szolgálatra, akkor alkotni, írni, tanítani másokat, akár idegeneket arra, amit e szellem felismert, meglátott, megértett — abban a reményben, hogy mindazok, akik gondolatait megismerik és befogadják, talán nem lesznek többé ellenségei e hazának, s teremhet közöttük akár még barát is. Ez a szellem a nemzetközi térben természetes közegét találja meg, ott, ahol a tét nagy, a szavaknak mögöttes tartalmuk van, s a nemzeti érdekérvényesítés eszközrendszerének ismerete vagy ennek hiánya történelmi következményekkel jár.

Ez a szellem nagy lélekkel párosul. E lélek - Istennel való találkozása által -hitbéli bizonyossággal fordul a világ dolgai felé. Befogad, szeret, biztat és sugárzik - táplálja családját, barátait, szeretteit. S e lélek nagy önfegyelemmel viseli el az orvosok közlését arról, hogy a test megroppant. A szellem az utolsó pillanatig dolgozik, a lélek megbékél; felkészül a pillanatra, a test elmúlására. Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk? Por és hamu vagyunk. De nemcsak por és hamu vagyunk, hanem szellem vagyunk és lélek vagyunk. Joó Rudolf, kedves munkatársunk, tagtársunk, szövetségesünk, Rudi, kedves barátunk, most, hogy elmentél, velünk maradsz örökre! Nyugodj békében!”

Dr. Joó Rudolf törökbálinti síremlékén - aki netán egyszer arra jár, láthatja, elolvashatja a következő feliratot:

„Deus lo vult!” Ez a jeruzsálemi Szentsír Lovagrend jelmondata (ennek volt tagja Rudi), s magyarul azt jelenti: Isten ezt akarja.

Béküljünk meg Isten akaratával!

Dr. Joó Rudolf Antall József miniszterelnökkel az egyik NATO konferencián

Szélmalomharc

Tőlem is öregebb kolléga, aki ráadásul nálamnál sokkal bölcsebb, egy sarki csehóban, ahol véletlenül összefutottunk, s a váratlan találkozás örömére megittunk két deci felejthető rizlinget, szóval, ez a kolléga azt mondta nekem, miközben a pultnak támaszkodott, s szemével a kocsmároscsaj termetes bögyeit mustrálgatta, hogy egy bizonyos kor után arra döbben rá az ember, hogy minden, amit eddig csinált, nem volt más, mint szélmalomharc, s eközben az ember nem volt más, mit a nevetséges Don Quijote, akit különösen azt tett nevetségessé, hogy időnként el is hitte: van értelme annak, amit csinál.

De egy bizonyos kor után – ez úgy a pálya vége felé jön el –, egyszer csak megvilágosodik előtte minden, hogy éppen ellenkezőleg, nem volt sok értelme az egésznek, legfeljebb annyi, hogy nem maradt kenyér nélkül.

– Csakhogy, míg fiatalabb korában az ember – folytatta barátom és még mindig a begyeket fixírozta – nagy jelentőséget tulajdonít a kenyérnek, s akarva-akaratlanul elmegy szolgálni – most már tudom, hogy kiszolgálni –, attól a pillanattól kezdve, hogy rájön: a kenyér már nem annyira fontos , viszont a halálról úgy álmodik, mint az elítélt a cellában a ráspolyról és lepedőből csomózott kötélről, azt mondja: írni – egyáltalán gondolatot közölni – csak akkor érdemes, ha van értelme, ha leírod azt az egyszerű és veszélyes igazságot, amit az életben megismertünk, s amit vagy mások (kenyéradók) fojtottak beléd, vagy saját magad (praktikus érdekből) önmagadba fojtottál.

Ezt mondta a tőlem öregebb kolléga, aki – mint már említettem– ráadásul sokkal bölcsebb is, ott a Búza téri sarki csehóban, ahol egy nagybögyű kocsmárosasszony szolgálja fel a felejthető ízű rizlinget.

– Jól megjegyezted ezt, Imre barátom? – kérdezte nevetve a kolléga már a csehóból kifelé jövet – s még annyit mondott nyomatékkal: – márpedig az igazságok nem a parlamentben születnek.

Majd oda kiáltott köszönésképpen a begyes asszonyságnak:

– Dulcinea! Magával holnap újra találkozom!

Mire az két terjedelmes tenyerével hatalmas keblei alá nyúlt, hogy azok még jobban kidudorodjanak, s emígyen enyelgett:

– Várom magát, búsképű lovagom! Aztán – s rám mutatott–, Sancho Panzát is hozza magával!

