Levél helyett…

Kedves Hugó! – így kezdeném a levélírást, ha volna kedvem levelet írni. És persze, ha lenne Hugó nevû barátom, aki valamiért fontos lenne számomra. De akkor már inkább jobb lenne, ha Rebekának hívnák az illetõt, mert egy nõt mégiscsak vonzóbbnak találnék. Akkor talán még tényleg kedvem is támadna, hogy elõvegyek egy kopertát, és bele szép gondolatokkal („szeretlek mindörökre”, meg hogy „lehoznám néked a csillagokat is az égrõl”, szóval ilyen zöldségfélékkel) teleírt levélpapírt tegyek, aztán venném a fáradtságot, és mindezzel még a postára is elgyalogolnék.

Megmondom õszintén, nagyon régen írtam levelet. Már nem emlékszem rá, hogy utoljára mikor is. Arra meg pláne nem, hogy kinek. Ezt nem azért mondom, mintha emiatt valamiféle hiányérzet kínozta. Ellenkezõleg! Semmi porcikám nem kívánja, hogy oldalakat írjak tele magánjellegû ömlengésekkel, lelki bajaimmal, indulataimmal, és persze közhelyeimmel. Biz’isten, büntetés lenne számomra, ha most parancsba kapnám a Sorstól: „Holnaptól kezdve Önnek leveleket kell írnia!” Hugónak vagy Rebekának, vagy bárki másnak. Ennek már a gondolatától is kiráz a hideg.

Érdekes, valamikor szerettem levelet írni. De ez régen volt, nagyon régen. Azóta sok minden megváltozott. Bennem is, körülöttem is. Lám, ez is egyik következménye ennek, hogy ma már egyenesen utálok levelet írni.

Hogy mi lehet ennek a konkrét oka? Nem tudom, de nem is kerestem rá soha a magyarázatot. Illetve most már tudom, mert véletlenül ráleltem a feleletre, másnál, másnak a könyvében, ami arra is bizonyíték, hogy e téma mást is érintett, és mást is foglalkoztatott. Sõt, nyilván érint és foglalkoztat napjainkban is. Íme annak a másiknak a magyarázata: „Pontosan az az ember hiányzik az életembõl, akinek levelet szeretnék írni.”

Igen, ez lehet az igazság! Hisz olyannak, aki nekünk egyáltalán nem hiányzik, mondhatnám közömbös, mi a fenének írnánk levelet? Nekem ahhoz nincs és nem is lesz soha kedvem.

Egyébként, ha már a lényegnél, ennél a bizonyos motivációnál tartunk, el kell azt is mondanom – részben saját tapasztalatok alapján is -, hogy minden íráshoz – legalábbis azokhoz, amelyeket „jó írásnak” tart az ember -, kell a másik ember inspirációja.

Krúdy nem véletlenül írta a következõket: „az írók legszebb mûveiket azoknak írták, akikbe szerelmesek voltak. Nem lehet szerelem nélkül maradandót és becses dolgot alkotni.”

Kedves ismeretlen barátom, Hugó! Megértetted Te mindezt?

Daruszögi H. Imre

A méltóságról, ami időnként hiányzik

Egy hölgy – még decemberben történt –, hanyatt esett az egyik borsodi város főterén. Nem, nem! Nem jégen csúszott el! Képzeljék, a Mikulás csomag osztása közbeni tülekedésben esett meg vele a baj.

Az ugyanott történtekről egy ismerősöm lánya azt panaszolta: egy kölyök, aki nála jóval erősebb volt, olyan keményen oldalba vágta – csörtetve az ajándékért –, hogy napokig fájdalmat érzett a bordáinál.

A szeretetnek eme ünnepén, ott az elszabadult tumultusban több gyerek is sírva fakadt.

Mindezt látva, az egyébként angyali türelmű fotóriporter kollégám (akit ennyire felháborodottnak még nem láttam soha) mondott egy cifrát, majd azt kérdezte tőlem: – Emberek ezek?

Mármint azok, akik – mintha csak az életük függött volna tőle –, önmagukból kivetkőzve küzdöttek egy zacskónyi édességért.

Hasonló esetet gyermekkoromban láttam először. Ötvenháromban vagy ötvennégyben egy gyermeknapon, Miskolcon, a Tiszai pályaudvar melletti Gerő Ernőnéről – nem elírás! – elnevezett játszótéren. Az ünnep alkalmából kaptunk egy műanyagpohárnyi tejet szívószállal (a műanyagpohárnak és a szívószálnak – akkor ez még újdonságnak számított – jobban örültem, mint a tejnek), valamint hozzá egy brióst. Úgy ingyen, ajándékként. Ezt adta nekünk akkor a szocializmus, meg Rákosi pajtás.

S desszertként hatalmas éttermi tálcákon savanyú cukorkát is hoztak. Papírzacskóban kimérve (akkor még csak ennyire volt képes a magyar csomagolástechnika), tíz-tíz dekányit.

Nagyon szerettem volna kapni abból a savanyú cukorkából, de nekem nem jutott. A cukorkahozókat ugyanis megrohamozta a tömeg (sok szülő és persze a nálamnál nagyobb gyerekek). Azok – már, mint a cukorkahozók – kezéből kirepültek a tálcák, s repültek, szakadtak szerteszét a cukros zacskók is. A rohamozók egymást taposták, s a földről kapkodtak fel szinte szemeként, amit a porból még fel tudtak kapkodni.

Jóanyámmal távolabbról, s döbbenten néztük a jelenetet. Jó lett volna a cukorka, nagyon kívántam, de én mégsem mertem odamenni a megtébolyult tömeghez. Akkor 6-7 évesen azért nem, mert féltem.

Most már nem félnék, viszont most már más okból nem mennék oda. Mégpedig azért nem, mert ma már nagyon szánalmasnak érezném, mint ahogy annak érzek minden egyes tumultust, legyen annak célja Mikulás csomag, autóbuszra feljutás, élesztő és WC papír begyűjtés vírusjárvány idején „pitiáner” előnyszerzés, potya ajándék, akármi.

Mi, írogató emberek, írók, újságírók, az év minden szakaszában gyakran szoktunk papolni a szeretetről. Úgy gondolom, nem árt, ha az emberi méltóságot is gyakrabban szóba hozzuk. Igen, többet kell(ene) beszélnünk, írnunk arról, hogy ne vetkőzzünk ki önmagunkból, méltóságunkból 10 deka savanyúcukorkáért, egy Mikulás csomagért, ujjnyi kávéért!

S ezt jó volna megtanítani a gyerekeinkkel is, méghozzá úgy, hogy személyes példát mutatunk. Igen, mindenkivel meg kellene tanítani, hogy Dárius összes kincse sem ér annyit, mint az emberi méltóság. Mert egyébként semmiben sem különbözünk a sertésnyájtól, amelyik moslékért rohan a vályúhoz.