Elment a sikerkovács: Győrffy Endre

 Miskolcon, 2017 decemberében – sajnos kevesen – kísérték utolsó útjára Győrffy Endrét, a kiváló kézilabdaedzőt, aki 92 éves korában hunyt el. Emlékét a 2010-ben megjelent Zöld-fehér nefelejcsek című könyvemből (Hajdu-Vinpress kiadó, ISBN: 978-963-87055-9-4) idézem. Írásom az iránta érzett hálám szerény jele.

 

Győrffy Endre fiatal korában

Sportimádó, vasutas apám révén, nagyon korán belémivódott a sport szeretete, s mivel Miskolcon, a Martintelepen laktunk, az MVSC pályától 300 méterre, a szabadidőm egy jelentős részét ezen a sporttelepen töltöttem. Nem volt olyan mérkőzés, amelyről 1952-1966 között hiányoztam volna, legyen szó bármilyen sportágról.

Akkortájt élénk és magas színvonalú sportélet zajlott a Kubiknak nevezett sporttelepen. 1958-ban – amikor 11 éves voltam csupán –, öt NB I-es csapata volt az MVSC-nek a különböző labdajátékokban. A magyar élvonalban szerepelt a Károlyi, Buna, Dobó, Tiba, Nyíri nevével fémjelzett labdarúgó csapat, a Jánosi, Nagy Jenő, Szlovák Aurél vezette férfi röplabdacsapat, a Bánhegyi Emesét, Lévayt, Perlaki Mártát foglalkoztató női röpis gárda, a Szmik Bélát, Muhoray Tötyit, Lugosit, Gazsót, Gyöngyösi Karcsit és Zsíros Sanyit felvonultató férfi kézilabdacsapat, és nem utolsósorban NB-I-ben játszottak a Furmanné, Kassainé, Csizmadia, Fazekas Manyi vezette női kézilabdázók is. Ráadásul ez utóbbi csapat NB I-es újoncként, 1958-ban megnyerte a magyar első osztályú bajnokságot. E csapat sikerkovácsa pedig az a Győrffy Endre volt, akihez én most igyekszem a miskolci avasi lakótelepen, a Szentgyörgy út 31-ben. A szándékom, a célom egyértelmű: meg akarom menteni a feledéstől azt az egykori csodát, aminek gyerekként, szurkolóként magam is részese lehettem. Elhatároztam, hogy Zöld-fehér nefelejcsek címmel megírom ennek a ragyogó csapatnak a hiteles (dokumentált) és a szubjektív (emlékezetben őrzött) történetét. A kiindulópont, az origó Győrffy Endre, a csapat egykori edzője, aki nem csupán szakmai tudásával vívott ki magának tekintélyt, hanem emberi mentalitásával is. Félévszázad távlatából is oly elevenen él bennem a kép, amint ott ül a kispadon öltönyben és nyakkendőben, s a mérkőzések legforróbb pillanataiban is mindig higgadt tudott maradni, angol gentlamenek módján viselkedett. Igen, úriember volt pályán és pályán kívül is.

Egy barátságos lakás, kellemes szobájában kezdtük el felidézni a múltat Győrffy Endrével, aki…

- …aki, hány éves is most 2009 tavaszán?

- A nyolcvannegyedik esztendőbe járok. Egészen pontosan 1925. december 17-én, a Békés megyei Gyomán láttam meg a napvilágot. Az én sorsom, és persze a családom története, része a magyar nemzet viharos történetének, s ebben a 20. századi viharban a mi családunk is hánykódott, a vihar a levelet hol ide, hol oda dobta. Édesapám Csík vármegyéből Gyergyóalfaluból származik, s édesanyám is ősi székely vidéken, a Háromszék megyei Baróton született. Sorsunkat a történelem viharai mellett apám foglalkozása is befolyásolta. Vasutas volt, tehát egyféle katona, akit hol ide, hol oda vezényeltek szolgálatra. A mai Magyarország területére, Trianon után kerültek át. Szüleim házasságából 3 gyermek született. A nővérem Leona sajnos már nem él, az öcsém, József – aki később a Közlekedési Minisztériumban dolgozott – ma nyugdíjasként Budapesten lakik. Gyoma után – ahol én születtem – apám Mezőtúron, Köröstarcsán, Martfűn teljesített szolgálatot, mint állomásfőnök. Utóbbi helyen ment aztán nyugdíjba.

- Az elmondottakból nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy Ön az iskoláit több helyen végezte.