Félúton Kölcsey és Kazinczy sírja között

Cs. Szabó Lászlóra emlékezünk Benke György professzorral

Egy ember, aki élt egyszer e Földön, s akinek emléke túlélte, „arca romló földi mását”, az az ember helyileg, – már mit földrajzi értelemben – hová, mely pontjához köthető leginkább, ennek a földi világnak?

Nyilván, az egyik ilyen szeglete a földkerekségnek a szülőhely. Az a város vagy kisfalu, ahol az illető meglátta a napvilágot, s ahol – ha szerencsénk van – még ma is áll az a ház, amelynek valamelyik zugában – anno – felsírt az emberlény, akit mindmáig, tehát halála után is jóval, éltet szelleme.

De ilyen földrajzi pont, azonosító lehet minden élet-állomás! Azok a helyek, ahol hol hosszabb, hol rövidebb időre kikötött, lehorgonyzott az az egy utasterű vízijármű, amely minden ember esetén az „én hajóm” nevet viseli.

A legbiztosabb pont viszont – ahol tényleg találkozhatunk a testtel és szellemmel, s érezhetjük mindkettő közelségét, az a végső nyughely. A gesztenye– vagy fűzfás temetőkert, ahol talán már moha lepi be a kőbevésett üzenetet, nevezetesen, hogy itt nyugszik Ő.

Igen, ez utóbbi a leghitelesebb bizonyosság a hely és a szellem elválaszthatatlan kapcsolatára! Ráadásul az utókor csak ott, csak is ott, az odavezető zarándokút végén róhatja le igazán és méltón tiszteletet, hódolatát a testében halott, ám szellemében halhatatlan emléke előtt.

Az út végét hirdető jel a legvilágítóbb! Károlyi Gáspár fénye Göncön, Kazinczy Ferencé Széphalmon, Kölcseyé Szatmárcsekén világit örökké.

S 1984 óta Sárospatak sok-sok fénye között, ott világít egy nagyon fényes csillag: Cs. Szabó László fénye.

*

Most hogy ezt a nevet leírom: Cs. Szabó László, a gondolatom hirtelen megtorpan, sőt meg is rémül. Hisz pár sorral korában azt írtam, állítottam – meggyőződéssel – , hogy a magyar szellemi élet, a 20.századi magyar irodalom egy fényes állócsillagának adott végtemetőt, örök nyughelyet Patak, s most hírtelen mégis kétely kezd el gyötörni: ismeri Őt eléggé, méghozzá rangján kezelve ez a mai világ?

Joggal, sajnos joggal kérdeztem ezt. Nem saját rangja – mert rangja volt! – miatt, hanem azért, mert pont’ Ő – aki közel négy évtizeden át emigrációban szolgálta a magyar nyelvet, a magyar irodalmat, sőt a világirodalmat, 1982-ben már papírra vetette aggódását, s köntörfalazás nélkül kimondta „…megszégyenítően csökkent az irodalom hatása a világban. Egyetlen hajdani nagyhatalom se bukott nagyobbat. Könyörtelen, gonosz században élünk. Sohase felejtsd el, milyen sötét. Ez rontotta le az irodalom óriási hitelét is. Mind attól tartunk, hogy megszentelt igéktől, a Bomba veszi át a hatalmi döntést, a végszót. Árnyékában élünk. akár hová menjünk, mindenütt takar az árnyéka...”

Kételyem sajnos jogos. Az egyik Borsod megyei kisváros könyvtárában, az otthoni igazgató barátomat kértem arra, hogy szerezzen már egy jó minőségű fotót Cs. Szabó Lászlóról. Barátom készséggel segített, nyomban szólt a kolléganőjének, aki a könyvtárukban található Cs. Szabó anyagból talált is számomra megfelelőt fotográfiát. Vitte is azonnal a számítógépeket kezelő kollégához (aki ugyancsak könyvtáros volt), hogy „szkennelje be” a fotót. S akkor hallottam – egy könyvtárban eléggé mellbevágó kérdést – az utóbb említett könyvtárostól: – Ki ez a Cs. Szabó László?

Mire a felelet a másik könyvtárostól: – Nem tudom, de maradjunk annyiban, hogy valami nagy ember lehetett.

*

Lám, ennek az írásnak nemcsak az a feladata, hogy Cs. Szabó László és Sárospatak kapcsolatát feltárja, hanem az is, hogy próbáljon hozzájárulni Cs. Szabó László megismertetéséhez. Mert ma még úgy tűnik, azok vannak jóval kevesebben, akik tudják, ki is volt ő valójában.

