Vak varjúcska

Olybá tűnik, tegnap délelőtt történt, úgy tíz óra tájban, hogy izgalmas, csábos tánca közben, amit vérvörös, áttetsző ruhában ejtett, megláttam az esztendő első pipacsát.

Ma meg, – egy nap múltával döbbenten azt konstatálom –, rozsdásra marta a Bükkből kimerészkedő gonosz szél jóanyám kedves virágainak, az őszirózsáknak a szirmait.

Ennyi csupán az élet? Ilyen rövid? Mindösszesen egy pillanat?

*

Körülöttem minden megváltozott.

Ahol tegnap gyerek voltam, azt a városrészt ma – rongyrázó módon – kertvárosnak nevezik. Hivatalosan. Képviselő-testületi döntés nyomán ugyanis kertváros lett a telepből. Tizenkét (vagy akárhány) dühös ember mindenre képes. Képes elnevezni, kinevezni, észt osztani, megbüntetni…

Nekem a régi, a telep név sokkal kedvesebb volt. Felőlem hívhatják most bárkinek, nekem akkor is, örökre telep marad. Én csak ezt a nevet vállalom, csak erre vagyok büszke. Meg arra, hogy egykor magam is telepi srác lehettem.

Mindezek a gondolatok a „kertváros” postáján ötlenek eszembe, miközben csekkekkel teli kézzel, egy hosszan kígyózó sorban araszolok előre. Idő kell hozzá, hogy elvegyék pénzem ilyen-olyan adó formájában. Olyan ez, mint a kéjjel végrehajtott, elhúzott idejű kivégzés.

Afféle golgotai út a postaablak előtt araszolás. Közben az embernek mindenféle eszébe jut. Például az, hogy ebbe az épületbe én először 1953-ban léptem be. Hatéves gyermekként. Igaz akkor nem posta volt, hanem iskola. Az én első iskolám, a telepi kisiskola, mivel hogy volt egy másik is, a nagy iskola. Úgyhogy, lehet ez az épület most posta, nekem ez is más. Örökre az első iskolám, ahol telente egy behemót vaskályha adta a bűzt és a meleget, Csiszár Katalin tanító néni mindennap, tanítás kezdete előtt elénekeltette velünk:

Itt az idő pajtás, munkába kell állni,

Jó tanulásunkkal építővé válni.

Jó tanulás ez a munkánk, áll a nemes verseny,

Minden gyerek jobban tanul, nem marad le egy sem.

Bizony, ezt kellett énekelnünk! Kötelező volt, nem Kati néni találta ki, hanem a hatalom. Az akkori hatalom.

Megjegyzem, hatalom mindig volt. Most is van, s lesz a jövőben is. A hatalomnak pedig az a természete, hogy mindig megmutatja, ő a hatalom, következésképp ő az ész- és igazságosztó. Megmondta nekünk a múltban is, megmondja nekünk napjainkban is, hogy mi a jó, s mi a rossz, melyik a helyes út és melyik nem. A lenini út – más-más elnevezéssel – örökre létezik.

Ami az éppen regnáló hatalom előtt volt, az természetesen mindig rossz minősítést kap. Utólag. szégyelljük is ezért magunkat nagyon, amiért a pórnép pórgyermekei eltűrtük a korábbi hatalmat. Mea culpa, mea maxima culpa…

Azért mára már megtanultam, – ennyi jó akad az évek múlásában, ha egyáltalán ezt lehet jónak nevezni –, hogy a mostani hatalmat is felváltja majd egy másik, s az a másik, az újabb ugyancsak szégyenérzetre készteti majd az alattvalókat. Így egész életünkben mi mindig bűntudatban élünk, pedig csupán annyi a „bűnünk”, hogy mindig hittünk az éppen aktuális hatalomnak. Nem kellett volna!

Persze a dolog nem ennyire egyszerű. Valójában csak azt szerettük volna – akkor is, most is –, hogy hagyjanak bennünket élni. Legalábbis a többség mindig ezt szerette volna. Most is ezt szeretnénk. Hagyjanak bennünket végre élni!

De mit tegyünk, ha nem hagynak, ellenben mindig jönnek vörös, narancssárga, zöld, kék mezben öltözött, „fizetett forradalmárok” – sőt néha azoknál is rosszabb próféták, s aztán ők új igét hirdetnek: „ti, emberek, ti, a majom leszármazottjai, ti tudatlan, balga népség, most mi majd megmondjuk nektek (helyettetek), hogyan kell élnetek! Cserébe viszont kérünk, – s ha a kérés nem elég! – megparancsoljuk: tapsoljatok s kövessetek bennünket fenntartás nélkül! Semmi aggályoskodás!”

Gondolom, jártak már falun anno, s láttak ott nyájat, csordát. A csorda megy ilyen megadóan a kolompszó után.

Állok soromban a kertváros (nekem továbbra is telep) postáján, ahol egykor, – amikor még iskolába volt és én első osztályba jártam –, egy alkalommal, az egyébként katonás természetű Csiszár Kati néni hazazavart az óráról, méghozzá a következő dörgedelmes szavak kíséretével: többet az iskola tájára se próbálja menni!

Döbbenetes kijelentés volt ez számomra. Ma valószínűleg a TV2, az RTL Klub, az ATV vezető híre lenne, hogy egy tanító mit képzel magáról? Mert hogy ez a pedagógia, az emberi jogok, meg az anyám tyúkja megcsúfolása, s hogy ez mekkora törést okozhat egy 6 éves gyerek lelkében. Skandallum!

Szerencsére akkor nem volt sem RTL Klub, ATV, TV2, de ECHO és Hír TV sem – hál istennek! –, mert nem történt semmi lélekrombolás! Ezt az érintett jogán mondom. Anyám persze jól megszidott, (az jobban fájt, mintha lekevert volna két nagy pofont), s másnap kézen fogva csak visszavezetett az iskolába, s kimondatta velem a tanító néni előtt, hogy többet nem fogok nevetgélni órán, magyarán onnantól fogva nagyon ó leszek. Ugyanis azt a hazaküldést és az a „soha többet ne menjek az iskola tájékára” dörgedelmet az előzte meg, hogy az énekórán, a „Csip, csip csóka, vak varjúcska…" kezdetű dalocska (mondóka) tanulása közben, nem tudtam a röhögésemet visszatartani. Különösen a „vak varjúcska” kifejezés hozott örömteli izgalomba, s bár a tanító néni egyszer már figyelmeztetett, hogy nem szabad röhögni, én ennek ellenére, másodszor is…

Így történt, közel hatvan év távlatából is világosan emlékszem az esetre. (Arra már nem mindig, hogy fél órával ezelőtt bezártam-e a bejárati ajtót vagy sem…)

*

Akkortájt, közel hat évtizeddel ezelőtt – mintha csak tegnap történt volna – láttam az első vérvörös pipacs táncát, ma meg – egy nappal később – szomorkásan konstatálom, őszirózsáim, dáliáim sziromhullását. Ennyi volt? Úgy néz ki, hogy csak ennyi!

Állok a telepi postán, egykori (kis)iskolámban, s magamban a régi dalocskát mormolom: „Csip, csip csóka, vak varjúcska, / jó volt-e a kisfiúcska? / Ha jó volt a kis fiúcska, / ne csípd meg őt vak varjúcska!”

Ugyan merre járhatsz most, Csiszár Kati néni? Találkozunk-e még egyszer odaát?

Tudjad, úgy szeretnélek utólag nagyon megölelni!