- Valóban így volt. Az elemi iskola első négy osztályát Békésen, az 5. osztályt Szolnokon, a középiskola alsó négy osztályát ugyancsak a Tisza parti városban, míg a felső négyet Vácott, a piaristáknál végeztem. Ott érettségiztem 1943-ban.

- Amikor az ember már képes a jövőről álmodni (még ha ez tulajdonképpen nem is más, mint gyermekkori álmodozás), akkor hogyan tervezte a jövőjét? Gyermekként mi szeretett volna lenni?

- Orvosnak készültem. Olyannyira komolyan gondoltam ezt, hogy érettségi után beiratkoztam a Pázmány Péter Egyetem orvosi karára, ahol két tanévet (4 szemesztert) el is végeztem. Ám akkor, 1945-ben, a „felszabadulást” követően, engem eltanácsolt az egyetemről az intézmény „fura ura”, édesapám múltja, származása miatt. Akkori szóhasználattal élve: apám nem volt jó káder.

- S akkor Ön mihez kezdett?

- Fiatalemberként nem estem búskomorságba, nem fogott el világvége hangulat, hanem fogtam magam, és Budapesten elmentem a Mester utcai Kereskedelmi Főiskolára, ahová fel is vettek, s ahol 3 év után, 1948-ban végeztem. Az ott szerzett diplomával a zsebemben helyezkedtem el a Sertéshizlaló Nemzeti Vállalatnál – ez akkor a Gubacsi úton székelt –, ahol végzettségemnek megfelelően, a könyvelésre kerültem. Miután két évvel később, 1950-ben az összes nemzeti vállalatot megszüntették, illetve regionális vállalatokká alakították át, nekem is felajánlották, hogy válasszak, s az addigi tevékenységemet Győrben, Pécsett vagy Miskolcon folytathatom. Én a három felkínált hely közül Miskolcot választottam.

- Miért?

- Mert itt hegyek voltak, s én nagyon szeretem a hegyeket. Persze ez alapján Pécs is szóba jöhetett volna. Ám én akkor a Budapesti Vörös Meteorban eveztem, a nyolcas egységnek voltam a tagja, s úgy gondoltam, erre – mármint az evezés folytatására – Miskolcon is lesz lehetőségem. Lehet, hogy ma már furcsának tűnik, de 1950-ben, amikor először Miskolcra jöttem, az első utam a Sajóhoz vezetett. Mit mondjak? Csalódtam, de akkor már nem volt visszaút. Aztán nem sokkal később kárpótolt engem a kézilabda.

- Ennyire fontos motívuma volt fiatalkori életének a sport?

- Igen. Martfűn éltünk, amikor 1944-ben szorosabb kapcsolatba kerültem a sporttal, közelebbről a kézilabdával. Élt akkor a közeli Tiszaföldváron egy Vámos nevű leventeoktató, aki a parasztgyerekeket megtanította kézilabdázni, mondván „aki tud kaszálni, s akinek van ereje, kitartása”, az alkalmas ennek a sportágnak az elsajátítására. S én is átjártam Tiszaföldvárra „kézilabdát tanulni”. Akkor még csak a nagypályás kézilabdát ismerték, már pedig ott a technikai képességek elsajátítása mellett, rengeteget számított a fizikum, a kondíció. Bizony mi futottunk annyit, mint a közép- vagy hosszútávfutó atléták. Csapatunk a Hunyadi kézilabda csapat nevet viselte, amiből ’45 után sok kellemetlenségünk támadt, mert e név összecsengett a Hunyadi páncélgránátos hadosztály nevével, ami ördögtől származó rossz volt az akkori uralkodó osztály szemében. Később ebből a csapatból szervezték meg – Ruják András mérnök irányításával – a Martfűi Cipőgyár kézilabda csapatát, amely sok éven át meghatározó szerepet játszott a magyar kézilabda sportban. Például a sokszoros válogatott Kesjár is innen került ki. Jómagam szintén játszottam a martfűi csapatban, majd amikor Pestre kerültem, a Kispesti AC együttesében szerepeltem, amelynek Molnár Zoli bácsi volt az edzője. Mint érdekességet mondom el, hogy jól ismertem Puskás Öcsit, aki akkor nemcsak futballozott, hanem kézilabdázott is. Emlékszem arra a csepeli terembajnokságra, amikor egy csapatban játszottunk. Ő nagyon robbanékony volt, következésképp gólerős. Hamar a közönség kedvence lett, s a nézők hangosan arra bíztattak, hogy mindig neki adjuk a labdát. „Te gyapjas – kiabálták nekem is (a göndör hajam miatt hívtak így), – add már a labdát Puskásnak!” Haragudtam is ezért a nézőkre, de mást nem tehettem, Puskás volt a kedvenc a kézilabda pályán is.

