Olvasónaplóm I.

Ugye azt gondolják, hogy az újságíró, s általában mindenféle írogató ember olyan valaki, aki miközben más kapál, esztergál vagy gyárat vezet, addig ez a csudabogár nap mint nap körmöl, írógépet ver, vagy mostanság számítógépbe pötyögteti be gondolatait? Szóval, amikor dolgozik, akkor nem csinál mást, csak ír.

Akadnak ilyen tollforgatók is. Tudom, és ez nagy baj. Ugyanakkor hiszem, tudom, hogy azoknak a bizonyos tollforgatóknak a többsége nem ilyen. A tollforgatók többsége „szabadidejében” mellesleg írni is szokott. Igen, ez a pontos, árnyalt minősítés. Hogy-hogy mellesleg? – kérdezhetik meghökkenve. Nos, azért mellesleg, mert például az általam irigyelt nagyok (Márai, Krúdy, Kosztolányi, Hunyadi Sándor stb., stb., akik nemcsak írók, hanem újságírók is voltak) a munkaidejük – nagyrészét – jobbára olvasással töltötték. Körülbelül százszor annyit olvastak, mint amennyit leírtak. S valami csodálatos ösztön folytán soha nem tévesztették el az arányt. Márai írta is: „Néha megdöbbenek, milyen keveset dolgozom napjában: tulajdonképpen csak néhány percen át… mikor már nem lehet halogatni, s mikor – ellenkezéssel és kényszeredetten – gyorsan lefirkantom azt a néhány sort, amelyből aztán írás lesz… Igen, ha órabér szerint mérnék munkám tiszteletdíját, felkopna az állam. Nem hiszem, hogy többet dolgozom naponta, mint egy, legföljebb másfél órát. Az emberek nagy többsége joggal megveti az írót, aki csak ődöng, olvas, bámészkodik, ácsorog, s aztán néha, mellékesen ír is valamit. E megvetés ellen nem tiltakozom. Csak azt szeretném mondani, hogy én is megvetem az ál-munkák többségét… Ál-munka egy hivatalban ülni tíz órát… pénzt beszedni, vagy ügyiratokat „intézni”. Lehet, hogy a társadalom gépezetében ez ál-munkákra is szükség van. Csak én nem tisztelem ezt a munkát… Dolgozni csak úgy érdemes, ha az ember alkot valamit: egy pár cipőt, mesterien, úgy ahogy más nem tudja, vagy egy regényt, mesterien, ahogy más nem tudja, vagy gyógyít, mesterien mintha Isten megsúgta volna a titkot…”

Márainál és a többieknél is a „semmittevés” jórészt olvasással telt el. Aki ír, az elsősorban olvas. Olvasni ugyanis nem más, mint „tanulni a mesterséget”. Egy életen át. Stílust, látásmódot, arányérzéket.

Az említett Márai mesterének Krúdy Gyulát, a halhatatlan Szinbádot tekintette, akit rajongásig szeretett. A következő, 1946-ban, Krúdyról írt soraiból az is kiderült, miért hasznos az olvasás.

„Drága Szinbád!... Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek az első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam: csak nem tudtam ilyen jól megmondani.”

Minap régi újságcikkeimet keresve a hajdani újság sárgult lapjain megláttam Krúdy: Ó-szerelem című tárcáját. Újra elolvastam. Lebilincselő az a nyelvezet, az a finomság, az a kacérság és kedves irónia. Valóban csak nagy művész ért így a lantok pengetéséhez. Figyeljék csak! „…Vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatig négyszemközt marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában, és az egyedüllétüket a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogy habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz és megcsókolja annak bal arcát, mely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb arc.

- Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! – mondja rövid igazolásképpen az úriember. – És ha pofon ütöttem volna? – kérdi a megzavarodott nő. – Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna…”

Ha már olvasmányélményem alapján, Krúdy segítségével ezt az ősi témát, a férfi és a nő viszonyát szóba hoztam, hadd spékeljem meg a dolgot Milan Kundera minap olvasott regényének (A lét elviselhetetlen könnyűsége a címe) egy apró részletével. A már említett téma közben szenzációs, már-már filozofikus mélységű, ugyanakkor mégis könnyed (a témához illő), ám érzéki (ugyancsak ideillő) megállapítást tesz a jeles író. Mit mondjak? Ahogy Márai írta, erre már én is sokszor gondoltam, csak nem tudtam ilyen jól kifejezni.

„Tomas megállapította: szeretkezni egy nővel és aludni egy nővel – kétféle szenvedély, mely nemcsak különbözik egymástól, hanem már-már ellentétes. A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg (ez a vágy számtalan nőre vonatkozik), hanem az együttalvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).”

Ugye egyetértetek velem, hogy ez a legtalálóbb ítélet, amit a szerelem kérdésben mondani lehet.

De a szerelemről térjünk át egy másik „szerelemre”. A borra. Egy, a régiónkhoz (egészen konkrétan Tiszapalkonyához) nem jószántából kötődő író, Hamvas Béla egyik remekművéből idézek néhány gondolatot. A mű címe: A bor filozófiája.

„Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott és közben újságot olvasott. Ha nem szavahihető ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni és pedig ciniát vagy napraforgót és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy Keats-et. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni.”

Úgy bizony! Az egyetértés egyben vágyat is ébreszt bennem, s egy időre abbahagyom az olvasást. Kimegyek a pincébe, előkeresek egy féltve őrzött palackot, amelyet kedves sikósi borász barátomtól, Laczkovics Miklóstól kaptam. Máriagyűgyi olaszrizling. Letörlöm az üvegről az időközben rárakódott nemespenészt. Kimegyek a pince elé. A diófa alatt az asztalt abrosszal terítem le, s a bort finom ívű talpas pohárba töltöm. Négyéves rizling, az ilyen korú borok simaságán már érződik a latinos műveltség és a szőlőkultúra pannóniai pallérozottsága. Állva kortyolom a bort, s a tekintetem a közeli Bükk mélyzöld sörényén pihen. Ez a bor – Hamvas „szakkifejezéseivel” élve – szőke hajú (világos), ugyanakkor hím bor (vagyis száraz), lunáris (tehát holdszerű) és egyszólamú tenor. Ezt a bort magányosan kell inni, mert ez a bor a magányosok itala. Mivel telve a teremtés mámorának olajával, csak lemélyedt és kiegyensúlyozott magányba szabad kortyolni. S negyvenen felüli korban. Ez a bor olyan, mint a lelkében már rendezett asszony (kevés van ilyen) csókja, cseppfolyós csók, s kiérződik belőle minden bölcsesség alja.

Ezt pedig abból könyvből tanultam meg, ami ott van velem most is a diófa alatt, s mára már eléggé rongyosra olvastam. De, mert egyfajta bibliám, szép és szent könyv, így elnyűve is. S azt olvasom, kitudja már hányadszor belőle, hogy „minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult ennyi: Szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.”

Igen, aki ír, annak a „munkaidejébe” a borral való barátkozás is szervesen beletartozik. Mert a bortól sok mindenhez kedvet kaphatunk: a csókolódzáshoz, a barátsághoz, a virágszedéshez, az alváshoz és a nevetéshez. De még ahhoz is, hogy reggel újság helyett költőket olvasunk. Vagy írókat, például Hamvas Bélát.

S mi a helyzet a konkrét írással? Mindazok, amiről eddig beszéltem, amiket idéztem, biztos, hogy előbb-utóbb felkeltik az írás vágyát, kiváltják az írás kényszerét is. Mert mindezektől, könyvtől, bortól, s egyebektől minden esetben megfogan a gondolat, ami kikívánkozik ide, erre a világra. S akkor akinek mestersége az írás, tényleg írni kezd…

Hogy vagy?

Nincs a magyar nyelvben még egy olyan gyakran, nyugodtan mondhatom közhelyszerűen visszatérő kérdés, szófordulat, mint a „hogy vagy?” illetve ennek magázó „hogy van?” változata. A mindennapi emberi dialógusok első kérdése a köszönést követően általában nem más, mint az  egymás hogyléte felőli kölcsönös tudakozódás. Kedves udvariasság, figyelmesség ez, s nem csupán nálunk, hanem más népek körében is elterjedt emberi gesztus, szokás.

Való tény, jólesik annak, akit hogyléte, sorsa alakulása felől firtatnak. Annak idején – apáink idejében – ezt az örömét az ember még egy szófordulattal – nevezetesen: köszönöm kérdésed… - ki is fejezte.

Alapvetően nekem nincs semmi gondom a napi húsz, harminc, ötven hozzám intézett „hogyvagyokkal”, szinte ösztönösen mondom rájuk a választ: köszönöm, jól vagyok; megvagyok; lassacskán; volt már jobb is; óh, ne is kérdezd! S akad még raktáron egy tucatnyi felelet. Az egyik mindig a nyelvemre jön, igazán nincs jelentősége melyiket választom, mert a válasz után elkezdünk egészen másról beszélgetni.

Fiatal újságíró koromban volt nekem egy általam egyébként szeretett főszerkesztőm, aki amikor csak találkoztunk a szerkesztőségi folyosón, kedélyesen hátba ütött, s mindig feltette a kérdést: Imre, hogy vagy? Ám, mire kimondtam azt a pici választ: kösz, főnök jól vagyok, ő már három méterrel odébb járt.

Tulajdonképpen ennyi nekem a bajom a hogyvagyokkal. Maga a kérdésfeltevés csupán merő udvariasság. Így írják elő az emberi érintkezés szabályai. De tartalmi oldalról nem más, mint egy üres luftballon. Őszintén senkit nem érdekel az, hogy „hogy vagy, hogy megy a sorod”. Tudjuk ezt mi „megkérdezettek” nagyon jól, következésképp bele se kezdünk a mondandóba. Pedig olykor, de kikívánkozna belőlünk, s szeretnénk elmondani azt, hogyan is vagyunk. Olyankor jó volna megosztani – verbális közléssel is – az örömeinket, a bánatainkat, a kudarcaikat.