A kérdés tehát nagyon is aktuális: tényleg, ki is volt Cs. Szabó László? Jómagam ezt tudakolva kopogtam be Dr. Benke György professzor, lelkész úrhoz, aki aktív korábban Sárospatakon élt, majd nyugdíjasként előbb Bogácson, később pedig Mezőkövesden talált otthonra.

A professzor úr hajdan – kisdiákként– személyesen is találkozott Cs. Szabó Lászlóval Sárospatakon. Jóval később pedig, mármint a sárospataki Tudományos Gyűjtemények vezetője, ő hozta haza Londonból. Cs. Szabó híres, 11 ezer kötetes magánkönyvtárát, amelyről az író úgy rendelkezett, hogy az – halála után – Sárospatakra kerüljön. Dr. Benke György sokat tud Cs. Szabó Lászlónak, a Boldog-parti Athén iránt táplált szeretetéről, vonzalmáról épp úgy, mint a jeles irodalmár sokoldalú szellemi tevékenységéről.

– Professzor úr! Mi az, amit az általános műveltségére kicsit is adó mai embernek tudnia kell Cs. Szabó Lászlóról?

– Elsősorban azt, hogy a 20. századi magyar emigráció egyik legkiemelkedőbb írója volt. Elsősorban esszéista, akárcsak irodalmi példaképe Michel de Montaigne. Ezért is szokás őt a magyar Montaigne-nak nevezni.

Cs (ekefalvi) Szabó László Budapesten született 1905-ben, ám kora gyermekkorától Kolozsvárott nevelkedett. Csak Erdély Romániához történő csatolásakor települt vissza a szüleivel Budapestre. Ám Erdély számára mindhalálig az éltető gyökér maradt. Nyilatkozta is egyszer: „Ízig-vérig erdélyi vagyok erdélyi levegő nélkül is, mert azok a gyökerek nagyon mélyek, néha engem is meghökkentenek”.

Bár közgazdasági egyetemen végezte tanulmányait, s 1931-ben gazdaságtörténetből szerzett doktorátust, az irodalmi érdeklődése más pálya felé terelte. 1935 és 1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának volt a vezetője. Ő maga „Babits istállójában” – ahogyan Féja Géza jegyezte meg róla – vált íróvá. S Nyugat avatta fel, később a Magyar Csillag és a Válasz közölte írásait.

Az úgynevezett „esszéíró nemzedék” képviselőjeként azokat a kulturális és erkölcsi értékeket védelmezte, amelyek a közeledő háború és a teret nyerő fasizmus miatt veszélybe kerültek. Azokban az években számtalan kötete jelen meg, többek között a Doveri átkelés, az Apai örökség, A kígyó. Ez utóbbi két esszénovellás kötetéről a Pataki rekviem című nekrológjában a barát, Illés Endre külön is megemlékezett: „… mind a két kötetéről a felfedezés örömével írtam a Nyugatban. Egykori elbeszélőink között az egészségüket és romlatlanságukat rúzzsal erősítgetők, a hamis pénzzel fizető kísérletezők és a stílus-erőmutatványosok hármas szorításban, igéző novellistának vallottam. Szűkszavúsága és tartózkodása mögött könnyed, fojtott, férfias elbeszélő rejtőzött.”

Cs. Szabó a háborút követő új rendben szűk négy évet élt, töltött el Magyarországon. 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola újonnan alapított, művelődéstörténeti tanszékeknek vezetőjévé nevezték ki. Az időtájt többször járt nyugat-európai tanulmányúton. És az egyik ilyen tanulmányútjáról 1948 végén már nem tért haza, az akkor már a szellemi élet is teljesen megfojtó politikai diktatúrába.

1951-ben – véglegesen – Londonba telepedett le, s az angol rádió, a BBC magyar osztályának munkatársaként dolgozott. S közben persze rengeteget írt. Tizenhat kötete jelen meg külföldön, mind magyar nyelven, persze csekély példányszámban, ami semmi honoráriumot, bevételt nem hozott a konyhájára.

Írói magatartása – nem anyagi haszonért ír az ember –, a nagy száműzött elődjéhez, – az egyébként büszkén vállalt – Mikes Kelemenéhez hasonlítható. Ráadásul a londoni évei alatt, miközben rengeteget alkotott, megteremtette a leggazdagabb magyar magánkönyvtárak egyikét. S ez a 11 ezer kötetes könyvtára került – végakaratának megfelelően – a sárospataki kollégium könyvtárába.