- Miskolcra költözve, hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?

- Miután meggyőződtem róla, hogy itt nincs evezős élet, a kézilabda pályára indultam. Konkrétan az Építők népkerti pályára, ahol – milyen véletlen! – egy régi ismerőssel, báró Bánffy Árpáddal találkoztam. Őt Pestről ismertem, azelőtt a Vasasban játszott. Miskolcon az Építőknél volt edző, s hívott mindjárt, menjek oda játszani. Nagypályára. Gombaszögivel. Tomorszkyval, Vizkeleti Ödönnel kerültem egy csapatba. Később a DVTK-ban játszottam előbb nagy-, majd azután kispályán. Rácz Miklós, a két Tomorszky, Lajkó Tóni, Hilóczky Jóska neve jut hirtelen eszembe a játszótársak közül. Ott már NB I-ben játszottunk. A játékos pályafutásomat végül a Miskolci Vörös Meteorban fejeztem be, ahol a játék mellett letettem az edzői vizsgát is.

- Az MVSC-hez már edzőnek került. Mikor?

- 1957 elején. Árpád Jenő volt a Vasút szakosztályvezetője – egy nagyon agilis ember –, ő keresett meg, hogy vállaljam el mind a női, mind a férfi csapat edzői tisztét. Az MVSC-nél viszonylag régi hagyománya volt a kézilabda sportnak, korábban jó képességű nagypályás női csapattal dicsekedhettek. Az akkori csapat legjobbja, Simon Gizi, a magyar válogatottnak is tagja volt.

NB I-es mérkőzés 1959-ben a Kubikban

- Bandi bácsi, a Sertéshizlaló Nemzeti Vállalat decentralizálása után került Miskolcra az önállósult regionális vállalathoz. Mint mi?

- Mint főkönyvelő. Ám miután a céget ki akarták helyezni Mádra, ahová én nem akartam menni, ezért váltottam, s átmentem az akkori Északmagyarországi Üzemélelmezési Vállalathoz, ahol ugyancsak főkönyvelőként dolgoztam. Ennek lett jogutódja a Bükkvidéki Vendéglátó Vállalat, ahonnan aztán 1985-ben nyugállományba vonultam (Persze utána még 10 évig, nyugdíjasként tovább dolgoztam a cégnél, mint belső ellenőr.)

- Leskó Pál 1958-ban írt cikkében – mint kézilabdaedzőről – sok mindent megtudunk. Én azért szeretnék még többet is megtudni Önről, edzésmódszeréről, arról, hogyan sikerült két olyan csapatot is összekovácsolnia, amelyik megállta a helyét a legjobbak között, sőt a lányok a jók között is legjobbnak bizonyultak?

