2018. március 19., hétfő

Kinek és miért?


Kérded barátom, talán sajtónap táji udvariasság tőled ez az érdeklődés, bár nem tudom és nem is firtatom igazi okát, szóval kérdezed: kinek és miért írok évtizedek óta?
A kinek kérdésre az a válaszom: elsősorban önmagamnak írok. A miértre adott feleletemben pedig szintén ott a félreérthetetlen magyarázat: az írás is étkem, táplálékom, akár a kenyér és a só. Ugyanis táplálom az írással önmagamat. S a leírt gondolat ugyanúgy képes csillapítani bennem az éhség érzetét.
Nem kizárt, hogy amit én írok, az csak száraz kenyér, netán korpa. Azt pedig biztosan tudom – mert van önkritikám –, hogy az én étkem semmiképpen nem mérhető össze az ínyencekkel. A babitsi lazaccal, a Krúdy-féle töltött káposztákkal, a márais parfékkal. De bennem ennek ellenére, akkor is elűzi – ideig-óráig mindenképp – az éhségérzetet, akárcsak Szolzsenyicin hőseiben, a Gulágon a híg és langyos halleves.
De talán mégsem csak ezért veszek tollat a kezembe! Minden bizonnyal oka a becsvágy is. Igen, a hiúságom, a becsvágyam, mely reménykedve pislog ki belőlem, hogy hátha… hogy hátha akad más is, aki megkóstolja ezt az étket, s ezzel éhét csillapítja. Hátha akadnak olyanok, akik bóklászásuk közben e papírra vetett sorokkal (is) elterelik figyelmüket a kevésbé óhajtottaktól… mondjuk a lelki bajokról, a szomorúságról, vagy arról, hogy fáznak.
De hogy más hasonlattal is éljek… hátha akad valaki, aki az élet országútján bandukolva netán belebotlik… például egy kavicsba, ami az út szélén ott hever. S amit aztán – ni csak, egy kavics! Kiáltással – csodálkozva felvesz a porból. Nézegeti, forgatgatja, tenyerével melengeti.
Igen, reménykedem, hogy hátha történik valami ilyen csoda! Egyébként ebben reménykedik mindenki, aki ír vagy firkálgat valamiféle jel-üzenetet. S ha netán tényleg bekövetkezik e ritka pillanat, akkor már valóban van okom a boldogságra. S akkor már az sem számít, hogy néhány pillanat múlva a kavics jó messzire száll annak a másiknak a kezéből. Hisz még az eldobott kő után is utána néz az, aki azt előzőleg kézbe vette. S onnantól kezdve, hogy meglátta, addig, amíg mondjuk egy csillogó víztükrön kacsázva le nem merült a mélybe, követi azt annak a másiknak a figyelme. Úgy is mondhatnám, valameddig figyel rám.
Persze, csak neked barátom elárulom, a becsvágynál is erősebb óhaj a valakihez tartozás. Bennem ez a vágy mindennél erősebben él, ezért az elmondottakon túl él még bennem egy mindennél titkosabb remény is. Ez tényleg legeslegbelül fogant bennem, s rejtegetem is a világ szeme elől, hisz nem más ez, mint az álom. De éppen te ne tudnád, hogy álmodozni az egyedüli jó dolog ezen a reménytelenül szürke világon!?
Olykor, ritkán, amikor nem zavar senki és elábrándozhatok – fűben fekve, felhőket nézve –, arról fantáziálok, hogy amit írok, azt a kavicsot, kavicsokat talán nem csak kézbe veszi valaki, talán nem csak forgatgatja, nézegeti, hanem némi töprengés után – talán éppen azért, mert megtetszett neki valamiért –, berakja a zsebébe és hazaviszi. És otthon őrzi, őrizgeti valameddig! Felteszi mondjuk egy polcra vagy a szekrénytetőre a csorbult findzsák, a körtebefőttek, a porlepte könyven és nippek közé. S néha, évente egyszer, talán éppen a húsvét előtti tavaszi nagytakarításkor, újra megtalálja. S mivel időközben teljesen meg is feledkezett róla, csodálkozva, de már ismerősként így kiált: nini, a kavics! Talán ezt mondja, s közben pirinyót el is mosolyodik.
S nem dob ki engem, akkor sem! Engem, a kavicsot! Illetve azt, ami a kavicsba én vagyok…! Hanem újra visszatesz a már portalanított polcra, a szekrénytetőre, talán éppen nagycsütörtökön, s újra ad egy évnyi parányi esélyt. Esélyt arra, hogy továbbra is valakihez tartozónak érezzem magam, s ne maradjak egyedül. Mert egyedül az van, aki nem tartozik senkihez. Akire senki nem figyel.
Kérded, miért írok? Halld hát a feleletet! Az ember azért ír, bármit és bárhogyan (a késztetés, az inger a lényeges), szóval azért ír, hogy ne maradjon egyedül! Az írás nekünk S. O. S.
Save our souls! Mentsétek meg lelkeinket!

Szürke

A szürke csak a szürkét szereti. (Talán még a feketét, legalábbis azt nyilvánosan nem bántja.)
De minden mást, ami tőle színesebb, azt a szürke ki nem állhatja. Elutasítja, megveti, gyűlöli, s mindezeknek az érzéseknek nyilvánosan hangot ad is mindenhol. Ócsárolja a sárgát, fúrja a zöldet, pletykál a pirosról, ármánykodik a kék ellen.
Minden szürke úgy viselkedik, mint „erkölcsös” vénlány a szüzességével. Erényként igyekszik feltüntetni azt, ami egy idő után már nem erény, s amitől titokban maga is szabadulna, de kívülről nem érkezik senki, semmi, aki, ami „színt vinne az életébe.”
A szürkének ezért egy idő után eltorzul a lelke (még szürkébb lesz), még inkább gyűlöl minden színest, miközben azért kéjsóvárabban gondol arra, hogy de jó is lenne egyszer égszínkéknek lennie.
De a szürke – mert ez a szürkék sorsa – sohasem lehet égszínkék.
Ezért hát, a szürke, ha égszínkéket lát, az utálattól idétlenül elkékül az arca. Olyan sötét boszorkánykékké válik, ami még a szürkénél is szánalmasabb szín.
(Megjegyzem, nagyon nehéz a színesek élete is, mert a szürkék többen vannak e Földön, mint a kínaiak.)