Érdekességként megemlítem, hogy az emigrációba vonulása után harmincegy évvel látogatott újra vissza Magyarországra. Régi tanszékén, a Képzőművészeti Főiskolán, mindjárt fel is kérték arra – ha már újra itt van! –, hogy tartson egy előadást a görög kultúráról. Ő ezt a felkérést vállalta, s előadását e szavakkal kezdte: „Mondtam a múlt órán…harmincegy évvel ezelőtt…”

– Úgy tudom, azt követően többször is hazatátogatott. Nem szándékozott véglegesen hazatelepülni?

– Ha jól emlékszem, még négyszer látogatott haza. Már hetvenen túl volt, amikor először visszajött. Hetvenen túl már nem tud az ember újra szerepet cserélni, végleg hazatelepülni. Már túl késő. Meghalni viszont idehaza, Budapesten halt meg a Haematológiai Klinikán. Négyszer feküdt ott súlyos bajával, melynek nevét maga is leírta az egyik könyvében: hideg-agglutinin. Gyógyíthatatlan betegség. A vörös vérsejtjeit állandóan pusztították saját vérképző szervei.

– Hazatelepülni már nem akart, viszont végző nyugalomra hazavágyott. Miért éppen Sárospatakra?

– Ez a miért? szóval kezdődő kérdést Önhöz hasonlóan, sokan felteszik nekem is. Mi az oka annak, hogy Ő, aki otthon érezte magát Európában mindenütt, Sárospatakot választotta ki végső nyughelyéül? S miért végrendelkezett úgy, hogy halála után a nagy értékű könyvtárának is Patak legyen az örököse?

Hiszen Ő– ha kérdezték Tőle, honnan származik? – , mindig Kolozsvárt említette, s mindig erdélyinek érezte, vallotta magát. Nos, akinek olyan fontos volt az, hogy honnan indult , hogy Ő kolozsvári, erdélyi volt, vajon gondolt-e arra, hol legyen földi élete utolsó állomása? Igen, gondolt rá. Nagyon is gondolt rá! Ez pedig a házsongárdi temető volt, Kolozsvárott. Oda vágyott Ő, Kolozsvárra, gyerekkora, ifjúsága színterére, a sok rokon, barát, ismerős közé. Ám Ő, londoni magyar emigránsa Ceausescu-érában még holta után sem remélhetett bebocsájtást a házsongárdi temetőbe, Erdély nemzeti panteonjába – írta Petrőczi Éva, aki Pataki virágének című versében utal Szenczi Molnár Albert sírversére: „Datia dat tumulum – Erdély adja sírt.”

Ám Cs. Szabó esetében: „Datia non dat tumulum – Erdély nem adja sírt”– számára.

„Mivel kivagyok rekesztve a házsongárdi temetőből, amely megilletne, sokáig azt szerettem volna, ha beleszórják hamvaimat a Földközi-tengerbe. Csakhogy a tengeri temetés sem olyan egyszerű ám, kilincselni kell érte. Akkor pedig feküdjek ott, ahová éppen temetnek”– írta a Hülő árnyékban című kötetében.

Aztán élete utolsó éveiben, a pataki látogatások egyikén a temetőbe is elment, és ott körbesétált. Nem is elment, csak átment azon a kiskapun, amely nemcsak elválasztja, de össze is köti Újszászy Kálmánék portáját a református temetővel. A sírkert legavatottabb ismerőjével, Kálmánnal tette meg ezt a sétát, így nemcsak évszázados sírkövekkel és fákkal találkozott, hanem meghallgatta Kálmántól azt is, hogy kik feküsznek a halmok alatt.

Újra átérezte azt, amit Mikó Imrétől szeretett idézni: „A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk”. És nemcsak akkor, amikor a temetőben sétált az ember.

Nos, akkor született meg benne az elhatározás, hogy ha nem Kolozsvárott, akkor Sárospatakon kíván nyugodni.

1984. szeptember 28-án halt meg. Milyen érdekes! A Látóhatár szeptemberi számában jelent meg a Téli virágének című verse, amit az év februárjában, Bécsben írt. Ennek a műnek az utolsó versszaka így hangzik.

„Ha lefejtették már a bort Hegyalján

vess egy örökre virító mimózafürtöt

a diákok hervadt árvácskái fölé

hálás hantomra

félúton Kölcsey és Kazinczy sírja között

Kárpát kebelében

mielőtt megjön a hó.”