- Azzal, hogy az edzői képesítést megszereztem, kötelességét éreztem annak, hogy megismerjem a kézilabda világ legkorszerűbb módszereit a taktika, technika és az erőnlét terén. Mivel elég jól beszélek németül, megrendeltem a Handball című német szakfolyóiratot, sőt egy kolléganőm Németországban élő fia révén, a legújabb szakkönyveket is megszereztem. A siker, az előrelépés kulcsa már akkor is, a korábbinál több és rendszeresen végzett munka volt. Nálam az első pillanattól kezdve többet kellett gürizni, amiért eleinte haragudtak is rám a játékosok, de amikor kezdtek születni az eredmények, belátták, hogy igazam van. Megjegyzem, akkor nem fűtött termekben tartottuk az edzéseket, hanem minden kint történt a szabadban. Télen, nyáron egyaránt. A jó erőnlét megszerzése érdekében gyakran kifutottunk, méghozzá télen is, a szántásokon át Szirmára, vagy hátizsákot cipelve, súlyokkal telerakva fel az Avasra. Emlékszem, otthonról hozott ólomcső darabokat rakattam a játékosok sportszárába, s úgy kellett futniuk. Hozzáteszem, a játékosok nem tudtak átverni, nem tudtak lecsalni pár száz vagy ezer métert, mert én is mindig velük futottam. Ezzel a terheléses edzésmódszerrel elértük, hogy sikerült fölébe nőni az ellenfelünknek. Ráadásul lányaink hetente egyszer együtt edzettek a fiúkkal, ezzel játékuk még gyorsabbá, még keményebbé vált, erőnlétileg sokat fejlődtek. Amikor megalakult a kispályás játék, akkor a pályaméret még 25x50 m volt. (most 20x40 m). Tehát szélesebb volt a pálya és hosszabb. Ez a hosszabb pálya kedvezett a gyorsaságnak. A gyors indításokat rengeteget gyakoroltuk. Egy félidő általában 28 támadásból állt, ez egy teljes meccsen 56 támadás, méghozzá minél gyorsabb támadás, mert felállt fal ellen már sokkal nehezebb volt eredményt elérni. S mihelyst ellőttük a labdát, ugyanannyi gyors visszafutás, ha nem akartuk, hogy az ellenfél élni tudjon a gyors letámadás fegyverével. Ehhez erőnlét kellett. A sok futás mellett, az alapozás idején, rengeteget gyakoroltuk 3-4 kilós medicinlabdákkal. Ezután meg kellett tanítanom nekik – készségszinten – számos, addig nem ismert technikai elemet is. Eleinte még szemrehányó megjegyzéseket is kaptam azért, amiért a lányokat felugrani vagy bevetődni tanítottam. Egyesek kimondottan ellenezték, ám az eredmények engem igazoltak.

- A mai fiatalok, akik nézik és szeretik a kézilabdát (nem is véletlen ez), s látják a sok gólt, ami valljuk be, minden labdajáték sava-borsa, bizony csodálkoznak azon, hogy miként lehetett a múltban például egy kézilabda meccs eredménye, mondjuk 2:1?

- Kettő-egy akkor is ritkán volt, ám az igaz, hogy akkoriban nem születtek női meccsen olyan arányú, pontosabban gólarányú eredmények, mint mostanság. Egy akkori 5:4-es eredmény ma talán egy 27:23-as eredménnyel azonosítható. Nos, az ok: akkor más volt a kézilabda. Ötven év alatt sokat fejlődött a világ, ezen belül a kézilabda is. A sport akkor munka melletti játék volt, ma viszont főhivatás, s nagy-nagy üzlet. Akkor munka után jöttek le a sportolók a pályára. Hetente 2-szer, maximum 3-szor edzettek… Ma a játék már nem annyira játék, hanem nagytétre menő küzdelem. Ez év elején (2009-ben), amikor a magyar női kézilabda válogatott itt játszott válogatott meccset Miskolcon, elmentem az előző napi edzésre. Zártkörű volt, a Sportcsarnok portása nem is akart beengedni, azt mondta: jöjjek el a meccsre. Azt feleltem, hogy engem nem annyira a meccs érdekel, hanem az edzés, mert valamikor én is kézilabdaedző voltam. A portás végül megkönyörült rajtam, s én a lelátó egyik rejtett szögletéből végignéztem Görbiczék edzését. Ez már egy más játék. Kivitelezésben sokkal gyorsabb, dinamikusabb, a játékosból a maximumot, vagy még annál is többet sajtol ki. Ez bizony már nem hobbi, nagyon is főállás, 8-10 éves felspannolt állapot, megfeszülés. De kíváncsi leszek, hogy ezek a játékosok (s nem csak a kézilabdások) 40-50 éves korukban, hogyan nyilatkoznak majd a térdükről, az ízületeikről, a gerincükről. A mai élsport, ez a modern gladiátorélet nem múlik el büntetlenül. Sokan belerokkannak.

- De térjünk vissza a fél évszázaddal ezelőtti kézilabdához, az MVSC sikereihez. Újoncként megnyerni az NB I-es bajnokságot – ez mindenkit meglepett.

- Valóban. Erre senki nem számított. Újonc csapat lévén nemigen számoltak velünk. Mi meg ismeretlenül fokról-fokra feljebb léptünk. Azóta is sokan megkérdezték tőlem, hogy én miben látom a siker titkát. Olyankor mindig azt feleltem, s most sem tudok mást mondani, minthogy az egyéni képességek, a játékosok mozgáskoordinációja, a csapat taktikája semmiben nem hasonlított az ellenfelek által megszokottakhoz.

- Mondana erre konkrét példákat is!?