Évekkel ezelőtt, ráadásul éveken át írtam könyveket a miskolci Szent Ferenc Kórházról. Benne – sok egyéb mellett – orvosok, ápolók mesélték el, hogy bizonyos esetekben nincs annál jobb, hatásosabb medicina, mint ülni a beteg ágya mellett, s hallgatni őket. Azt, amit mesélnek önmagukról, a családjukról, arról hogyan is érzik, élik ezt a világot.

Mára elveszítettük a meghallgatás képességét is! Pedig az emberi szolidaritás, segítségnyújtás legalapvetőbb megnyilvánulása lenne ez. Mi azonban elfelejtettük, hogy milyen csodálatos képesség másokat meghallgatni. A lelki katarzist ugyanis nemcsak az éli át, aki „kibeszéli magából” a bent feszülőket, hanem az is, aki érdeklődően befogadja azt. Még akkor is, ha konkrétan segíteni – mondjuk egy baj orvoslásában – nem tud.

De nincs rá időnk, nincs hozzá kedvünk! S az a legszomorúbb az egészben, hogy akik utánunk jönnek, már meg sem tanulják ezt. Ugyanis nincs számukra példa. Illetve a példa az, hogy légy önző, taposs, törtess, senki sem fontos, csak saját magad.

A „hogy vagyok” persze megmaradnak a jövőben is, hisz ez része a civilizációnak, s ki lenne civilizáltabb a XXI. század emberénél?

Én azért csak azt mondom ennek kapcsán, kedves Olvasó: manapság nem kíváncsi rá senki, hogyan is vagy, legfeljebb néhányan úgy tesznek, mintha kíváncsiak lennének rá.

Egyébiránt… köszönöm, jól vagyok.

Amit nem tud adni egyetlen párt sem!

Egykor – ez nem is olyan régen volt –, az egyetlen fungáló párt több taggal büszkélkedett kis hazánkban, mint Debrecen, Miskolc, Szeged, Pécs lakossága együttvéve.

Ma a nyilvántartott pártok és pártocskák száma talán több mint az összes várossá nyilvánított magyar teleülésé, ám az össz taglétszámuk messze-messze elmaradt az egykori, egyetlen párté mögött.

A magyarázat kézenfekvő. Ma nem kötelező, pontosabban nem egzisztenciális kérdés a politikai hovatartozás demonstratív kinyilvánítása. Legalábbis a többség számára nem az! Hál istennek!

Ugyanakkor amellett se mehetünk el szó nélkül, hogy egyesek számára most is életcél a párttagság. Ők azok, akik nem kényszerből, hanem önként dalolva – régen is voltak ilyenek – vállalják a politikai hűséget, amit valamilyen hol világos, hogy ködös eszméket valló tömörülés mellett, jawohlt kiáltva, fegyelmezett katonaként ki is nyilvánítanak. Ezt (duma, hogy meggyőződésből, sokkal inkább) kisebb-nagyobb politikai vagy gazdasági pozícióért teszik, amihez a párt jóvoltából „hűbéri jussként” hozzájuthatnak.

Arra a kérdésre, hogy ki lép be ma egy akármilyen mezszínű pártba Magyarországon, nem tudom az egyetlen és pontos feleletet, mert valószínűleg nincs is egyetlen és hajszálpontos felelet, de eszembe jut egy nagyon is lehetséges válaszként az, amit Márai: Föld, föld! című könyvében akárki elolvashat. Abban 1944. március 18-án este, a németek bevonulása előtt közvetelenül, Sándor-nap ünneplésének apropóján, boros állapotban (borban az igazság), az alábbi jelenet zajlott le az író és egy nemzetszocialista atyafi között:

„Borosan verte az asztalt és elismételte a „kitartás” és „szövetségi hűség” vezércikk-igéit.

Amikor ellentmondtam, meglepő válasszal felelt:

- Én, nemzetszocialista vagyok – kiáltotta. – Te – és reám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges és ezért szükségem van a nemzetszocializmusra.”

Azt gondolom, hogy ebben a néhány sorban kimondott igazság nem csupán 1944. március 18-19-re érvényes igazság. Sokkal inkább általános érvényű, hisz ma is akadnak (annyira nem is kevesen), akik úgy gondolják magukról (de ha ők nem, akkor mások egyértelműen tudják róluk), hogy tehetségtelenek. Ám, hogy ne maradjanak szürkék, sikertelenek, ezért „menedéket” keresnek egy párt kötelékében. S onnantól kezdve valakik lesznek –, legalábbis magukról így gondolják, hisz a párttól némi hatalmat (ilyen-olyan tisztséget) és anyagi egzisztenciát (egy saját szemétdombot) kapnak.

De egy dolgot egyetlen, még a legerősebb párt sem tud adni! Nevezetesen: tehetséget! Ezért bizony az érintettek tisztséggel, döntési joggal, gazdasági hatalommal együtt is csupán szürke egerek.

Ui.: (Eme eszmefuttatás a lényegesen kisebb számban fellelhető tehetséges párttagokra – mert komolyan gondolom, hogy vannak olyanok is –, természetesen nem vonatkozik.)