A temetésén, 1984. október 5-én pénteken, az elmondott búcsúbeszédében Csoóri Sándor is utalt erre a „végakaratra”. Beszédét a sárospataki kicsiny, tenyérnyi református temetőben, ott a sírnál, két szomorúfűzfa között, ahová Cs. Szabó László évek óta kívánkozott, így fejezte be Csoóri: „Ne keressünk vigaszt a veszteségben, ne keressünk vigaszt a gyászban. Ha csak annyit nem, amennyi Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földben helyezhetjük örök nyugalomra. Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén, századokon át a magyar szellem egyik végvára volt, egy olyan városban, amely falai a bujdosó Rákóczi hangját is beitták és őrzik, ahonnét nincs messze Vizsoly… és nincs messze Erdély. Egy olyan temetőben, amely félúton van Kölcsey és Kazinczy sírja között.”

– Professzor Úr! A pataki temetőből, Cs. Szabó László hamvaitól térjünk vissza az élő irodalmárhoz! Miért szerette Cs. Szabó László annyira ezt a Bodrog parti várost? Milyen kapcsolatok fűzték ide őt?

– Cs. Szabó a kulturált, emberléptékű településeket szerette. Ő maga írta 1982-ben az Alkalom című esszéjében: „Peregrinus örökdiáknak születtél, s maradsz holtig, Kolozsvár, Enyed, Sárospatak a kegyhely, ahová hűséged lerakhatja a jelképes zarándokpálmát.”

Sárospatakon, ahol gyakorta megfordult, ugyanazt a nyitott szelleműséget találta, mint észak-olasz városokban, Svájcban, Franciaországban, Angliában. Jelenvalónak érezte a 16. és 17. századnak, a szellemi és lelki megújulás századainak levegőjét. Ha itt „mezítláb jár is a humanizmus”, de itt járt. S az a megtermékenyítő gazdag múlt, az ő idejében is termékenyítette Patakot. Írta is némi keserűséggel: „az a baj, hogy nincs határainkon belül legalább féltucat Eger, Esztergom, Sárospatak.”

A második világháború után, amíg még Magyarországon élt, minden évben eljött Patakra. 1946-ban a Rákóczi vár vendége volt, amely íróknak, művészeknek igyekezett otthont, alkotáshoz szükséges nyugalmat és történelmi ihletettségű környezetet teremteni. Illyés Gyula lapjában, a Válaszban költői szárnyalással írt pataki élményeiről. „Lelkem stratégiája három felől kerítette be Patakot, a Szamos-völgyből, Debrecenből s a Hernád-völgyön át nyomult feléje, hosszú évek óta. El is esett puskalövés nélkül ilyen jó hadásznak. „Európa szívében vagyok” – gondoltam megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén; „de jó itthon” – gondoltam azután az angol internátus folyosóin.”

A következő évben, 1947-ben is járt Sárospatakon, azt a látogatását Peéry Rezső dokumentálta, aki levél-interjút készített Cs. Szabóval majd húsz évvel később, 1966-ban. Abban az interjúban Cs. Szabó így emlékezett vissza:

„Sárospatakon folytattunk a beszélgetést 1947 késő tavaszán, abban a kivételes, szerencsés órában, amidőn Patak, Comenius menedékhelye, Csokonai, Kazinczy és Kossuth iskolája nyíltan vallhatott hivatása, az európaian magyar művelődés mellett. Kodály kardala zengett az árkádok alatt, Veress Sándor, Waldbauer Imre muzsikált, Török Erzsi próbált a várban.”

Az 1948-as pataki látogatásának emlékét, tényét pedig a Sárospataki Református Lapok híradása őrzi. „Cs. Szabó László író, főiskolánk régi kedves barátja, Sárospatakon időzvén, április 5-én szép számú hallgatóság előtt, a Fáy András Társaság irodalmi délutánjának keretében, részleteket olvasott fel most készülő irodalom történetéből. Április 6-án pedig gimnáziumi ifjúságunkkal folytatott szívélyes eszmecserét. Közöttük való időzítése mindnyájunk számára, akik hallgattunk őt, felejthetetlen, nagy élmény volt.”

– A következő Cs. Szabó látogatásig viszont több mint három évtizedet kellet várniuk a patakiaknak…

– Ennek megvolt az oka, Cs. Szabó emigrációja. Ám amikor – annyi év után – újra hazajött, számára Patak mindig úticél volt. S Patak újra szeretettel fogadta őt. Mert ez a város hozzá volt, és ma is hozzá van szokva ahhoz, hogy a világ bármely részéből haza-, visszajövő „öregdiákokat”, nyitott szívvel ölelje magához.

Utolsó éveiben Cs. Szabó egymás után, többször is eljött Patakra, ugyanúgy, mint a háború után. Érezve, hogy zarándokútja végefelé jár, keresve a helyet könyvtárának is, magának is. És a helyet Sárospatakon meg is találta, a nagykönyvtárban és a temetőben.