- Például akkoriban a hatos fallal történő védekezést tartották üdvözítőnek. Mi nem ezt alkalmaztuk. A Handball folyóiratban olvastam az ettől eltérő módot, amiből majdnem 3-3-at csináltunk. Ezt nagyon sokszor alkalmaztuk sikerrel. Az volt a lényege, hogy a jobb és a bal kettes játékos „billentyűzzön ki”, lépjenek előre a kilencesig, majd vissza. Vagyis, amikor Furmanné két lépést jött vissza, hogy betömörítse a védelmet, a hátsónak a kilépő mögé kellett bemenni. Ehhez nagyon fantasztikus lábmunkára volt szükség. Más… Hat olyan játékosom is volt, akiknek a berögződött mozgáskoordinációja eltért a klasszikus kézilabda mozgástól, a „nagykönyvben megírtakétól”. Ha én akkor erre, a nagykönyv által megírtakra akartam volna őket átnevelni, nem értük volna el ezt az eredményt. E téren azóta sem változott a felfogásom: ha valaki eltérő módon, de eredményesen, hasznosan játszik, hagyni kell, akkor is, ha nem „előírásszerű” ez a mozgáskoordináció. Mondok példákat. Furmanné például nem tudott jobbra csel után balra beindulni, elmenni. Ő ezt épp fordítva csinálta, balra csel, jobbra indulás. S ezt tette olyan gyorsan, hogy nem tudták a gólszerzésben megakadályozni. Vagy említhetem a csapat másik erősségét, Árpád Jenőnét. Nem igazán tudott felugrani, és szinte tiltakozott, hogy őt abban a korban felugrásra tanítsam. Dobni is érdekesen dobott, úgynevezett gerelyvető stílussal. Senki más nem dobott úgy. Meg is lepődtek ezen az ellenfelek. Ám Furmanné és Kassainé mellett ő volt a harmadik leggólerősebb játékosunk.

*

Győrffy Endre 39 évet töltött el az MVSC-nél. Nevét örökre beírta az egyesület aranykönyvébe. Ma 84 évesen az avasi lakótelepen él kedves feleségével. Találkozásunkkor a családjáról is kérdeztem.

- Két gyermeket neveltünk fel a feleségemmel. A fiam az Andrássy Szakközépiskola informatika tanára, a lányunk pedig vendéglátóipari főiskolát végzett, ő minden évből 6 hónapot Ausztriában dolgozik. S a fiam révén két unokával is büszkélkedhetünk.

- Bandi bácsi, napjainkban van kapcsolata a sporttal?

- A pályáktól már messzire kerültem, de ez koromnál fogva érthető. Nagyritkán azért még elmegyek egy-egy mérkőzésre, a tévé közvetítéseit pedig általában megnézem. Mivel cukros vagyok, ezért mindennap délelőtt is és délután is egy-egy órát gyalogolok. Nem sétálok, hanem gyalogolok! Teszem ezt az egészségem védelmében, de nevezhetjük ezt egy nyolcvannégy éves ember napi rendszeres sporttevékenységének. Ezen kívül mindennap segítek a feleségemnek a bevásárlásban. Amikor pihenek, akkor legtöbbször olvasok, dokumentumkönyveket és szépirodalmat. A televízióban pedig a sportközvetítések mellett a Híradót szoktam megnézni. Hát, így élek!

Az MVSC 100 éves jubileumán 2011-ben emlékplakettel
ismerték el munkáját. (Miskolcnak ennyire tellett!)

Kézirat

A történet nem mai, de most jutott eszembe…

Somorjai Soma hírlapírónak este hét órakor, az Arany Kapca nevű műintézmény belső helyiségében, három unicum és ugyanannyi nagyfröccs után, hirtelen megvilágosodott az elméje. S abban a pillanatban rájött, hogy a délelőtt írt szösszenetében, amely az urali kecsketenyésztők nemi életéről szól, hibádzik egy mondat. Illetve így megvilágosodva egy sokkal, de sokkal jobb eszmefuttatás jutott eszébe, amitől majd igazán somorjaissá válik majd az az írás.

Azon nyomban le is tépett Lőre Lajos főpincér számlatömbjéről egy üres lapot, amelyre aztán az ő olvashatatlan ronda írásával odakerekítette az ominózus gondolatot, majd azt követően intett a felszolgáló tanulónak, aki máris szaladt az asztalához.

