Kérded barátom, talán sajtónap táji
udvariasság tőled ez az érdeklődés, bár nem tudom és nem is firtatom igazi
okát, szóval kérdezed: kinek és miért írok évtizedek óta?
A kinek
kérdésre az a válaszom: elsősorban önmagamnak írok. A miértre adott feleletemben pedig szintén ott a
félreérthetetlen magyarázat: az írás is étkem, táplálékom, akár a kenyér és a
só. Ugyanis táplálom az írással önmagamat. S a leírt gondolat ugyanúgy képes
csillapítani bennem az éhség érzetét.
Nem kizárt, hogy amit én írok, az csak száraz
kenyér, netán korpa. Azt pedig biztosan tudom – mert van önkritikám –, hogy az
én étkem semmiképpen nem mérhető össze az ínyencekkel. A babitsi lazaccal, a
Krúdy-féle töltött káposztákkal, a márais parfékkal. De bennem ennek ellenére,
akkor is elűzi – ideig-óráig mindenképp – az éhségérzetet, akárcsak
Szolzsenyicin hőseiben, a Gulágon a híg és langyos halleves.
De talán mégsem csak ezért veszek tollat a
kezembe! Minden bizonnyal oka a becsvágy is. Igen, a hiúságom, a becsvágyam,
mely reménykedve pislog ki belőlem, hogy hátha… hogy hátha akad más is, aki
megkóstolja ezt az étket, s ezzel éhét csillapítja. Hátha akadnak olyanok, akik
bóklászásuk közben e papírra vetett sorokkal (is) elterelik figyelmüket a
kevésbé óhajtottaktól… mondjuk a lelki bajokról, a szomorúságról, vagy arról,
hogy fáznak.
De hogy más hasonlattal is éljek… hátha akad
valaki, aki az élet országútján bandukolva netán belebotlik… például egy
kavicsba, ami az út szélén ott hever. S amit aztán – ni csak, egy kavics!
Kiáltással – csodálkozva felvesz a porból. Nézegeti, forgatgatja, tenyerével
melengeti.
Igen, reménykedem, hogy hátha történik valami
ilyen csoda! Egyébként ebben reménykedik mindenki, aki ír vagy firkálgat
valamiféle jel-üzenetet. S ha netán tényleg bekövetkezik e ritka pillanat,
akkor már valóban van okom a boldogságra. S akkor már az sem számít, hogy
néhány pillanat múlva a kavics jó messzire száll annak a másiknak a kezéből.
Hisz még az eldobott kő után is utána néz az, aki azt előzőleg kézbe vette. S
onnantól kezdve, hogy meglátta, addig, amíg mondjuk egy csillogó víztükrön
kacsázva le nem merült a mélybe, követi azt annak a másiknak a figyelme. Úgy is
mondhatnám, valameddig figyel rám.
Persze, csak neked barátom elárulom, a
becsvágynál is erősebb óhaj a valakihez tartozás. Bennem ez a vágy mindennél
erősebben él, ezért az elmondottakon túl él még bennem egy mindennél titkosabb
remény is. Ez tényleg legeslegbelül fogant bennem, s rejtegetem is a világ
szeme elől, hisz nem más ez, mint az álom. De éppen te ne tudnád, hogy
álmodozni az egyedüli jó dolog ezen a reménytelenül szürke világon!?
Olykor, ritkán, amikor
nem zavar senki és elábrándozhatok – fűben fekve, felhőket nézve –, arról
fantáziálok, hogy amit írok, azt a kavicsot, kavicsokat talán nem csak kézbe
veszi valaki, talán nem csak forgatgatja, nézegeti, hanem némi töprengés után –
talán éppen azért, mert megtetszett neki valamiért –, berakja a zsebébe és
hazaviszi. És otthon őrzi, őrizgeti valameddig! Felteszi mondjuk egy polcra
vagy a szekrénytetőre a csorbult findzsák, a körtebefőttek, a porlepte könyven
és nippek közé. S néha, évente egyszer, talán éppen a húsvét előtti tavaszi
nagytakarításkor, újra megtalálja. S mivel időközben teljesen meg is
feledkezett róla, csodálkozva, de már ismerősként így kiált: nini, a kavics!
Talán ezt mondja, s közben pirinyót el is mosolyodik.
S nem dob ki engem, akkor sem! Engem, a
kavicsot! Illetve azt, ami a kavicsba én vagyok…! Hanem újra visszatesz a már
portalanított polcra, a szekrénytetőre, talán éppen nagycsütörtökön, s újra ad
egy évnyi parányi esélyt. Esélyt arra, hogy továbbra is valakihez tartozónak
érezzem magam, s ne maradjak egyedül. Mert egyedül az van, aki nem tartozik
senkihez. Akire senki nem figyel.
Kérded, miért
írok? Halld hát a feleletet! Az ember azért ír, bármit és bárhogyan (a
késztetés, az inger a lényeges), szóval azért ír, hogy ne maradjon egyedül! Az
írás nekünk S. O. S.
Save our souls! Mentsétek meg lelkeinket!