– Professzor Úr! Beszéljünk Cs. Szabó László írói munkásságához hasonló, másik nagy szellemi hagyatékáról, a könyvtáráról, amelynek hazaszállításában Ön tevékenyen részt vett, mint a pataki Tudományos Gyűjtemények akkori vezetője. Mit kell erről a könyvtárról, illetve Cs. Szabó könyvgyűjtő szenvedélyéről tudni?

– Cs. Szabó László a könyvtárát – végrendeletében – a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeire hagyta. Ez a többféle szempontból is gazdag és nagyértékű hagyaték 1985 augusztusában érkezett meg Sárospatakra, hogy mint könyvtár – Cs. Szabó Könyvtár – betagolódjék a Nagykönyvtár állományába.

Cs. Szabó László és a könyv, – sőt a könyvtár! – összetartoztak. Körülbelül kilencezer kötetes könyvtár maradt utána, amikor 1949-ben elhagyta Magyarországot, vagy helyesebben fogalmazva: nem jött haza római tanulmányútjáról. El is mondta egy vele készült interjúban, hogy milyen tehetetlennek érezte magát akkor, amikor egyetlen magyar könyv nélkül maradt. És már Olaszországban, még inkább pedig Angliában elő kellett állnia magyar irodalommal kapcsolatos írásokkal, előadásokkal, s „akkor döbbentem rá az iszonyú nehézségekre. Kevesen voltunk odakint, magyar könyvtár sem volt.”

Szerencsére, amint megtelepedett Londonban, a könyvek is gyűlni kezdtek körülötte. Gyűjtőtermészet jellemezte, ahogyan Csoóri Sándor mondta róla: „szellemi gyűjtő” volt. Nemcsak az antikváriumokban olykor fellelhető ritkaságokat és értékeket vette észre, hanem a raktárak sarkaiban porosodó metszeteket, vagy éppen a Temze partjára kidobott „ócska” székeket és kis asztalokat is. Ezekből a különböző helyekről összeszedett és rendbe hozott tárgyakból rendezte be a lakását a Gloucester Mews-ban. A Mews így fordítható: Istállósor. De a lovas kocsikat kiszorította, majd végleg, felváltotta az autó. Ahol azelőtt lovak álltak, ott autógarázs lett, s az „istállósorokat” átalakították lakásokká. Cs. Szabó az így szerzett lakáshoz kialakított garázst „átépítve”, könyvtárszobát hozott létre. Vendégeinek olykor a következő megjegyzéssel nyitotta ki a volt garázs ajtaját: íme, az autóm! S a meglepődő vendég autó helyett sokezer könyvet látott ott „parkolni”. Azoknak a könyveknek az árából, amiket az évek során összegyűjtött, nem is akármilyen autót vásárolhatott volna.

„Könyvtárszobája”, majd a későbbi években a felső szint szobáit is elborító zsúfolt könyvespolcok látványa nagyobb élményt jelentett minden ottjárónak, különösen, ha az illető magyar volt, mintha a legdivatosabb márkájú autót látta volna. Vajda Miklós így írt erről: „Többször jártam londoni kis házában, amely a leggazdagabb magyar magánkönyvtárak egyike, a csodás metszetgyűjteményéről nem is beszélve.”

Élete utolsó éveiben a ködös Albion levegője nem használt az egészségének. Lett volna lehetősége, hogy Olasz-Svájcba vagy Észak-Olaszországba költözzön. Ám a könyvei miatt nem mozdult. Azokat mozdítani már nem lehetett, olyan mennyiségben vették körül. Ugyanakkor elhagyni „őket” nem akarta.

Nem is hagyták el ők egymást! Temetése után egy év sem telt el, a könyvtára követte gazdáját. Jött utána Sárospatakra! Ugyanis a végrendelete szerint, könyvtárának minden darabját a sárospataki Nagykönyvtár örökölte, a kéziratai, levelei pedig a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek.

Londonban, gondosan becsomagolva, a Hungarocamion egyik nyerges-vontatójára került fel a hagyaték. A könyvek 265 darab, átlagosan 30-35 kilogrammos dobozokban fértek el. Az iratanyag 25 doboznyit tett ki. A kamiont Londonban zárták le, és hat nap múlva Sárospatakon nyitották fel, ahol a vámkezelés is megtörtént.