- Nos, fiam, ezt az írást elviszed a Gruber és Tsa. nyomdába, tudod, ott van a Rezeda Kázmér utca és a Daruszög sarkán, s ott megkeresed Kropacsek Jenő mettőr urat, s átadott neki azzal az utasítással, hogy Somorjai szerkesztő úr üzeni, ennek alapján módosítsák a harmadik oldalon lévő cikkét. A többit az öreg Kropacsek már úgy is tudni fogja.

A felszolgáló fiú természetesen engedelmeskedett a szerkesztő úr parancsának (megjegyzem, abban az időben még engedelmes pincérfiúk voltak, akik istenként tisztelték a szerkesztőt), és máris szaladt, ahogy csak bírt a három utcasaroknyira lévő nyomdába, ahol meg is találta Kropacsek Jenőt, aki természetesen nem lepődött meg a cetlihozó láttán, nem először fordult elő ilyesmi a praxisában, így rá sem nézett arra a papírra, hanem azonnal adta is tovább a gépszedőnek.

- A Somorjai cikkében javítás lesz a harmadik bekezdésben – utasította, s már ment is, hogy ellenőrizze a kefelevonatok korrektúráját.

Ám kisvártatva jött a szedőtanuló: - Jenő bácsi, én ezt az írást képtelen vagyok elolvasni.

Kropacsek mérgesen kapta ki a tanuló kezéből a papírt. – Képtelen vagy, képtelen vagy! – morogta dühösen. – Nem tudom, mi lenne veletek, ha én nem lennék!?

Régről ismerte Somorjai kézírását, legalább harminc éve, s bár olyan ronda és olvashatatlan volt, mint a bűn, de ő ennyi év után már szerzett annyi rutint, hogy mindig ki tudta silabizálni a leírt gondolatot.

Most viszont nem! A cetlin minden eddiginél rondább macskakaparást látott három sorban, úgy, hogy minden erőlködése ellenére az úristennek nem jött rá, mi a fene gondolatát is örökítette meg Soma az urali kecsketenyésztőkről.

- Fiam! – szült oda végül is a mellette udvariasan várakozó szedőtanulónak. – Szaladj át ezzel a papírral az öreg Aszpirinhez a szemközti patikába, s add oda neki. Ha valaki, akkor ő csak meg tudja fejteni, mi is áll rajta.

Jó tíz perc múlva szalad vissza a szedő, s kezében három gyógyszeres dobozt hozott.

- Mit hoztál, te gyerek? – hökkent meg Kropacsek.

- Mettőr úr, én odaadtam a patikárius úrnak azt a papírt, amit átküldött velem, mire ő hosszú böngészés után ezt a három gyógyszert nyomta a kezembe. Azt külön is a lelkemre kötötte, mondjam meg magának, hogy abból a barna kapszulából, mely erős hashajtó, csak egy szemet és csak lefekvés előtt szabad bevenni. Az a piros tabletta pedig erős nyugtató, csak akkor szedje, amikor úgy érzi, szalad felfelé a vérnyomása. A kenőccsel pedig naponta háromszor vékonyan kenje be az ekcémás bőrfelületet. Mettőr úr! Én nem is gondoltam, hogy maga ilyen sokféle betegségben szenved. Pedig így látszatra olyan jól néz ki… Mettőr úr! Mi van magával? Egész piros lett a feje, s mintha szét akarna durranni. Gyorsan vegyen be egy szemet abból a piros nyugtatóból! Látja, milyen jó, hogy átküldött a patikába!

Máraira gondolva…

Előző nap, még idehaza, nem gondoltam, hogy másnap beborul az ég. Ám az időjárás ismét értésemre adta, hogy csak azért sem igazodik az én gondolataimhoz és vágyaimhoz. Olyannyira nem, hogy nemcsak beborult másnapra, de el is kezdett esni, előbb csak szemerkélve, ám amikor a kassai dómhoz megérkeztünk, már sűrű cseppekben hullt az égi áldás.

Én pedig, mivel előző nap mást hittem és reméltem, nem vittem magammal e külföldi útra esernyőt, így attól a pillanattól kezdve mintegy másfél órán át a kassai dóm boltívei borítottak fölém ernyőt és nyújtottak védelmet.

Úgy is mondhatnám, hogy a kassai dóm rabja lettem. Persze nem abban az értelemben, mintha mondjuk a minap még Tiszaújvárosba tervezett börtön rabja lettem volna. Én ott, másfél órára úgy lettem annak a székesegyháznak a rabja, hogy ez az ember építette, isten dicséretére szánt monumentalitás, szó szerint és nem először rabul ejtett.

 A Király-lépcső közelében beültem egy padba, a nagy boltíveket tartó oszlopok mellé, s hátrahajtott fejjel sokáig bámultam fel a magasba, abba a gótikus végtelenségbe. Eszembe jutott a legnagyobb kassai polgár, a legeurópaibb magyar, Márai Sándor, aki miután Kassát visszacsatolták Magyarországhoz, talán 40-be vagy 41-be hazautazott szülővárosába, úgyszintén másfél napra, mint mi most. Hogy miért ment haza spontánul és váratlanul? „…mert ott-hontalannak éreztem magam a világban” – adta meg az önmagának is feltett kérdésre az egyetlen lehetséges feleletet.

Nos, eszembe jutott ez a hazatérése, s az a pillanat, amikor ugyanitt ült, ebben a katedrálisban, a Király-lépcső közelében. Hogy mire gondolt ott, akkor a Mester? Emlékszem rá, mert leírta, én meg oly sokszor elolvastam már. Ez a Kassai őrjárat, az egyik legkedvesebb Márai kötetem. Mert üzen benne: nekem, neked, nekünk! De őnekik is! Azt üzente, hogy ez a templom, mely éppen az esőtől védett, de közben lelki nyugalmat is adott, nos, ez a templom hajóival, a tetőzet íveivel és hullámaival, a zárt és befejezett belső tartásával, a szárnyalást és fegyelmet egyetlen hatalmas egységgé, magatartássá összerendező tökélyével, ez az igazi Európa.

Szó szerint így gondolta: „A keresztény Európa e templomhajókkal fejezte ki utoljára és tökéletesen hivatásérzését… Ezek a székesegyházak azzal az akarattal és áhítattal épültek, mely nem leigázni akarta a világot, hanem kifejezni, nem uralkodni akart, hanem vezetni. Ez a dolguk.”

Turisták suttogtak körülöttem, a mellékhajókban öreg szülék imákat mormoltak. Szlovákul, magyarul? Nem értettem. A hálaadó kis márványtáblák, melyekkel Szűz Máriának fejezik ki köszönetüket az emberek, és amelyek ott láthatók a mellékoltárok mellett, ma már fele arányban szlovákul íródtak.

Esküvői menet érkezett, a fiatal pap szlovákul mondta az igét. Ezen már nem lepődtem meg. Az egyik legősibb, magyar múltú városban, hol Rákóczi, Zrínyi Ilona és Bercsényi csontjai nyugszanak, már nem a jelen, hanem a jövő érdekelt.

Mit hoz a jövő? A Mester próféciái, melyek itt fogantak e történelmi falak őrizte csendben, erre is adnak iránymutatást. „Európát nem mentheti meg más, csak azok az erők, melyek felépítették e dómokat és ezt a lelkiséget: a hit, a méltányosság és az értelem ereje. Nem álmodozhatunk többé beton-paradicsomokról, ahol gépzenére andalog az akkordmunka utáni szabadidőben egy félhülyére civilizált, képes újságok műveltségi szintjére növelt, családokban is elbújtatott önkéntes titkosrendőrök által ellenőrzött és megfélemlített, igazi és bátor élvezetre képtelen, szórakozásra örökké éhes, félművelt, indulatait olcsó bódítószerekkel közömbösítő társadalom. Ha a civilizációt nem tudjuk megtölteni egy ősrégi örökség, az európai keresztény műveltség és erkölcsiség tartalmával, elhal benne a nemesebb emberi becsvágy és az élethez való jogunk… Papok, katonák, írók és nevelők küldetése lesz elhinteni a keresztény erkölcs és műveltség igéit, az elvadult Európa gyermekinek lelkében… Kereszténynek lenni annyi, mint műveltnek lenni, felelősnek lenni és tudni azt, hogy a mi országunk nem e világból való…”

Észre sem vettem, hogy elröppent az idő. Társak érkeztek, ők figyelmeztettek: indulnom kell! A délután egy órára megbeszélt találkozásról nem illett elkésni. Még egyszer végighordoztam tekintetemet mélységben és magasságban, melyek között az arány és a mérték tartja az egyensúlyt. – Jó volt itt – gondoltam felszabadult lélekkel. Pedig másfél órát töltöttem el ott, a kassai dómban, s az egész úgy kezdődött, hogy az eső elkezdett esni, nekem pedig nem volt esernyőm, s nem akartam bőrig ázni.