Az ily módon hazakerült könyvtár 11 ezer kötetből áll, és körülbelül ezer folyóirat évfolyamból és kiállításvezetőből. Egy könyvkereskedő persze nem erre figyelne fel. E könyvtárnak elsősorban a Hungarica anyaga képvisel figyelemreméltó irodalmi értéket. A gyűjteményben nagyon sok könyv kortárs magyar íróktól, költőktől származik, ráadásul dedikált példányok. S kiemelkedő, hogy a határokon túl élő és alkotó magyar írók műveinek ilyen gazdag gyűjteménye nem sok helyen található meg.

De sorolhatom Cs. Szabó könyvtárának értékeit még tovább. Például az angol irodalom is jelentős mennyiségű művel képviselteti magát, ezen belül is nagyon gazdag a Shakespeare-anyag.

Cs. Szabó László még a budapesti élete során, többek között a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, a művészeti érdeklődésétől és érzékétől csak a magyar nyelv szeretete volt nagyobb. Emigrációs élete első időszakában Olaszországban, mint üres-zsebű, de időmilliomos emigráns a templomokat járta, és az építészeti és képzőművészeti látnivalók – Itália ezekben igen gazdag – szárnyakat adtak neki, mint művészeti írónak. Írásain túl sok értékes képzőművészeti albumot is összegyűjtött. Ezek mind könyvtárának fontos részét képezték.

Tudományos Gyűjteményünk időközben rangos épülettel is gyarapodott és bővült, a Makovecz Imre által tervezett Repositóriummal. Ennek építését a Művelődési Minisztériumtól – de más állami szervek is – kapott adományok tették lehetővé. S ez a támogatás nem volt egészen független a Cs. Szabó hagyaték hazajövetelétől.

Az új épületben külön teremben helyeztük el a Cs. Szabó László könyvtárat, amelynek a gyűjtője és kialakítója ablakot és kaput nyitott elsősorban a külföldön élő magyaroknak a magyar irodalomra, a könyvtára pedig minden magyarnak az európai kultúra és szellemiség megismerésére.

– Professzor Úr! befejezésül térjünk vissza a sárospataki református temetőben nyugvó jeles irodalmárhoz. A temetőkertben csak a teste nyugszik (akárcsak Gárdonyié az egri várban), ám szelleme s minden, ami örök érték, megtalálható a Repositóriumban. Így Patak zarándokhellyé vált azok számára is, akik Cs. Szabó Lászlóval szeretnének találkozni.

– Ez így igaz. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, ettől „pataki-e” Cs. Szabó? Ezt a kérdést egyébként Újszászy Kálmán, Sárospatak nagy fia is feltette 1986-ban, s a kérdésre így válaszolt:

„Jövevény-e az immár két esztendő óta a tőle és sokaktól megénekelt három hársfa árnyékában nyugvó Cs. Szabó László? Ha igen, akkor csak úgy mint a többiek, akikről szólottam, és mindahányan, akik e földön csak jövevények és zsellérek vagyunk. Alig van közöttünk, aki Patakon született. Századok sora, de ez a temető is tanúja annak, hogy ez a város és benne ez az iskola mindig tudta, amit legerősebben Erdélyi János hangsúlyozott: ahhoz, hogy exportálni tudjon szellemi értékeket, máig ismert szellemi exportja megmaradjon, előbb importálnia kellett. A Felvidék, Erdély, az Alföld, sőt a főváros értékei sűrűsödtek így együtt, lettek személyekben hordozói, alkotásokban tükrei a három fáklyával világító ugyanazon szellemnek. Ezt érezte meg Cs. Szabó László is a temetőt járva, és így tudta, hogy benne itthon lesz sokat szenvedett beteg teste ugyanúgy, mint szellemének összegyűjtött kincsei, a könyvei a Gyűjtemények Nagykönyvtárában. Sírja a nemzeti azonosságukat kereső, óvó hazai és külföldön élő magyarok zarándokhelye.”

Március

A vasárnapra virradó éjjel furcsát álmodtam. Egy börtöncellában voltam, mint elítélt. Amint ott gubbasztottam rabruhában a kemény priccsen, hirtelen csörrent a vastag faajtó zárja, s belépett hozzám a börtönőr. A máskor durva, közönséges smasszer ezúttal emberi hangon szólt hozzám „H. elítélt! Szedje össze a cókmókját, s velem jön!” Értetlen tekintetemet látva, kisvártatva hozzátette: „Ön, a mai naptól újra szabad!”