Másfél óra nagyon hosszú idő, ha az ember nem tud mire gondolni, ha nincs gondolata. Nekem nem tűnt többnek egy pillanatnál. Éppen ezért elfeledni, hogy ott voltam, sohasem fogom!

Szög – elhajolva

Az előadó a nagy festőt méltatta. In memoriam… merthogy a nagy festő már nem él.

A falakon körben képek. Festmények, rajzok, miegyebek. A Mester hagyatéka. Azé, akit, mint mondtam, méltatott az előadó. Méghozzá nagyon szépen, nagyon szakszerűen. Arra gondoltál abban a pillanatban, hogy te nem tudod ilyen szépen és okosan egymáshoz kötni a szavakat, bármennyire is erőlködsz. Ettől támadt zavarodban a falon közvetlenül melletted függő grafika karvalyarcú férfiújára néztél, akinek olyan érdeke dekoráció volt a hajában. De mivel az semmiféle részvétet nem tanúsítva nézett vissza rád, szemed lesütötted, le a kiállítóterem kövezetére, amely reménytelenül szürke volt, s közben hergelted magadban a kisebbrendűség érzetét.

Hisz te nemcsak, hogy nem tudsz olyan szépen beszélni, mint az előadó, de ilyen gyönyörű, vagy legalábbis érdekes képeket sem tudsz fösteni, rajzolni, mint ezek itt. Sőt, semmit nem tudsz! A beszéded gagyogás, a toll, a ceruza, nem is beszélve az ecsetről úgy állnak a kezedben, hogy… No, de ezt kár is ecsetelni!

Ám ekkor, a zavarodottságodnak már-már csúcspontján, lehorgasztott fejjel, miközben azt a piszkosszürke kövezetet bámultad révetegen, hirtelen észrevetted… ni csak!…, hogy a falon függő, karvalyorrú férfi bekeretezett portréja alatt, lenn a földön, a kövezeten, ott hever egy szög. Egy, kalapácsütéstől elhajlott szögecske, aminek láttán hirtelen felvillanyozódtál, mert valami vagy valaki abban a pillanatban azt súgta neked: lám, te is jó vagy valamire, te ilyenhez értesz, az apróságok, a jelentéktelennek tűnő dolgok, a nüánszok észrevételéhez.

Mert íme, ez a szög is az élet egy parányi nüánsza! Erre ugyanis – semmi kétség – rá akarták akasztani a jeles mester egyik művét, ám ez a szeg nem hatódott meg ettől a nagy-nagy megtiszteltetéstől. Ellenkezőleg! Inkább úgy döntött, nem tart ő egyetlen képzőművészeti alkotást sem, bárki festette is azt.

Lám, még egy szög is lehet egyéniség! Inkább elhajlik, inkább földre hull, s fekszik ott a porban észrevétlenül. Inkább, minthogy… S nem zavarja, hogy onnantól kezdve végképp nem tartanak rá igényt, mert kinek kell manapság egy elhajlott szög? S nem érdekli az sem, hogy attól a pillanattól kezdve – miután már nem tartják használati eszköznek sem –, értéktelenné válik, s azután, hogy földre hullt, észre sem veszik.

Persze kérdem én: ha tartaná a festményt, akkor más lenne a helyzet, akkor észrevennék? Nem, nem! A szög soha sem kerül középpontba, még egy tárlaton sem. Hát nem furcsa? Szög nélkül lehetetlen kiállítást rendezni, de lám, ez még a gondolat erejéig sem vetődik fel bennünk egészen addig, amíg erre épp egy tárlaton, egy földön heverő elgörbült szeg láttán rá nem döbbenünk.

Pedig az „észrevétlen” szög igenis kulcsfigura! Erre magam is minap csak azon a kiállításon döbbentem rá, ahol egy nagy mester jeles műveiről nagyon szépen és szakavatottan beszélt az előadó. Ott, ahol véletlenül észrevettem a szegek közül egyet, éppen azt az egyet, amelyik „használva a fejét”, amelyik fellázadt a neki szánt funkció ellen és elhajolva ott feküdt a kiállítóterem kövezetén.

A szögért – bár az előző napi szürettől fájt a derekam – természetesen lehajoltam, s felvettem onnan a földről. Sőt, úgy döntöttem, hogy meg is őrzöm, kifejezve ezzel iránta érzett nagyrabecsülésemet. Amiért volt mersze fellázadni a kiszolgáltatott eszközszerep és a fejére mért kalapácsütések ellen.