Abban a pillanatban felébredtem, s furcsán éreztem magam. Valamiféle izgalom feszítette mellem. Nem volt kellemetlen, Inkább örömtelinek mondhatnám. De azért furcsa volt. Régen éreztem ilyet. A szívem mintha gyorsabban kalimpált volna a megszokottnál. S bár nem láttam a sötétben, úgy éreztem, arcom kipirult. És szomjas lettem, a szám teljesen kiszáradt. Kábultan botorkáltam ki a fürdőszobába, ahol a felvillanó lámpafényben sokáig hunyorogtam. A hideg csapvíztől végül magamhoz tértem, s végleg megbizonyosodtam róla, hogy mindaz, amit imént „átéltem”, álom volt csupán. De miért van az, hogy mégis tovább feszít valami furcsa érzés, s kezem-lábam nemigen tudom hová tenni?

Ekkor hirtelen az órámra pillantottam, s mindent megértettem. Az időmérő ugyanis túl azon, hogy éjfél után egy órát mutatott, mást is jelzett. Azt, hogy március elsejét írunk! Kinyílt a tél börtönének ajtaja, itt a szabadulás pillanata, itt a tavasz! Ennek öröme verdes bennem furcsán, szédítőn, szétfeszítőn, izgatón.

Visszafeküdve, az ágyamba, nagyon sokáig nem jött szememre álom. Már pirkadt, amikor pillangó képében aztán mégis, újra szememre csókolta azt az édes kábulatot. Tényleg, édes álom volt! Azt álmodtam ugyanis ezen az első márciusi hajnalon, hogy egy réten fekszem selymes fűben, köröttem pedig kikericsek sárgállanak, százszámra. S hunyorgok a napfényben, mely oly kellemesen cirógatja arcomat.

S akkor hirtelen szelíd hangot, csilingelő éneket hallottam. Kíváncsian ültem fel, a kisnyulat már elrejtő fűben. Nem messze egy gyönyörű lány hajladozott. Csokrot szedett a rét virágaiból, s közben énekelt.

Észrevett, Felegyenesedett, rám nézett és mosolygott. Képzeljék, rám mosolygott!

– Örülsz nekem? – kérdezte.

Olyan gyönyörű volt, hogy a látványtól, egy szó nem sok, annyi nem hagyta el ajkam.

–Én vagyok az, a Tavasz Tündére! Nem ismersz meg?  Pedig tavaly is találkoztunk.

–De, de! Megismerlek! Persze, hogy megismerlek! S nagyon örülök, hogy itt vagy – válaszoltam zavartan, úgyis mondhatnám, dadogva. Diákkoromban voltam ilyen mafla a szívem mélyén imádott lányok társaságában, Mára már kinőttem ezt a születési hibámat,–nevezhetnénk akár a gyermekbetegségnek, s most mégis… Vagy újra diák vagyok?  S az a tündér ott W. Évi, V. Zsuzsi, L. Klári? 

Elvégre az álomban soha nincs időhatár!

–Akkor jó, ha örülsz nekem!– nevetett rám gyönyörű fénylő, fehér fogakkal a tündér. –Majd még találkozunk, de most megyek, s felkeresek minden kedves, régi barátot. A viszontlátás örömére mindenkinek adok egy csokor tavaszi virágot. Neked is! Tényleg, te milyet kérsz? Sárgát, fehéret, kéket? Válassz!– szólított fel kedvesen.

–Ha lehet, akkor kéket kérek– válaszoltam továbbra is zavartan.

–Jól választottál, ez a kék ibolyacsokor a legillatosabb. Őrizd meg, hogy mindig rám emlékeztessen! Ugye megőrzöd?

–Meg, persze, hogy megőrzöm!–feleltem.– S köszönöm neked. Nemcsak a virágot, hanem a hangodat, az énekedet, a mosolyodat, a gyönyörű szemedet…

Meglepődve észleltem, hogy elmúlt a zavarom, visszatért a bátorságom.

–Gyönyörű vagy, Tavasztündér! A leggyönyörűbb teremtmény, akit létezik e Föld kerekén…

Lám, a tündér elpirult! Földi lény ez, s tényleg a legszebb azok közül, akit eddig láttam. Most aztán nem szabad abbahagyni az udvarlást, mindent bele!

Ám ebben a pillanatban, amikor ezt gondoltam, megszólalt a vekker…

Van ennek a rusnya szerkezetnek lelke?

Mindenesetre, végleg felébredtem. Bár még sokáig gubbasztottam összekuporodva az ágyon, s kábán próbáltam értelmezni e különös álmokat.

Ennyi mindent egyetlen éjszaka! Tényleg igaz a régi mondás: bolond ez a tavasz!

Ezen aztán – lassan magamhoz térve – elmosolyodtam. S a zuhany alatt állva, kimondottan örült a szívem. Valóban bolond minden tavasz! De milyen jó, újra és újra tavasz bolondjának lenni!